30. Fejezet

Ész vs. Szív

Belül fortyogok a dühtől, ami felváltotta a csalódottság érzetét. Az autóban ülve rá se nézek Sehunra, mert a látványa nélkül is már a hányinger kerülget. Haragszom rá. Most még jobban gyűlölöm, mint eddig, és alig várom, hogy hazaérjek, jó messze legyek tőle.

Már majdnem a benzinkútnál vagyunk, amikor váratlanul lehúzódik az út szélére, leállítja a motort, és felém fordul.

- Nem szeretném, ha most elindulnál – kifejezéstelen tekintete ellenére látom rajta az aggodalmat.

- Mi? – felvonom az egyik szemöldököm.

- Kimerült vagy, és az éjszaka közepén nem vezethetsz így, órákon át.

- Nem mindegy neked, hogy mi van velem? – gúny árad a hangomból. – Vagy csak azt akarod, hogy nálad töltsem az éjszakát, és még utoljára ágyba vihess?

- Nem. Egy ujjal se fogok hozzád érni.

- Hah – felnevetek. – Jó vicc.

- Komolyan mondtam – arckifejezése is ezt tükrözi.

- Se-

Elakadok, képtelen vagyok kiejteni a nevét. Értetlen pislogásokkal várja, hogy befejezzem a mondatot.

- Felejtsd el – elfordulok tőle.

- De-

- Azt mondtam, hogy nem! – hisztérikusan csattanok.

- Akkor Suhonál aludj, vagy a szöuli lakásban, nekem tökmindegy, csak pihend ki magad, mielőtt

elmész – feszülten hadar, és egy nosztalgikus érzés kerít a hatalmába.

Ugyan úgy viselkedik, mint az első napokban, pontosan olyan ingadozó a hangulata, mint akkor. Tíz perce még kiabált velem, most meg játssza az aggódó szerető szerepét.

- Jól van, akkor éjszakára maradok a szöuli lakásban... – motyogom.

Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját, beindítja a mercedes motorját, és a visszafelé vezető úton már nem szólunk egymáshoz.

Gangnam egyik felhőkarcolójának a legfelső emeletén kötünk ki. A lakás hihetetlenül fényűző és modern. Minden helyiségben a plafonba épített világítás különleges hangulatot kelt, a fényt visszatükrözi a makulátlanul tiszta, csillogó padló. A konyha minden létező eszközzel fel van szerelve; a nappaliban fehér bőrhuzatos kanapé és óriási tévé van; a fürdőszoba pedig félelmetesen hasonlít Sehunéra. A falakat különböző motívumok teszik nem mindennapivá, minden szobában a fehér és a barna világosabb árnyalatai dominálnak. De a legcsodásabb, az a hatalmas üvegfal, ami rálátást ad Szöul egy részére. Káprázó szemekkel, elbűvölve figyelem a színes fényárban úszó világot.

Követem Sehunt, aki a hálószobába megy. Itt is festői látvány nyújt az üvegfal, de a hatalmas franciaágy jobban vonzza a figyelmet. Mellette egy-egy éjjeliszekrény, a végében pedig egy - szintén fehér

bőrhuzatú - szófa van. Ezeken kívül még egy ajtó van, ami mögött a beépített szekrény található, benne egy köntössel, törölközővel és néhány ruhadarabbal.

- Kérem a telefonod – Sehun felém nyújtja a kezét.

- Minek?

- Csak add ide! – követelőzik.

Értetlenül pislogok, de végül kiveszem a zsebemből, és odaadom neki. Néhány másodpercig nyomkod rajta valamit, majd visszanyújtja.

- Hívj, ha felébredtél, és érted jövök.

Bólintok, közben megfogom a telefont, hogy elvegyem, de ő nem engedi el. Zavartan nézem a kifejezéstelen tekintetét, majd egy hirtelen mozdulattal magához ránt, és megcsókol. Egy pillanatra lefagyok a meglepettségtől, majd minden erőmmel küzdeni kezdek ellene, de a karjai túl erősen szorítanak. Hallom, hogy a telefonom koppan a földön, majd Sehun szabaddá vált keze a tarkómra vándorol, ezzel még jobban mozdulatlanná tesz. Vadul, mohón csókol, szinte fáj, ahogy tépi az ajkaimat. Nemtetszésemet csak hümmögéssel tudom kifejezni, kezeim a mellkasaink közé szorultak, s így teljesen tehetetlen vagyok. Tolni kezd, egészen addig, amíg a hátam el nem ér a falhoz, a testével pedig oda szögez. Megfogja a csuklóimat, azokat is a falhoz szorítja, és így már egy milliméternyi távolság sincs köztünk.

Nyelve átfurakszik a számba, kihasználom az alkalmat, és fogaim közé zárom az ízlelőbimbókkal borított izmot.

- Ah! – fájdalmas nyögéssel húzza el a fejét, de a szorításából nem enged.

Mindketten levegő után kapkodunk, gyűlölködő tekintettel nézem a kifejezéstelen arcát. Ismét hirtelen mozdul, egy kezével megragadja az állam, megemeli a fejem, és közelebb hajolva, egyenesen a szemeimbe néz. Szabaddá vált kezemmel a vállának feszülök, de meg se mozdul.

- Kibaszottul hiányoztál... – morogja.

Nem várja meg a reakciómat, újra a számra tapad. Hiányoztam neki? Miért mondja ezt? Csak hazugság? Egyre több kérdés tolong a fejemben, és ezekre választ akarok kapni.

Ajkaimat erősen összeszorítom, de az alsóra sikerül ráharapnia, meghúzza, és amíg a fájdalommal vagyok elfoglalva, könnyedén birtokba veszi a felsőt is. A szabadulásomhoz stratégiát váltok, egy hirtelen mozdulattal oldalra fordítom a fejem, és ezzel megszakad a csók.

- Döntsd már el, hogy mit akarsz! – zihálva, felháborodott tekintettel nézek vissza rá.

A vállán lévő kezemmel eltakarom a száját, hogy megakadályozzam az újabb csókot, és befejezhessem a mondanivalómat.

- A szemembe mondtad, hogy nem akarsz velem lenni, most hirtelen meggondoltad magad, és azt közlöd, hogy hiányoztam?! – a zaklatottságtól könnyek gyűlnek a szemembe. – Most akkor melyik az igazság?! Miért nem tudsz őszintén beszélni, miért kell hazudnod?! Ezzel rohadtul összezavarsz! Te azt hiszed, hogy én csak egy játékszer vagyok, amivel kedvedre szórakozhatsz?! Ne várd el tőlem, hogy azt tegyem, amit akarsz, mert ezek után már egy szavadat se hiszem el! Menj vissza a kurváidhoz, és azokat hülyítsd, engem pedig felejts el!

Türelmesen végighallgat, államon lévő kezével elveszi az enyémet a szája elől, és egy csókot lehel a tenyerembe.

- Tudom, hogy összezavarlak – halk szavaihoz egy halvány mosoly társul –, de hadilábon állok magammal, a szívem sajnos erősebb a józan eszemnél... – nem mondok semmit, ezért folytatja. – Nem akarom, hogy mellettem legyél, mert féltelek, de az érzéseim szétmarcangolnak, és fizikai fájdalom az, ahogy próbálom leküzdeni őket – eltűnik a mosolya. – Megjelentél az ajtóban, és egy pillanatig azt hittem, hogy ez is csak álom. A félelmemet megpróbáltam taplóság mögé rejteni, de már nem tudtam tovább ellenállni a kísértésnek...

Döbbenten meredek rá, nem tudok megszólalni és megmozdulni se. Megint sikerül teljesen összezavarnia, a szavai eljutnak az agyamig, de nem vagyok képes értelmezni őket. Túl sok ez nekem, túl zavaros minden. Megér ennyit az egész? A válasz: nem, egyáltalán nem éri meg.

Mégis végig akarom járni ezt a rögös utat, meg akarom érteni Sehunt.

- Mitől félsz? – halkan kérdezem.

- Attól, hogy még többet ártok neked.

- Akkor ne tedd.

- Önszántamból nem is tenném, soha.

Kihúzom a kezem az övéből, átkarolom a nyakát, és magamhoz húzva megcsókolom. Most se tudom, hogy mit miért teszek, de ezt Sehun mellett már megszoktam. Óvatosan kóstolgatjuk egymást, a korábbi erőszakosságának már nyoma sincs. Már nem szorít olyan erősen a falhoz, és a másik kezemet is elengedi, a derekamnál fogva ölel magához.

Új még az érzés, úgy feküdni mellette az ágyban, hogy semmi intim dolog nem történt. Hiányzik a közelsége, de ki tudja, hogy az elmúlt időszakban hány prostituált fordult meg nála, ezért képtelen vagyok hancúrozni vele, és nem fogom olyan könnyen adni magam. Meg kell tanulnia, hogy nem mindig az van, amit ő akar.

Mellkasa a hátamhoz nyomódik, keze a derekamon pihen, és egy váratlan pillanatban közelebb húz magához, merevedését érzem a fenekemhez nyomódni.

- Annyira kívánlak... – buja hangon suttogja a fülembe.

Jólesően fut végig rajtam a hideg, de elhúzódok Sehuntól, mielőtt elcsábítana. Felé fordulok, az üvegfalon bejövő fény megvilágítja az arcát, szemei csillognak a vágytól.

- Miért vagy ilyen telhetetlen?

- Telhetetlen? – meglepetten ismétli.

- Miért csak a szexen jár az eszed?

Gondolkodás nélkül teszem fel a kérdést, amire eddig nem is kerestem a választ.