23. Fejezet (2. rész)

Titkok

 Sehun ajkai egy perverz mosolyra húzódnak, egyik kezével a hajamba túr, megmarkolja, és kissé hátra biccenti a fejem.

- Csak azért mondod ezt, mert tudod, hogy mit akarok hallani? – megnyalja az alsó ajkát.

- Nem... – sóhajtom.

- Ebben az esetben, egy tökéletes kis ribancot faragtam belőled.

Ribanc?! Nem tudom lereagálni, hogy ilyen jelzővel illet, mert egy csókkal elhallgattat, mielőtt megszólalhatnék. Ujjai elengedik a tincseimet, a derekamat megfogva közelebb húz az asztal széléhez. Finoman csókol, s lassan kezd behatolni. Centiről centire haladva nyomja belém magát, a csókot megszakítva felsóhajtok, homlokom a vállának támasztom. Ráérősen kezd mozogni, de tövig hatol. A számat ismét elhagyja egy sóhaj, a lapockáján pihenő kezeimmel cirógatni kezdem a bőrét.

- Ne taperolj – lekezelő a hangja.

- Most az van, amit én akarok... – emlékeztetem.

- Meggondoltam magam.

Lökései erőteljesebbé és gyakoribbá válnak, hangosan felnyögök, és a légvételeim is szaporábbak. Sehun keze megint a hajamba markol, elhúzza a fejem a vállától, és most is csak nyögni tudok a hevességétől. Ajkai a nyakamra tapadnak, beszívja a bőröm, és megharap. A gyengédségének nyoma sincs, ágyéka egyre erősebben vágódik hozzám, ahogy fokozza az iramot. Újra és újra belém harap, nyöszörgök a fájdalomtól.

- Sehun...

- Shh! – azonnal csendre int.

A fejemet még jobban hátra húzza, és a nyakamról áttér a számra. A szemeimet összeszorítom, vadul tépi az ajkaim, majd a nyelvét erőszakosan tuszkolja át. Kezeimet elveszem a lapockájáról, és a mellkasának feszülök, hogy eltoljam magamtól, de teljesen hiába. Elégedetlenül nyöszörgök, egyáltalán nem élvezem amit csinál. Hosszasan ízlelteti velem a nyálát, végül elszakad az ajkaimtól, kapkodom a levegőt. Elengedi a hajam, visszateszi a kezét a derekamra.

- Sehun... – próbálnám megkérni, hogy ne legyen ilyen durva, de a szavak a torkomon akadnak.

Féktelenül döfköd, és az élvezetnek már nyoma sincs bennem. A nyakamon kívül nem érzek máshol fájdalmat, csak a kellemetlen érzés zavar, ami olyan, mintha a gyengédség hiánya keserítene el.

Önzőn hatja magát a beteljesedés felé, egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy nekem is jó legyen. Kezeimet visszavezetem a hátára, és simogatni kezdem a bőrét, hogy valamivel felhívjam magamra a figyelmét.

- Ezt ne csináld – azonnal reagál.

Szavai süket fülekre találnak, tovább fogdosom. Bosszúsan felmorran, egy pillanat alatt kihúzódik belőlem, leemel az asztalról, megfordít, és a felsőtestem lenyomja a falapra. Újra belém vágja magát, amitől kelletlenül nyögök fel. Csak a szaggatott légvételeit és a bőrünk csattogásait hallom, miközben lendületesen és gyorsan mozog bennem. A szex hangjai közé befurakszik a bejárati ajtó felől érkező csengő zörgés szerű zaja. Sehun egy pillanatra ledermed.

- Kurva élet...

Ismét mozgásba lendül, élénk lökéseivel igyekszik minél hamarabb befejezni. Halk nyöszörgéssel tűröm, hogy hajszolja magát a vágy után, és bennem egyre erősebb az utálat, ami Sehun felé irányul. Mély nyögései egyre gyakoribbak, kezei feszesebben markolják a derekamat, és rövid, gyors hajrával eljuttatja magát a csúcsra.

- Ah! – hangos nyögéssel élvez belém.

Pihen pár másodpercet, majd kihúzódik belőlem és hallom, hogy felöltözik. Az asztalon maradok, lehajtott fejjel próbálom elnyomni magamban a csalódottság érzetét. A csengő ismét megszólal.

Sehun a vállamnál fogva húz fel, már teljesen fel van öltözve, és közönyös tekintettel nyomja a kezembe a fehérneműt. Intézek felé egy gyors fintort, majd megfogja a csuklómat, és kivezet a szobából. A lépcső előtt elenged, én elindulok az emeletre, ő pedig megy ajtót nyitni.

Gyűlölöm, utálom, rühellem, ki nem állhatom! Az ágyban fekve sorolom magamban azt, amit jelenleg érzek Sehun iránt. Már nem aggodalommal tölt el a változása, hanem haraggal. Egyáltalán nem érdeklem, csak egy eszköz vagyok számára, és ez dühít. Egy idióta álom miatt kezd újra pszichopatává válni.

Kinyitódik a szoba ajtaja, és az utálatom tárgya lép be rajta, egy halvány mosoly van az arcán.

- Gyere vacsorázni – kedves hangon szól hozzám, de ez nem változtat semmin.

- Nem vagyok éhes.

A mosoly eltűnik az arcáról, a tekintete szinte aggódó, miközben közelebb jön, és leül az ágy szélére.

- Miért vagy ilyen?

Felülök, hitetlenkedő nézéssel meredek rá, kínomban még fel is nevetek.

- Miért vagyok ilyen? – ismétlem. – Ezt még meg is kérdezed? Ötleted sincs, hogy miért lehetek 

ilyen? – komorrá válik a pillantásom.

- Nincs, és pont ezért kérdezem.

- Hát ehhez a helyes pofihoz nem járt túl sok ész... – gunyorosan vetem oda. – Gondolkozz egy kicsit.

Szavaim hallatán megemelkedik az egyik szemöldöke, sejtelmesen néz.

- Oké, akkor segítek - ráncolom a homlokom. - Nem törődsz velem, magasról leszarod, hogy én is egy érző ember vagyok, te csak a lyukat látod rajtam, amit kedved szerint megdughatsz, ez pedig egyszerre bosszant és elszomorít.

Sóhajt egyet, majd felkel az ágyról, és elindul kifelé.

- Ennyi? – felháborodva szólok utána. – Kisétálsz?

- Hyeri! – hevesen fordul vissza, egyenesen a szemeimbe néz. – Nekem ez most kibaszottul nem 

hiányzik! – kiabálja, majd egyedül hagy a szobában.

A szemeim maguktól kinyílnak, a Hold fénye beszűrődik az ablakon, félhomályosan bevilágítva ezzel a szobát. Úgy érzem, mintha valaki figyelne, felülök, és megdörzsölöm a szemeim. Pislogok párat, majd rémülettől hirtelen szívom be a levegőt, amikor meglátok egy alakot, aki mozdulatlanul áll az ágy végében. Azonnal felkapcsolom az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, értetlenül nézek Sehunra, aki kifejezéstelen arccal mered rám.

- M-mit csinálsz? – halkan kérdezem.

Nem válaszol, úgy néz ki, mint egy élettelen bábu.

- Sehun? – nagyot nyelek.

Elfordul, és nesztelen léptekkel kisétál a szobából. Remek, most már alvajáró is. Felsóhajtok, kimászok az ágyból, és utána megyek. Elővigyázatosan követem, lesétál a lépcsőn, majd az alatta lévő folyosó egyik ajtaján bemegy. Sötét van, ezért megállok a küszöbön, és egy kapcsolót keresve tapogatom a falat. Ujjaim alatt megérzem a műanyag pöcköt, felnyomom, és kivilágosodik a helyiség. Elkerekedett tekintettel nézek körbe a vészjósló hangulatú szobában, minden olyan, mintha évek óta elhagyatott lenne. A falak és a padló is szimpla beton, de tovább nem jutok a megfigyelésben, mert a középen heverő, vérben úszó testre tapad a tekintetem. A légvételeim megduplázódnak, ahogy a szívverésem is. A pillanatnyi sokk után megfordulok, hogy elrohanjak, de beleütközök Sehunba. A ruhája úszik a vérben, a kezeiről csöpög a vöröslő nedv, és ijesztő vigyorral néz rám. Hátrálni kezdek, de ő nem hagyja, hogy nagyobb legyen köztünk a távolság, lassan közeledik felém.

- Mi a baj, Hyeri? – a hangja meglepően lágy. – Félsz tőlem?

Tovább hátrálok, a szemem sarkából megpillantom a holttestet. Egy férfi, de az arccal lefelé van, ezért nem tudom ki az.

- Jó érzés embert ölni – megremegek Sehun hátborzongató szavaitól –, hallani ahogy az életéért könyörög, látni ahogy szenved...

Hirtelen megragadja a csuklómat, rémülten sikítok fel, amikor a falhoz présel, és a semmiből előtűnik egy kés, amit a torkomhoz szorít.

- Ne csináld ezt – a félelemtől zokogni kezdek.

Kissé oldalra biccenti a fejét, csodálkozva figyeli a kést, aminek a hegyével végigsimít a nyakamon, majd egyre lejjebb halad vele. Nem merek mozdulni, némán sírva remegek. Hirtelen mozdul, a penge a hálóingemet elvágva felhasítja a bőrt a szegycsontom fölött, és fájdalmasan kiáltok fel.

Újra mozdul, ezúttal a hasamon ejt egy vízszintes vágást. Minden izmom feszül, az agyamat elönti a rettegés, és érzem ahogy a vérem kiszivárog a mély sebekből.

- Kérlek... hagyd abba... – nyögök a fájdalomtól.

A kés éle ismét a torkomhoz nyomódik, de nem vág meg vele. Összeszorított szemekkel kapkodom a levegőt, minden porcikám remeg.

- Félted a nyamvadt kis életedet, igaz? – Sehun hangja fenyegető, de mégis szórakozott. – Most arra gondolsz, hogy mennyi mindent elvártál még az élettől, ugye? Vagy esetleg arra, hogy sok dolgot másként tettél volna meg? Már bánod a ki nem mondott szavakat, ugye?

Egy szavát se értem, hirtelen vág a földhöz, a holttest mellé esek, a fejem erőteljesen ütődik a vér borította betonba. A kíntól ledermed az egész testem, Sehun a csípőmre ül, egyik kezével a vállamat fogva tart a földön, a másikban pedig megforgatja a kést.

- Sehun, kérlek... – nyöszörgök –, hagyd abba...

- Akkor nem ezt mondtad, amikor kinyaltalak – ijesztő vigyora kiszélesedik.

Az éles penge hegye ezúttal az arcomon simít végig, lehunyom a szemeim, és próbálom leküzdeni azt a fájdalmat, ami megbénít.

Sehun dúdolni kezd. Rég hallottam utoljára ezt a dallamot.