16. Fejezet

Engedd el

Sehun a hátán fekszik, a kinyújtott karján pihentetem a fejem és őt nézem, miközben ő a plafont bámulva elmélkedik valamin. A testem még mindig bizsereg, és fáradt vagyok a harmadik orgazmusom után. Hihetetlen ez az ember...

- Min gondolkozol? – halk kérdésemmel töröm meg a csendet.

- Azon, hogy miért változtál meg ilyen hirtelen.

- Ezt hogy érted? – én változok hirtelen? Pff.

- Nemrég még foggal körömmel harcoltál ellenem... – lepillant rám.

- Mert akkor még nem tudtam, hogy milyen vagy valójában.

Ujjamat végighúzom az egyik heg mentén a mellkasán, de szabad kezével rögtön elkapja a csuklóm, és rosszallóan néz.

- Akarsz beszélni a szüleiddel?

- Tessék? – tágra nyílt szemekkel pislogok.

Csupán egy köntös fedi a testem, Sehun pedig normálisan felöltözve ül mellettem az ágyon. Izgatott vagyok, a gyomrom remeg miközben a fülemhez emelem a telefonom és hallgatom ahogy kicseng. Nem telik egy másodpercbe se, azonnal érkezik a válasz.

- Kicsim, minden rendben? – apa aggódó hangjától könnyek gyűlnek a szemembe. – Miért nem vetted fel a telefont?

- Jól vagyok – megköszörülöm a torkom. – Csak most próbálok a munkámra koncentrálni...

Folyamatosan Sehun kifejezéstelen arcát nézem. Sose hazudtam a szüleimnek, de most muszáj. Megfordul a fejemben, hogy segítségért kiáltozzak, de szót fogadok, mert csak akkor beszélhetek a szüleimmel, ha hazudok, és nem mondok nekik semmit Sehunról.

- Annyira aggódtunk – apa hangja könnyedebb. – És minden rendben? Milyen Szöul?

- Minden szuper – vidámságot erőltetek magamra.

Sehun a szemöldökét ráncolva veszi le rólam a tekintetét, elfordítja a fejét.

- Adom édesanyádat.

- Szia, kicsim – anya hangosan sír a telefonba, a szívem összeszorul. – Kérlek mondd, hogy jól vagy!

- Igen, anya, jól vagyok – mosolygok, de a könnyek megindulnak lefelé az arcomon.

- Nagyon hiányzol.

- Ti is – elcsuklik a hangom. – Ti is nekem...

- Legközelebb ne ijessz meg minket ennyire, már a rendőrségen is jelentettük az eltűnésed...

- Tessék? – játszom a meglepettet, mert tudom, hogy Sehun mindent hall.

Arcán átfut a döbbenet, majd a homlokát ráncolva fordul felém, és mutatja, hogy tegyem le.

- Látogass meg minél előbb!

- Rendben anya... Most le kell tennem – szemeimet összeszorítom.

- Nagyon szeretünk, kicsim.

- Én is titeket – szipogok.

Sehun kihúzza a kezemből a telefont, majd megszakítja a vonalat. Frusztráltan felsóhajt, kerüli a tekintetem.

- Tehát Suho mégis miattam van a rendőrségen, igaz? – számonkérő a hangom.

A szex utáni mámoros légkör egy pillanat alatt megváltozik, tapintható a feszültség a szobában. Már megint azt az elsötétült, pszichopata tekintetet látom, de ezúttal nem rémiszt meg.

- Mennem kell Suhoért. Este legyél csinos – veti oda, majd felkel az ágyról és kimegy.

Csinos? Minek?

- Nem válaszoltál a kérdésemre! – kiabálok utána, de nem jön válasz.

Feszülten nézem magam a gardróbszoba tükrében. Mintha nem is én lennék. Sehun választotta ezt a méregdrága ruhát, komoran leszögezte, hogy ma este ezt kell viselnem, de fogalmam sincs mit tervez. A ruha egy merészebb estélyinek is megfelelne, az anyaga fekete, pánt nélküli, a mellem alatt egy ezüst színű flitteröv díszeleg, a szoknya része elöl combközépig ér, hátul pedig a térdemig. Rövid. Túlságosan is rövid, de gyönyörű ruha, és laza, kényelmes. Egy hozzá illő tűsarkú van a lábamon, ami teljesen zárt, és a sarkamnál ezüstös gyöngyberakás van.

Sehun belép a gardróbba, láthatóan megszeppen a látványomon, majd az arca ismét kifejezéstelenre változik.

- Mehetünk? – kimérten szólal meg.

Rajta egy sima, sötét farmer van és egy halvány vaníliasárga ing, aminek az ujjai fel vannak tűrve a könyökéig, a torka alatt két gomb ki van hagyva.

Bólintok válaszként. A hátam mögé lép, még magassarkúban is alacsonyabb vagyok nála, a tükörből figyelem ahogy az egyik fiókba nyúl, majd jobb oldalra összegumizza a hajam, aztán előre igazítja a tincseket, amik a mellem alá érnek. Szótlanul megfogja a kezem, és levezet az alsó szinte. A szívem őrült kalapálásba kezd amikor kinyitja a bejárati ajtót, és kilépünk rajta. Kora este van, a Nap még az égen van, lassan kerül a fák takarásába. Futni támadna kedvem, egészen hazáig, de nem tehetem. Még nem.

Belépünk a garázsba, meglepődök amikor meglátom Sehun autója mellett az enyémet.

- Hát ez? – az irányába mutatok.

- Azt gondoltad, hogy az út szélén maradt? – hangja szórakozott, de az arca komor.

Egy órányi utazás után kiszáll a luxus mercedesből, átsétál az én oldalamra, és a kezemet fogva segít ki az autóból. Csodálkozva bámulok a hatalmas, kastélyszerű épületre, ami előttünk tornyosul. Végigsétálunk az úton ami a kétszárnyú ajtóhoz vezet, majd mindenféle gátlás nélkül benyit.

- Üdvözlöm Mr. Oh, Ms. Kim – az ajtóban álló öltönyös férfi meghajol.

- Üdv – Sehun kurtán válaszol, én pedig zavartan biccentek. Honnan tudja a nevem?

Az előcsarnok tágas és üres, csak néhány állvány van, szobrokkal a tetejükön. A plafon három méter magasan, középen egy óriási kristály csillár lóg. Követem Sehunt, a cipőm kopogása visszhangzik a márványpadlón. Felmegyünk a bíborszínű szőnyeggel borított lépcsőn, be egy másik ajtón. Egyik helyiségből megyünk a másikba, időm sincs körbenézni, de mindenhonnan árad a gazdagság és a luxus érzete. Egy labirintusban érzem magam ahogy szobáról szobára haladunk, majd egy nappaliszerű helyen kötünk ki, ahol egy őszülő – szintén öltönyös – férfi szivarozva nézi a falon szétterülő plazmatévét és jókedvűen hahotázik.

- Apa – szólal meg Sehun.

Apa?! Ő lenne a nevelőapja?

- Ó – a férfi meglepetten fordul felénk. – Sehun-ah!

Leteszi a szivart, sportosan pattan fel a bőrkanapéról, és széles vigyorral sétál elénk. Sehun elengedi a kezem, átöleli a férfit, de az arca végig rezzenéstelen.

- És a gyönyörű hölgyeményt is elhoztad – kedves mosolya ezúttal felém irányul. – Örülök a találkozásnak, kisasszony – biccent. – Park Yongwoo vagyok.

- Örvendek – halványan elmosolyodok.

- Aigoo, fiam – büszke mosollyal veregeti hátba az említettet. – Igazad volt, tényleg gyönyörű a kisasszony.

Elpirulok a szavai hallatán, de némi ellenszenvet érzek. Persze, örülhet, hogy a fia csak gyönyörű lányokat erőszakol... Ellenállok a késztetésnek, hogy a szemeimet forgassam.

- Jól van, elég már – moderálja Sehun. – Nem azért hoztam el, hogy az ócska bókjaiddal kelljen hallgatnom – hangjából süt a pimaszság, mintha csak viccelődne.

- Omo... milyen pofátlan vagy, te kölyök – az úr továbbra is mosolyog. – Üljetek le. Kértek valamit inni?

- Vezetek – morogja Sehun.

- Az nem baj! Egy pohár pezsgő nem árthat meg.

Azta... Laza egy fickó. Bár ennyi pénzzel a zsebemben én is az lennék. Sehun megfogja a kezem, az ülőgarnitúrához vezet és letelepszünk. Zavartan gyűrögetem lejjebb a ruhámat, amit kifürkészhetetlen vigyorral figyel. Mr. Park három pohár pezsgővel tér vissza, mindegyikünknek ad egyet, majd ő is leül, velünk szemben.

- Mi van Joonmyunnal, fiam?

Válasz helyett rosszallón pillant a nevelőapjára, a fejével felém biccent, majd megrázza.

- Szerintem joga van tudni... – az idősebb a szemeit forgatja. – Tehát...? – ó, máris szimpatikusabb.

- Csak olyanokat kérdezgettek, hogy van-e ismerőse az őrsön, aki esetleg ellophatta a felvételeket, meg Hyeriről faggatták...

- És fedezett téged?

- Tagadott, mintha nem emlékezne rá, hogy ott voltunk.

Miért is kell hallgatnom ezt a beszélgetést? Őket nem is érdekli, hogy én mit akarok, pedig az én életemről van szó...Belekortyolok a pezsgőbe. Finom, édes.

- Nem volt könnyű megszerezni a felvételeket, fiam... Ha minden kiderül csak még nagyobb bajban leszel, és akkor én már nem tehetek semmit. A bíróságra nincs hatásom, és ha megpróbálnám lefizetni őket, csak még nagyobb szarban lennénk – a fejét csóválja.

- Tudom... – Sehun idegesen gyűrködi az ujjait. – Tanácstalan vagyok.

- Talán kérdezzük meg Hyerit, hogy ő mit szeretne – mindketten rám néznek. – Hyeri kisasszony?

Ó, én?

- N-nem tudom... – zavartan pislogok. – Nekem ez túl sok...

- Nem hiányzik Önnek a szabadság? A normális élet?

- Apa! – csattan Sehun.

- Hagyd szóhoz jutni!

Istenem, mit mondjak?! Tanácstalanul pillantok fel Sehunra, majd eszembe jut anya és apa aggódó hangja, ezért bólintok válaszként.

- Látod, fiam? Mindenki jobban járna, ha elengednéd a lányt. Örülök, hogy mellette boldog vagy, de az lenne a legtisztességesebb, ha hagynád, hogy élje a saját életét, és visszamennél befejezni a terápiát.

Mr. Parkról sugárzik a szigorúság, hangja tiszteletet parancsolóan cseng. Sehun kezei ökölbe szorulnak, tekintete elsötétül.

- Nem megyek vissza a diliházba – szűri ki a fogai közt.

- Ezúttal túl messzire mentél, fogva tartod a lányt, és a rendőrség az egyetlen barátod nyakában van... Fel se fogod, hogy ezek milyen súlyos dolgok? Tudod, hogy én csak a legjobbat akarom neked, és nem akarok szégyenkezni azért, mert egy börtöntöltetlék lesz a fiamból.

- Ezért hívtál ide? – meglepően nyugodt. – Mert akkor fölösleges volt...

Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, ezért inkább csak ülök és hallgatok.

- Csak annyit kérek, hogy fogadd meg az atyai jótanácsot, és gondold át amit mondtam. És ha lehet, akkor most vedd figyelembe más érzéseit is – célzásként felém pillant.

- Jól van...

Feláll, leteszi a poharát, majd az én kezemből is kiveszi, és a csuklómat fogva felállít.

- Ne menjetek még – pattan fel Yongwoo. – A vacsora-

- Nem vagyunk éhesek.

Sehun elindul kifelé, maga után húz engem is.

- Fiam!

Kiált utána a nevelőapja, de úgy tesz, mint aki meg se hallotta. Nagy léptekkel siet, megint szobából szobába megyünk, majd le az előcsarnoki lépcsőn.

- Máris távoznak, uram? – az öltönyös férfi még mindig az ajtóban áll, komornyik szerűség lehet.

- Viszlát! – csattan Sehun.

Kiérve nyitja nekem a mercedes ajtaját, megvárja amíg beülök, majd bevágja. Rémülten figyelem ahogy beül a kormány mögé, arcán látom, hogy tombol benne a düh és a frusztráció. Nem merek megszólalni, beindítja a motort, és a gázra taposva kikanyarodik a ház elől. Az agyam kattog, próbálnék valami nyugtatót mondani, de azzal lehet, hogy csak még jobban felbosszantanám. A sötétben haladunk egy mellékúton, majd váratlanul lefordul a földes útra, az autót leállítja.

- Bassza meg! – a kormányra csap.

Élesen szívja be a levegőt, a fejét felém fordítja, a szemében ijedtséget és aggodalmat látok.

- Mit akarsz, Hyeri? – halkan kérdezi. – Elengedjelek?

Basszus. A levegő egy pillanatra belém szorul. Most mégis mit mondjak? Hagyjam az egészet a francba, pattanjak a kocsimba és menjek az utamra, vagy maradjak, hogy megpróbáljak segíteni ezen a zavarodott, sebezhető emberen?