29. Fejezet

Vissza

- Figyelj – Suho átnyúl az asztalon, megfogja a kezeim –, azt hittem mindenkinek jobb lesz, ha külön lesztek Sehunnal, de nagyot tévedtem. Sehun rosszabb, mint volt, kezd kámforrá válni belőle minden pozitív tulajdonság, és ez nagyon aggaszt. Szüksége van rád, kellesz neki, hogy újra önmaga lehessen.

- De már látni se akar...

- Ezt bízd csak rám – elmosolyodik.

Elengedi a kezem, kiveszi a zsebéből a telefont, és kíváncsian figyelem ahogy a füléhez emeli.

- Szia, nincs kedved beugrani, meginni egy sört? – fintorogva hallgatja a választ. – Küldd el a ribancokat.

Ezek szerint tényleg ott voltak... Reméltem, hogy csak ezzel próbált lekoptatni...

- Jó, akkor máshogy mondom – Suho hangja ijesztően komoly. – Van egy kis gondom, segítened

kellene... Nem telefon-téma... – izgatottan dobolok a térdemen az ujjaimmal, és az ajkaimat harapdálom. – Várlak.

Leteszi, öntelt mosollyal pillant rám.

- Pár perc és itt lesz.

- Ó – meglepetten pislogok. – Ezt meg hogy csináltad?

- Annyi emberség maradt benne, hogy a segítségemre siet, ha baj van... Bár szerintem nem hülye, sejti, hogy rólad van szó.

Óráknak tűnnek a percek, lassan telik az idő. Egyre nyugtalanabb vagyok, Sehunt ismerve fogalmam sincs, hogy mi lesz a reakciója, ha belép és meglát.

Megőrjít a várakozás, felkelek az asztaltól, és remegő léptekkel megyek a mosdóba. Megállok a tükör előtt, hosszú tincseimet a zsebemből kivett hajgumival összekötöm, majd hideg vízzel megmosom az arcom. „Szüksége van rád”. Luhan és Suho is ezt gondolja, és Sehun is, de ő azóta megváltozott. Már abban is kételkedek, hogy csak a saját biztonságom miatt küldött el. Ekkor eszembe jut Luhan története. Van valami összefüggés Sehun és Eunso között, de nem igazán tudom, hogy mi.

Megtörlöm az arcom, kilépek a mosdóból, és azonnal meglátom Sehunt, aki Joonmyunnal szemben ül az asztalnál. A tekintetünk találkozik, harag fut át az arcán.

- Annyira tudtam! – feláll. – Suho, komolyan képes voltál idehívni, miatta?! – hevesen mutogat felém.

- Sehun, higgadj le – próbálja nyugtatni. – Már tényleg nem normális az, amit csinálsz. Hyeri képes volt idejönni, pedig neked kellett volna őt megkeresned-

- Miért is?

- Mert nélküled is képes élni, de te megbolondulsz, ha ő nincs melletted.

- Hah – felnevet. – Ekkora faszságot se hallottam még tőled. Tökéletesen megvagyok Hyeri nélkül, el is feledkeztem róla, amíg meg nem jelent.

- Térj már észhez! – csattan Suho, és ő is feláll. – Hálálkodnod kéne, hogy valaki még elvisel, és ő még meg is keresett! Elviselhetetlen vagy, és így senki se fog kedvelni! Életed végéig kurvázni akarsz, vagy mi?!

- Miért akarod ennyire, hogy Hyerivel legyek? – meglepően nyugodt.

- Mert mellette normális voltál.

Sehun felém pillant, kifejezéstelen arccal, hosszan méreget. Nézésével lyukakat éget belém, de állom a tekintetét. Megremegnek az ajkai, sarkon fordul, és elindul kifelé.

- Hova mész? – értetlenül szól utána Suho, de semmi válasz. – Sehun!

Utána megy, az üvegfalon át követem az eseményeket. Suho megállítja, és a gesztikulálásokból ítélve hevesen vitatkoznak. Az egyik székre rogyok, és a fejemet fogva nézem őket. Tennem kell valamit, de teljesen tanácstalan vagyok. Joonmyum az egyetlen, akire Sehun hallgat, rajta áll minden.

Oldalasan fekszünk, szorosan öleljük egymást. Egyik lábam a derekán pihen, fedetlen hátát simogatom, miközben ő lassan mozog bennem. Felsóhajtok a kellemes érzéstől, pilláimat felnyitom, s Sehun mosolygós arcával találom szembe magam.

- Ugye mellettem maradsz? - a fenekembe markolva, jobban magára húz.

- Miért kérdezed ezt?

- Mert szükségem van rád – elmosolyodik. – Kellesz nekem ahhoz, hogy teljes legyen az életem.

Meglepetten pislogok, közelebb hajol, és egy finom csókot lehel az ajkaimra.

Könnybe lábadnak a szemeim, ahogy felidézem az emléket. Megdöbbenve pattanok fel a székről, amikor látom, hogy Suho megpofozza Sehunt. Fogom magam, és sietős léptekkel kimegyek, mielőtt eldurvulna a helyzet. Némán, mozdulatlanul nézik egymást, érezhető a feszültség.

- Jól van – sóhajt Sehun. – Gyere – int felém, és elindul az autója irányába.

Értetlenül nézek Suhora, akin látható, hogy belül mardossa a düh.

- Mi történt? – óvatosan kérdezem.

- Menj vele – elmosolyodik.

- De hát-

- Talán megjött végre az esze – vállamra teszi a kezét. – Beszéljétek meg a dolgokat.

Elenged, elindul befelé, de a keze után nyúlok, és megállítom.

- Köszönöm – megölelem.

Karjai körém fonódnak, fejemet a vállára hajtom, és csak most veszem észre, hogy Suhonak milyen jó illata van.

- Még soha nem ütöttem meg... – halkan súgja a fülembe.

- Ne legyen lelkiismeret furdalásod, ő régen az orrodat törte el, úgyhogy megérdemelte – próbálom poénra venni, hogy jobban érezze magát.

- Igaz – kuncogva enged el –, de most menj, mielőtt meggondolja magát.

Mosolyogva biccentek, és elindulok Sehun felé, aki az autójának dőlve vár rám.

Némán ülünk a kocsiban, az útra koncentrál, kezei erősen markolják a kormányt, de a tekintete teljesen kifejezéstelen.

- Miért nem mentél a szöuli lakásba? – halk kérdésével töri meg a csendet.

- Mert haza akartam menni... – megdöbbenve nézek rá, amikor eljut valami a tudatomig. – Honnan tudod, hogy nem voltam ott?

Nem válaszol.

- Kerestél?

Nem óhajt válaszolni, ezért ráhagyok. Unottan bámulok ki az ablakon, amíg meg nem látom a fényeket, és realizálom, hogy Szöul felé tartunk.

- Hova viszel? – érdeklődve fordulok felé.

- Majd meglátod.

Lenyűgözve bámulom a csillogó nagyváros épületeit. Csodálatom csak nagyobbodik, amikor megpillantom a Cheongdam hidat. A Han folyó vizén tükröződnek a fények, és lélegzetelállító látvány. Egészen a híd lábáig megyünk, Sehun leállítja a motort, és azonnal kiszáll a kocsiból. Nekem kell egy kis idő, hogy mozdulni tudjak, majd a folyó partjára lépve megállok, nem tudok betelni a látvánnyal. Sehun mellém lép, a kezemet fogva maga után húz, de el is enged, amikor már önszántamból megyek mellette.

- Olyan közel voltam Szöulhoz, mégse jutottam el ide... – halkan motyogom.

- Ezért vagyunk most itt – rám pillant.

Némán sétálunk a folyó partján, majd Sehun felsóhajt, és megtöri a csendet.

- Szörnyű ember vagyok... de te mégis visszajöttél...

- Mert hiányoztál.

- Mi? – meglepetten pislog.

- Pontosan ez hiányzott, és nem a felfuvalkodott, önző éned.

- Felfuvalkodott? – nevetve ismétli.

A nevetése hallatán én is elmosolyodok. Olyan rég hallottam ezt a hangot, jóleső bizsergés fut át az egész testemen. Hirtelen elhallgat, és furcsán néz maga elé. Értetlenül figyelem a komoly tekintetét.

- Hyeri – felém fordítja a fejét –, nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk.

- Mi? – szigorú tekintete megrémiszt. – Miért mondod ezt?

- Azt akarom megértetni veled, hogy nem felejthetünk el mindent, ami eddig történt. Nem tudok újra úgy rád nézni, mint azelőtt.

- Sehun, egy szavadat se értem...

- Ahj – felsóhajt. – Hogy magyarázzam el, hogy felfogd? – egyre feszültebb a hangja.

Megtorpan, ezért én is megállok. A fejét fogva lehunyja szemeit, majd pár másodperc után rám emeli a tekintetét.

- Jól van, kimondom: nem lehetünk együtt, nem akarok veled lenni.

- M-miért? – megremeg a hangom.

- Mert nem! – rám förmed. – Fogadd el!

- Akkor minek hoztál ide?! – felháborodok. – Azt hittem, hogy rendbe fogjuk hozni a dolgokat!

- Hyeri-

- Hallgass végig! – csattanok. – Rohadtul gyűlöllek, és rengeteget szenvedtem miattad, mégis vezettem tíz órát, hogy láthassam azt a hülye fejed, erre még te vagy kiakadva, hogy itt vagyok! Minden szavad csak hazugság volt?! Hazudtál, amikor azt mondtad, hogy szükséged van rám?! Hogy nekem melletted kell lennem?!

A hirtelen kirohanásom után nagy levegőt veszek, Sehun csak kifejezéstelen tekintettel bámul, ezért folytatom, de ezúttal higgadtan.

- Fáj, hogy csak kihasználtál, aztán eldobtál, és én voltam olyan hülye, hogy ezek után

visszajöttem – kínomban kuncogok. – Nem is tudom mit vártam...

Szólásra nyitja a száját, de leintem.

- Ne is mondj semmit, mert nem érdekel. Hülye voltam, hogy egy pillanatot is elpazaroltam arra, hogy rád gondoltam. Vigyél vissza a benzinkútra, aztán elfelejtjük egymást.

Sarkon fordulok, és elindulok a mercedes felé. Egy utolsó pillantást vetek a Han folyóra és a Cheongdam hídra, majd beülök az autóba.

Nem sokkal később Sehun is beül, elindítja a motort, és elindulunk vissza.

„Ami elmúlt, azon túl kell lépni”. Ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek az igazságra: Sehunnak nincs rám szüksége, és ezek után már én se akarok vele lenni. Én mindent megpróbáltam, de most is csak egy nyűg vagyok számára, akit próbál lerázni.