21. Fejezet

Ártatlan kérdés

Nehezen kapok levegőt, egész testemben lángolok, de a mámoros érzés teljesen a hatalmába kerített. A hátamon fekszek, Sehun súlya rám nehezedik, a bőrünk egymáshoz ragad az izzadtságcseppektől. Ütemesen mozog bennem, egyenesen a fülemben hallom a fáradt zihálását. Az időérzékem teljesen elhagyott, csak tippelni tudok, hogy már több mint háromnegyed órája nyomjuk az ágyat. Egy újabb nyögés szakad fel a kiszáradt torkomból, közeledik az orgazmus, de ekkor ismét lelassul Sehun mozgása.

- Sehun... – nyöszörgöm.

Szinte már mardos az élvezet, de a tempó váltakozásával nem hagyja, hogy elérjem a beteljesülést. Erőtlenül kuncog, majd megcsókol. Puha ajkai óvatosan nyomódnak hozzám, verejtéktől nedves haja a homlokomat cirógatja. Hirtelen begyorsít, a csípője nagyokat lök rajtam, amitől a szájába nyögök, és megszakítom a csókot, hogy levegőhöz jussak. Kezeim lecsúsznak a nyakából ahogy felegyenesedik, és ujjaim egyből a takaróba markolnak. Sehun tenyerei a derekam két oldalára tapadnak, és szaggatott légvételekkel, őrült irammal lökdös az orgazmus felé. A hátam ívbe feszül, alsó ajkamba harapok, de még így is kiférkőznek a szüntelen nyögések.

Sehun hangosan felmorran, megáll, és érzem ahogy forró magja szétárad bennem. Pár másodpercig pihen, majd ismét mozgásba lendül, hogy engem is csúcsra juttasson. Egyik kezével a szeméremdombomhoz nyúl, és hüvelykujjával, a csípője mozgásával párhuzamos ütemben ingerli a csiklómat.

Nem telik el egy perc se, s némán élvezek. Az eddig feszülő izmaim elernyednek, próbálok minél több levegőt juttatni a tüdőmbe, de olyan, mintha a mellkasom behorpadt volna. Sehun kihúzódik belőlem, apró és szapora légvételekkel terül el mellettem.

- Azt a kurva... – zihál.

Kinyitom a szemeim, felé fordítom a fejem, és a kimerült tekintetemre ráül egy mosoly. Imádom, amikor szex közben ilyen mocskos a szája. Csukott szemeivel utánam nyúl, kitapogatja a vállaim, és magához húz, szorosan a karjaiba zár.

- Mondtam, hogy a szuszt is ki fogom dugni belőled – morogja a hajamba.

Azt hiszem ez sikerült is.

Az utóbbi napok felhőtlen boldogságban teltek el, Sehun teljesen megváltozott, ezért már nem is írom tovább a jegyzeteket, mert nem lenne mit leírnom. Rövid idő alatt az aberrált pszichopata szőrén-szálán eltűnt.

Szexuálisan még mindig egy kielégíthetetlen perverz, de a lényeg, hogy mindig vidám és jókedvű. Eddig csak ott tartottam, hogy kezdem megkedvelni őt, mostanra pedig már a szeretet és a szerelem között ingázik.

Undorodva figyelem a terráriumban Oscart, aki éppen egy méretes patkányt töm magába.

- Hyeri! – az alsó szintről hallom Sehun kiabálását.

Mosolyogva szelem lefelé a lépcsőfokokat, majd az egyiken megtorpanok, amikor meglátok egy ismerős arcot.

- Jó napot, Mr. Park – biccentek.

- Üdv, Hyeri kisasszony – barátságosan int.

A mosoly eltűnik az arcomról amikor meglátom Sehun arckifejezését és megérzem a feszültséget a levegőben.

- Minden rendben van? – Sehun mellé állok.

- Hát persze – a hangja szarkasztikus, de átkarol, és egy puszit nyom a halántékomra. – Csak apa beszélni akar veled.

- Miről? – értetlenül pislogok.

- Ha én azt tudnám... – morogja, majd elenged. – Magatokra hagylak titeket.

Elenged, felmegy a lépcsőn, és Mr. Park addig nem mond semmit, amíg meg nem halljuk az ajtó csukódását.

- Csak érdekelne, hogy mi a helyzet a jegyzeteivel – diszkréten suttog.

- Ó, egy pillanat.

Felszaladok, kiveszem a párna alól a könyvet, és visszasietek Mr. Parkhoz.

- Tessék – átnyújtom neki.

Átlapozza az oldalakat, a szemeivel átfutja a jegyzeteket, amiket az elmúlt egy hétben írtam.

- Szép, részletes munka – elismerően bólint.

- Köszönöm, de többet nem szeretnék írni.

- Parancsol?

- Úgy gondolom, hogy nincs baj Sehunnal, ezért nem látom semmi értelmét, hogy az intézetet informáljuk.

- Lehet, hogy úgy tűnik minden rendben, de ez közel sem ilyen egyszerű – hóna alá vágja a könyvet, elővesz egy csekkfüzetet és egy tollat. – Hamar visszaeshet, ennyi idő alatt elképzelhetetlen, hogy máris meggyógyult volna – ír valamit.

- Értem, de akkor sem szeretném-

- Tessék – közbeszól, a könyv lapjai közé teszi a csekkfüzetből kitépett papírt, és felém nyújtja.

- Köszönöm, de nem fogadhatom el – udvariasan elutasítom.

- Kérem, kisasszony – megfogja, és a kezembe teszi a könyvet. – Sehun érdekében...

Nem válaszolok, megadóan sóhajtok.

- Köszönöm – hálás mosollyal teszi a kezét a vállamra. – Minden jót.

Megfordul, és kisétál a házból. Megértem, hogy aggódik a fiáért, de ez már akkor is túlzás... Kíváncsiságból kinyitom a könyvet, a csekk azonnal szemen szúr. Egy millió won?! Ennyi pénzt ad... a semmiért?! A fejemet csóválva csukom össze, látni se akarom ezt a szart. Nem fogom folytatni, szépen visszaadom Mr.Parknak, ha újra találkozunk!

Sehun lekapcsolja a villanyt, majd bebújik mellém, és ránk teríti a takarót. Átkarol a derekamnál, majd egy határozott mozdulattal magához húz.

- Sehun? – suttogok a sötétbe.

- Hm?

- Szeretnék kérdezni valamit... – nem reagál, ezért folytatom. – Mit érzel irántam?

Nem érkezik válasz, a néma csendet Oscar sziszegései szakítják meg a terráriumból. Érzem, hogy Sehun ujjai a hálóingemmel játszanak, de továbbra se szólal meg.

- Csak azért kérdezem, mert nem vagyok biztos benne, hogy miért is vagyok itt.

- Hyeri – azonnal reagál –, neked itt a helyed. Ha nem így lenne, akkor most nem lennél itt – a hangja nyugodt, de mégis azt érzem, mintha feszült lenne.

- De akkor se tudom, hogy mit akarsz tőlem... – a szemem hozzászokik a sötétséghez, körvonalazódik előttem Sehun arca, de érzelmet nem látok rajta.

- Semmit, egyszerűen csak szükségem van rád – sóhajt. – Miért kérdezel ilyeneket?

- Mert a helyemben téged is érdekelne, hogy miért történt minden. Te is furcsának tartanád ezt az egészet...

Váratlanul mozdul, egy pillanat alatt fölém tornyosul a teste, könyökeivel a fejem mellett támaszkodik.

- Ez meg hogy érted? – morogja.

- Belegondoltál egyáltalán, hogy milyen abszurd az, ami történt? – felháborodva pislogok. – Két héttel ezelőtt, egy nap alatt felforgattad az egész életem. Annyi minden történt, de most mégis úgy élek melletted, mint hal a vízben. Minden nap itt vagyok, akkor dugsz meg amikor csak kedved tartja, és egyedül Suhoval tudok úgy beszélni, mint egy baráttal. Egy rohadt ketrecben érzem magam, és ebbe kezdek beleőrülni! – hadarom.

Ismét csend telepszik a szobára. Én nem akartam, hogy ez legyen a kérdésemből, eddig nem is tudtam, hogy ezt érzem, a szavak maguktól jöttek, és csak most döbbentem rá, hogy mennyire igaz amit mondtam. Sehun nem mond semmit, némán támaszkodik fölöttem, ezért „már úgyis mindegy” alapon folytatom az érzelmi kirohanásom.

- Te élvezed, hogy egész nap itt gubbasztasz és focimeccset nézel, vagy jössz, azt' megdugsz ott, ahol éppen vagyunk? A legviccesebb az, hogy eddig észre se vettem, a tenyereden hordozol, de az eszedbe se jut, hogy én esetleg mire vágyom. Emberszámba se veszel, teljesen természetesnek tartod, hogy azt csinálsz velem amit akarsz, leszarod, hogy én mit szeretnék... Ijesztő visszagondolni, hogy milyen könnyen az ujjaid köré csavartál. Megkedveltelek, de azt sose fogom tudni elfelejteni, amit az elején műveltél velem – elhallgatok.

Ezeket a szavakat tényleg én mondtam ki?! Meglepődök magamon, mert az újonnan felfedezett érzések kiadásától jobban érzem magam.

Sehun még mindig néma, de a szemeit le se veszi rólam.

- Nem is mondasz semmit...?

Nem válaszol, lemászik rólam, visszafekszik az ágyra, de most háttal fordul felém. Értetlenül pislogok a körvonalára. Még ő van megsértődve?

- Sehun? – kinyújtom a kezem, ujjaim épphogy megérintik a trikóját, de ő azonnal felmorran.

- Most hagyj... Kérlek.

- De-

- Kérlek! – ismétli, ezúttal hangosabban.

Zavartan bámulok magam elé, majd hallatok egy sóhajt, és én is átfordulok a másik oldalamra.

Jó lenne tudni, hogy most mi járhat a fejében.