22. Fejezet

Lidércnyomás

 A hajnali órákban kapálózásra és hangos ordításra riadok fel. Felülök, vakon nyúlok Sehun felé, majd a vállainál fogva megrázom.

- Sehun!

Felébred, a szemei kipattannak, a mellkasához kapja a kezét, és rémült tekintettel zihál. Aggódom érte, ugyanis ezek a rémálmok pár napja megszűntek, de most ismét az ordítására ébredek.

- Jól vagy? – halkan kérdezem.

- K-kapcsolj... a villany... – az összefüggéstelen szavakat úgy préseli ki magából, mintha nem kapna levegőt.

Azonnal cselekszem, a szobát bevilágítja a kislámpa fénye. Sehun felül, riadt tekintettel néz körbe, közben a mellkasát dörzsölgeti. Felsóhajt, majd visszadől az ágyba.

- Hozok neked vizet – közlöm, és el is indulok.

- Ne! – a csuklóm után kap. – Ne hagyj egyedül...

Kétségbeesett tekintete még aggasztóbb, sose láttam ennyire ijedtnek. A másik kezével még mindig a mellkasát fogja, és szaporán veszi a levegőt.

Sikerül rávennem, hogy igyon egy pohár vizet, együtt lemegyünk a konyhába, de még ivás közben is erősen fogja a kezem. Leteszi a konyhapultra a poharat, de még mindig úgy viselkedik, mint akinek pánikrohama van. Remeg, és azzal küzd, hogy levegőhöz jusson.

- Menjünk ki, a friss levegő jót fog tenni.

Válaszként csak bólint, és kisétálunk a kertbe. Még csak három óra van, de a Nap már kezd felkúszni az égre. Figyelem Sehunt, aki lehunyt szemekkel szívja magába a hajnali levegőt. Türelmesen várok, hogy megnyugodjon, de egyik pillanatról a másikra megfeszülnek az arcizmai, a kezemet is erősebben szorítja.

- Annyira sajnálom... – kinyitja a szemeit, de nem néz rám.

- Mit...?

Elenged, megfordul, és visszamegy a házba. Követem őt, kiérek a boltíves szobából, és látom ahogy leül a lépcső egyik fokára, kezeibe temeti az arcát. Sietve megyek oda hozzá, leguggolok, megtámaszkodok a térdein.

- Sajnálom, hogy tönkretettem az életed! – a tenyereibe zokog. – Sajnálom, hogy ekkora érzéketlen fasz vagyok! Sajnálom, hogy-

- Sehun – félbeszakítom. – Sehun, nézz rám!

Nem mozdul, ezért megfogom a kezeit, és elhúzom az arca elől. Rám emeli a könnyekkel megtelt, álmos szemeit, és a szívem összeszorul.

- Én ezeket egy szóval se mondtam, félreértettél. Ha tönkretetted volna az életemet, akkor már rég nem lennék melletted. Csupán annyi a kérésem, hogy egy kicsit jobban figyelj oda az érzéseimre, és arra, hogy én mit szeretnék.

Nem válaszol, szipogva hajtja le a fejét. Egyik kezemmel a frissen mosott hajába túrok, óvatosan megmarkolom az üstökét, és felemelem a fejét, így újra találkozik a tekintetünk.

- Bízol bennem, ugye?

- Azt hiszem, igen...

- Akkor nyugodj meg, nem lesz semmi baj – biztatóan elmosolyodok.

Elengedem a frufruját, a lábai közé térdelek, hogy közelebb tudjak hajolni hozzá, és megcsókolom. Mintha egy halott békát csókolnék, teljesen passzívan fogadja. Eltávolodok tőle, zavartan pislogva nézek rá, de ő kerüli a tekintetem. Szó nélkül feláll, a kezem után nyúl, és engem is felhúz a guggoló helyzetemből.

- Feküdjünk vissza – mormolja.

Pillanatok alatt felemészt a csalódottság. Mégis mi ez az egész? Annyira szeretnék a fejébe látni, hogy megértsem, miért viselkedik így.

Egy órával később is még álmatlanul fekszek, és hol a plafont, hol Sehun hátát bámulom. Ennyire megbántottam volna azzal, amit tegnap este mondtam neki? Én nem akartam...

- Alszol? – meglepődök, amikor meghallom a hangját.

Megfordul, tekintetünk összefonódik, percekig csak nézzük egymást.

- Megöltelek az álmomban... – halk szavai hallatán elkerekednek a szemeim. – Valamiért lent voltunk a pincében, meg voltál kötözve, a földön ültél és sírtál. Egy kés volt a kezemben... odamentem, leguggoltam hozzád, és... Annyira valóságos volt. A következő pillanatban itt feküdtem, meg akartam nézni, hogy mellettem vagy-e, de nem tudtam mozdulni, mert az az izé megint a mellkasomon ült, és csak bámult rám.

- „Izé”?

- Az ilyen álmok után azt hiszem, hogy felébredek, de valójában az álomban ragadok. Csak fekszek mozdulatlanul, mert a testem teljesen lebénul, és nem kapok levegőt, mintha ez a valami súlya nyomná a mellkasom.

- Mit látsz pontosan?

- Csak egy sötét alakot, izzó szemekkel. Viszont én... – elhallgat, egy nagyot nyel. – Tényleg azt hittem, hogy megöltelek...

- Ez csak egy álom volt.

- Félek, hogy a valóságban is megtörténik.

- Képes lennél rá? – próbálom leplezni a felháborodottságom.

- Én... n-nem... nem tudom... – hebeg.

Elönt a csalódottság. Ezt nem akarom elhinni. Hátat fordítok Sehunnak, és egészen a nyakamig betakarózok.

- Hyeri, én tényleg féltelek... – nem kap választ. – Mindketten tudjuk, hogy kiszámíthatatlan vagyok, és nem akarom, hogy bajod essen.

Rossz előérzetem van, mintha rohannék a saját vesztembe. Nem értem, hogy egy jelentéktelen rémálom miatt miért kezd visszaváltozni olyanná, mint amilyen volt. Nem akarom elveszíteni az igazi Sehunt.

A nyitott ablakon behallatszik a madarak csicsergése, odakint igazi nyári idő van. Lassan nyitódnak ki a szemeim, megfordulnék, hogy megnézzem Sehunt, de nem tudok mozdulni. Teljesen az ágy széléhez vagyok szorítva, a hátamhoz egy mellkas nyomódik, kezek és lábak korlátoznak a mozgásban. Óvatosan bontogatom le magamról Sehun karjait, majd a lábaimat is kiszabadítom. Hangosan fújtatva fordul a hátára, de még mindig alszik. Nem tudom elhinni, hogy képes lenne bántani... Egy csalódott sóhajjal mászok ki az ágyból, majd halkan elhagyom a szobát.

Lesétálok a lépcsőn, és azonnal megpillantom Suhot, aki félmeztelenül ücsörög a konyhapultnál, de ő nem vesz észre, mert háttal ül.

- Szia – leülök mellé. – Hogy hogy ilyen korán itt vagy?

- Jó reggelt – elmosolyodik. – A tegnap esti meccs után itt aludtam.

- Ó... – próbálom leplezni az ijedtségem. – Hallottál valamit abból, ami az éjjel történt? – halkan kérdezem.

- Nem kell aggódnod, egy mukkot se hallottam – a szavai alapján azt hiszem ő másra gondol.

- Értem...

Felkelek, majd nem sokkal később egy tál müzlivel ülök vissza mellé. Folyamatosan érzem magamon a tekintetét.

- Ez csak a reggeli álmosság, vagy valami baj van? – óvatosan kérdezi.

- Tudsz valamit a lidércnyomásról?

- Uh... – elborzad. – Még mindig rémálmai vannak? – válaszként bólintok. – Nekem nem sokat beszélt erről...

- Azt mondta, hogy álmában megölt engem... és most attól fél, hogy a valóságban is megtenné...

- Hogy mi?! - felemelkedik a hangja, de gyorsan moderálja magát. – Nem lenne képes bántani téged. Ebben biztos vagyok.

- Nem tudom... zavartnak tűnt, de olyan nyíltan beszélt, hogy elhitette velem.

Lehajtott fejjel kevergetem a tányéromban lévő tejet, amiben úsznak a müzlidarabok. Suho halkan csettint egyet a nyelvével, majd felsóhajt.

- Tegnap beszéltünk rólad, és a hallottak alapján kizártnak tartom, hogy ártana neked.

- Mi? – felé fordulok.

- Nem emlékszem, hogy mit mondott pontosan, de azt jelentette, hogy-

- Az életem árán is megvédelek...

Mindketten hátrafordulunk a hangjára, Sehun kifejezéstelen arccal lép le az utolsó lépcsőfokról, és besétál a konyhába. Suhoval ugyanolyan megdöbbent tekintettel figyeljük, ahogy önt magának egy pohár tejet, majd a pultnak dőlve iszik belőle.

- … és teljesen komolyan is gondoltam – folytatja. – Az a legrosszabb, hogy saját magamtól kell megvédenem.

Meghatnak a szavai, de ugyanakkor aggodalomra is okot adnak. Látszik rajta, hogy keveset aludt az éjjel, az arca sápadt, a szemei alatt pedig mély és sötét karikák vannak. Az üres poharat beteszi a mosogatóba, egy szalvétába megtörli a száját, és eltűnik a boltíves szobában.

- Te is hallottad... – vegyes érzelmekkel suttogok.

- Ez akkor se jelenti azt, hogy bántana. Bízz benne.

- Én megbízok, csak... – elhallgatok.

- Csak...?

Valójában én se tudom, hogy miért makacskodok. Joonmyunnak igaza van, Sehun valószínűleg csak megijedt, mert túlságosan valóságosnak tűnt az álma. Nem tudna bántani.

Halkan kopogok a dolgozószoba ajtaján, Sehun órák óta nem jött ki onnan, még Suhotól se köszönt el. Nem kapok semmilyen választ, ezért halkan benyitok. Azonnal megpillantom, az asztalnál ül, és még csak fel se emeli a fejét, egy könyvet lapozgat.

- Bejöhetek?

Rám se hederít, belépek, az ajtót becsukom, és halk léptekkel megyek az íróasztal elé, ami tele van pakolva könyvekkel. A címek alapján mindegyiknek az ezotéria lehet a témája.

- Sehun?

Még mindig nem figyel rám, mintha ott se lennék. Teleszívom a tüdőm levegővel, majd halkan engedem ki. Fogalmam sincs, hogy mit akarok, de a lábaim maguktól elindulnak. Megkerülöm az asztalt, megállok Sehun mellett, és a szék támláját fogva magam felé fordítom. Rosszalló pillantással néz fel rám, de ezt figyelmen kívül hagyom. A könyvet kihúzom a kezéből, leteszem az asztalra, közben  úgy ülök az ölébe, hogy szemben legyünk egymással. Erre a cselekedetre már elkerekednek a szemei, meglepetten pislog rám.

- Mit művelsz?

Válaszként a nyakát kezdem csókolgatni. A testemet valami belső érzés irányítja, ami teljesen átvette fölöttem az uralmat. Ajkaimmal óvatosan puhatolózok a vékony bőrrétegen, a kezeimmel pedig végigsimítok Sehun karján.

- Hyeri... – megfogja a vállaim. – Hagyd abba!

Nem figyelek rá, de ő egy mozdulattal eltol magától, és szigorú tekintettel néz rám.