17. Fejezet

Döntések sorozata

 Feszengek, a gyomrom görcsben van, a torkom elszorul, tanácstalan ábrázattal bámulom a szoknyám alját, amit a kezeimmel szorongatok, gyűröm az anyagot. A szívem legalább kétszer gyorsabban ver a normálisnál, közben Sehun csendesen ül mellettem, és a válaszomat várja, érzem magamon a tekintetét. Mit tegyek? Hagyjam, hogy visszakerüljön az intézetbe? Hiányzik a szabadság, haza akarok rohanni, hogy kisírjam magam anyuék vállán, de Sehunt se akarom magára hagyni, valamiért azt érzem, hogy szüksége van rám, és én magam se értem miért, de segíteni akarok neki. Rá nézek, rémületet látok a szemeiben. Itt ez a fiú, aki a válaszomra vár, és attól fél, hogy egyedül marad. Ekkor eszembe jut egy sor arról a lapról, amin a borderline személyiségzavarról olvastam. „Félelem az egyedülléttől”... Hát ez lenne az egész lényege? De azt még mindig nem tudom, hogy miként jutott ideáig. Vajon tényleg tudni akarom?

- Hyeri... – halkan szólal meg. – Válaszolj a kérdésemre.Ha te azt akarod, akkor hazaviszlek, beülsz az autódba, oda mész ahova akarsz, és ígérem, hogy többet nem kerülök a szemed elé.

Tényleg képes lenne elengedni? Ekkora hatással voltak rá Mr. Park szavai? Szemöldökeit ráncolja, mintha fájdalma lenne, torka mozgásán látom, hogy nagyot nyel. Lelki szemeim előtt egy kisfiút látok, aki sírva könyörög az alkoholista apjának, hogy ne bántsa, majd egy kamaszt, aki a pszichiátrián küzd saját magával, ez által árt másoknak, és csak halmozódnak benne a rossz dolgok. A valóságban ugyan azt a fiút nézem, aki azóta felnőtt, és még mindig a problémáival küszködik, próbál normális életet élni, de ez egyedül nem megy neki.

- Aznap este nem akartam megállni... – hátradőlve az ülésben előre néz, értetlenül pislogok –, de ott sétáltál egyedül a sötétben, szakadó esőben az út szélén, és olyan elveszettnek, sebezhetőnek tűntél. Magamat láttam benned, ezért megálltam. Rám mosolyogtál, és az volt az első gondolatom, hogy kellesz nekem, azt akartam, hogy az életem részévé válj, de mindent elbasztam. Önző voltam, nem érdekelt semmi, nem törődtem az érzéseiddel se, csak azt akartam, hogy magam mellett tudhassalak. Tudom, hogy sok fájdalmat okoztam fizikailag és mentálisan is, de nem tehetek róla, olyankor nem vagyok önmagam. Tisztában vagyok vele, hogy mit csinálok, de nem tudom kontrollálni magam, bármennyire is próbálkozok. Az utóbbi napokban pedig... megváltoztattál.

Szavaiból árad az őszinteség, végre megnyílt, és ez jó érzéssel tölt el.

- Könnyebb visszafognom magam, de nem akarlak többé kínozni – felém fordítja a fejét –, ezért elengedlek...

- Szeretném tudni, hogy milyen vagy igazából – elmosolyodok.

Szemei elkerekednek, meglepetten pislog, szólásra nyitja a száját, majd vissza is csukja, és értetlenül pillant félre.

- Miért? Hiszen bántottalak, és-

- Tudom – a szavába vágok –, de azóta megváltoztál.

Nézem az arcát, próbálok rájönni, hogy mi zajlik le benne, de semmit nem mutat ki.

- Gondold át... Biztos így döntesz?

- Biztos – bólintok.

Elmosolyodik, olyan „ezt el se hiszem” módon. Megkönnyebbülten sóhajt, kezét az ülésem fejtámlájának támasztja, és közelebb hajolva megcsókol. Ujjaim a tincsei közé futtatom, viszonzom a puha csókját.

Az autó ablakai párásak, a belső térben fülledt a levegő. Erősen kapaszkodok Sehun vállaiba, a derekamat fogva diktálja a tempót ahogy a férfiasságán lovagolok. Lelassít, hátravetett fejét felemeli, a tekintetemet keresve elmosolyodik, majd megcsókol. Miért is választottam ezt, a szabadság helyett? Nem találom a választ, ezért inkább csak élvezem a gyomromban spirálozódó érzést. Sehun elszakad az ajkaimtól, éles sóhajjal dönti vissza a fejét az ülésbe, amikor kezeivel gyorsabb mozgásra utasít. Hangosan felnyögök amikor a derekamat megszorítva belém élvez. A zihálását hallgatva tovább lovagolok, keze a csiklómhoz siklik és ingerelni kezd, hogy segítsen a beteljesülésben. Szinte sikoltok az elsöprő érzéstől, Sehun vállára borulok, és apró nyögésekkel élem át az orgazmust.

A garázsban kiszállunk, megállok és hosszasan bámulom az autómat. Ha azt akarnám, bepattanhatnék, és mehetnék amerre látok. Elmosolyodok a gondolatra. Nem, még nem.Sehun érintése hívja fel magára a figyelmem, megfogja a kezem, és a házhoz megyünk. A házhoz, amire luxus börtön helyett már luxus villaként gondolok. Sehun megtorpan, és szorít egyet a kezemen. Értetlen pillantásokkal követem a tekintetét, meglátom, hogy a bejárati ajtó nyitva van, odabent ég a villany. Közelebb érve hallani a bentről kiszűrődő hangokat, mintha valakik beszélgetnének.

- Mr. Park fiáé.

- Nem semmi...

Belépünk az ajtón, megpillantok két rendőrt, és megijedek. Mi a szar?!

- Segíthetek valamiben? – Sehun hangja határozott, magabiztos.

- Ó – felénk fordul az idősebb férfi. – Jó estét.

Rám néz, oldalba böki a társát, aki szintén felénk fordul, arckifejezésükről semmit nem lehet leolvasni.

- Lee rendőrtiszt vagyok, a helyzet a következő – közelebb lép az idősebb, Sehun komor tekintettel méregeti. – Bejelentés érkezett Ms. Kim Hyeri eltűnéséről, és a Jungbu úti benzinkút felvételein tisztán látszik, hogy az Ön társaságában járt ott – de hiszen a felvételek eltűntek, nem? –, a mobiljáról volt ma egy kimenő hívás, pontban tíz óra öt perckor, és a bemért cellainformációk alapján állapítottuk meg a tartózkodási helyet. Erős a gyanúnk, hogy Ön a szabadságában korlátozza a kisasszonyt, ezért bevinnénk őt az őrsre, egy elbeszélgetésre.

Csak bámulok a kék egyenruhásra, nehezen jutnak el a szavai az agyamig. Sehun felé pillantok, nyugodtság árad belőle, mosolyog.

- Nyugodtan – biccent, majd lehajol és egy puszit nyom az arcomra. – Bízom benned – halkan suttogja a fülembe, elengedi a kezem.

Rémült vagyok, de az oka Sehun. A mosolya mögött észreveszem a feszültségét és a félelmét. Az idős férfi elém lép.

- Hölgyem.

Egy utolsó pillantást vetek Sehunra, majd a rendőr kiterel a ház elé, kinyitja a rendőrautó hátsó ülésének ajtaját.

- Vigyázzon a fejére – megvárja amíg beülök, majd becsukja az ajtót.

Előre megy, beül a kormány mögé, és elindítja a motort.

Szöul felé tartunk, a férfi mély hangja megtöri a csendet.

- Ne féljen hölgyem, minden rendben lesz – nyugtat.

- Sehun nem kényszerített semmire – hazudom.

- Most nem is erről van szó – a visszapillantóból látom, hogy mosolyog. – Mr. Park szeretne Önnel beszélni, de Mr. Oh tudta nélkül, ezért kért meg, hogy hozzam el.

Ó... ő lehet a beépített ember a rendőrségen, aki eltüntette a felvételeket?

Megérkezünk Mr. Park kastélyszerű otthonához, aminek a kapujában egy öltönyös férfi már vár. Kiszállok a rendőrautóból.

- Üdvözlöm, Ms. Kim – meghajol a férfi. – Kérem, kövessen.

Biccentek, és megyek az öltönyös után. A ház előtti füves részen végigvezet, egészen egy verandáig, ahol Mr. Park szivarozik.

- Hyeri kisasszony! – mosolyogva üdvözöl. – Foglaljon helyet.

Zavartan megyek a vele szemben lévő fotelhez, és leülök.

- Jó estét – biccentek, a hangom halk.

- Nem kell megijedni, nincsen semmi baj – mosolyog, és beleszív a szivarba. – Tudom, hogy a fiam egy elmebetegnek tűnik, de kifejezetten jó hatással van rá, Ms. Kim. Nem tudom, hogy Sehun miért akarja Önt magához láncolni, de kihozhatjuk a legjobbat a helyzetből, hogy mindenki jól járjon.

- Ezt hogy érti? – értetlenül pislogok.

- Van egy ajánlatom a számára. Maradjon a fiammal, csak annyit kell tennie, hogy figyeli a viselkedését, és jegyzetel arról, hogy milyen az állapota. Ezzel segíti Dr. Park, a pszichológusa munkáját, és bőségesen meg is fizetném ezért.

- Miért kéri ezt tőlem?

- Mert meg akarom gyógyítani a fiamat... Az intézet nem vált be, ezért lehetne Ön az összekötő híd Sehun és az intézet között. Eljuttatná az információkat, és ezzel elkerülheti azt, hogy Sehun visszakerüljön.

Istenem, már megint ez a rossz érzés... Ezzel tudnék segíteni Sehunon, de nem örülne, ha megtudná, hogy én a háta mögött adom az információkat. Bár... ha sikerülne titkolnom amíg helyre nem jön, akkor már teljesen mindegy lenne, hogy mit szól ehhez, hiszen a célba jutnánk.

- Rendben – bólintok. – Megteszem.