25. Fejezet

Kérdések

 Az éjszaka közepén ismét maguktól nyílnak ki a szemeim. Lusta pislogásokkal ébredezek, majd a felismerés pillanatában rémülten ülök fel, amikor a sötétben egy alak körvonalazódik az ágy végében.

- S-Sehun? – remegő hangon suttogok.

Az alak közelebb sétál, minden léptének furcsa, cuppogó hangja van. Mozdulatlanul figyelem ahogy hozzám jön, majd a matrac besüpped a súlya alatt, amikor leül. A szívem hevesen pumpál, a mellkasom is beleremeg a szorgos dobbanásokba, de ez inkább izgatottság, mint félelem. Az alak közelebb hajol, orromat megcsapja Sehun illatának és a klóros víz szagának a keveréke. Hideg, nedves ajkak érintik meg az enyémet, ekkor bizonyosodom meg róla, hogy ő valóban Sehun. Fogalmam sincs hogyan kerülhetett ide, egyetlen egy dolgot tudok: örülök neki. Szemhéjaimat lehunyom, viszonzom a finom csókot. Karjaimat a nyaka köré fonom, bőrömön érzem, hogy csurom víz a pólója, a teste, a haja, mindene. El akarok távolodni, hogy kérdőre vonjam, de nem engedi.

A hajamba túr, maga felé húzza a fejem, és a nyelve a számba furakszik. Nem ellenkezek, hagyom, hogy a csók mélyüljön, míg el nem érünk arra a szintre, hogy szenvedélyesen faljuk egymást.

A csók megszakítása nélkül ledönt az ágyba, teljes súlyával rám nehezedik, és ezáltal az én ruhám is vizes lesz tőle, de nem érdekel.

- Csak pár órája nem láttalak – az ajkaimba suttog –, de annyira hiányoztál...

Ismét megcsókol, nem hagyja, hogy válaszoljak. Benyúl a pólóm alá, jéghideg tenyerétől borsózik a bőröm. Felfelé haladva végigsimít a hasamon, majd a melltartó alá furakodva kezdi a mellem kényeztetését. Belesóhajtok a csókba, hagyja, hogy elfordítsam a fejem, és újabb sóhajokkal tudatom vele, hogy jól esik amit csinál.

- Nem akarok nélküled élni – a nyakamba csókol. – Maradj velem...

Veled maradok! Ki akarom mondani a választ, de egy hang se jön ki a torkomon. Sehun egy hirtelen jött hevességgel lerántja rólam a pólót és a nadrágot, majd a bugyit is leráncigálja rólam. Csak Sehun körvonala rajzolódik ki előttem a sötétben, de tökéletesen kivehető minden mozdulata ahogy lerugdalja magáról a vizes nadrágját. A pólót magán hagyva visszafekszik rám, a nedvességtől hűvös pamut érintésétől libabőrös a mellkasom. Sehun merev férfiassága a szeméremdombomhoz nyomódik, az alfelemben lévő izmok már ettől is megrándulnak.

- Mi lenne velem nélküled? – halkan suttog.

Én beleőrülnék a hiányodba... Ismét nem tudom közölni vele a gondolatom, mert képtelen vagyok a hangképzésre, mintha a hangszálaim nem működnének. Nem tudok máshogy kommunikálni, ezért a lábaimat a dereka köré fonom, és közelebb tolom magamhoz a testét, ezzel jelezve, hogy vágyom rá.

A csípője mozogni kezd, de nem hatol belém, lassú mozdulatokkal dörzsöli hozzám a hímtagját. Folyamatosan lüktet tőle a nyílásom, a kellemes érzéstől nyögni akarok, de nem tudok. Lehunyt szemekkel tűröm a kínzóan jóleső ingerlést, mindkét kezemmel Sehun hajába túrok, amiről csöpög a víz.

Akarlak! Sikerül kicsikarnom magamból egy nyögést.

- Hnn – a fülembe nyöszörög, amitől a testem pillanatok alatt felforrósodik.

Valami megváltozik, ezért felnyitom a szemeimet, és Sehun eltűnt. Már nem az ő súlyát érzem magamon, hanem Oscart, aki a csúszós testével siklik lentről, egyenesen az arcom felé, a sárga foltok szinte világítanak a sötétben.

Kipattannak a szemeim, és rémülten ülök fel. Sötét van, egyedül vagyok a szobában, és a ruháim rajtam vannak. A bugyimon kívül minden csontszáraz. Megint egy hülye álom...

Reggelre teljesen meg is feledkezek a bizarr álomról, meglepően kipihenten ébredek. Az éjszaka folyamán, rejtélyesen rám került takarót ledobom magamról, és kimászok az ágyból. A tegnapi ruhámat igazgatva lépek ki a szobából, a konyhába érve azonnal felpattan édesapám az asztaltól, és átkarolja a derekamat.

- Jó reggelt, kicsim! – mosolyogva az asztalhoz vezet. – Csináltam neked reggelit.

A palacsinta illata nosztalgikus érzést kelt bennem, az arcomra erőltetek egy mosolyt, és leülök. Apa is visszaül az asztalhoz, velem szembe. Csendesen telnek az étkezéssel töltött percek, végül megszólal.

- Sajnálom, hogy tegnap letámadtalak – arckifejezése megbánást tükröz. – Én csak... Édesanyáddal végig azt hittük, hogy a nagyvárosban éled az új életed, és sokkoló volt rájönni, hogy milyen borzasztó dolgokat tett veled az az elmebeteg. Szörnyű szülőnek érzem magam...

Meglepnek a szavai, és már értem, hogy miért vágta azokat a sértő dolgokat a fejemhez.

- Nem vagytok szörnyű szülők – nyugtatom. – Nem tudhattátok, és én voltam az, aki a legtöbb hibát elkövette.

- Az a pszichopata volt az egyetlen, aki nagyot hibázott... – a homlokát ráncolja.

- Ugye nem jelentetted fel? – hirtelen haragjától gyanakodni kezdek.

Suho PoV:

Sehun a biztonság kedvéért a kórházban töltötte az éjszakát. Állítólag semmi baja, de egy szót se szólt azóta, hogy felébredt.

Frusztráltan vezetek a lakása felé tartó úton, próbálom beszédre bírni, de minden hiába. Némán ül, és üres tekintettel bámul maga elé.

- Miért csináltad ezt, hm? – sokadjára kérdezem tőle, de most se válaszol. – Sehun, szólalj már meg! – kezd fogyni a türelmem.

Mint aki nem is ezen a világon van, élettelen testként ücsörög, és egy hang se jön ki a száján. Bosszankodó sóhajtással és fejrázással tudatom vele, hogy feladom.

Tíz perccel később megérkezünk, leállítom a motort, nyitom az ajtót, hogy kiszálljak, de ő nem mozdul.

- Hé – megérintem a vállát, úgy néz rám, mint aki most ébredt. – Megjöttünk...

Furcsállva figyelem ahogy kiszáll és bizonytalan lépésekkel elindul a bejárathoz vezető úton. Aggaszt a viselkedése, és fogalmam sincs, hogy mi történt vele, de azt az egyet biztosan tudom, hogy most nem hagyhatom magára. Utána megyek, épp elindulna felfelé a lépcsőn, de megfogom a csuklóját, és megállítom. Egy rosszalló pillantást vet rám, elhúzza a kezét, és elindul, de újra megfogom, ezúttal szorosabban. Nem szólok hozzá, húzni kezdem magam után, be a nappaliba. Hevesen ellenkezik, de nem mond semmit, és a türelmem itt elfogy, már bosszant a viselkedése, ezért a vállainál fogva lenyomom az ülőgarnitúrára.

- Nem mozdulsz innen, és most elmondod, hogy mi történt! – a határozottságomon megdöbben.

Szótlanul ül, de állja az ellentmondást nem tűrő tekintetem.

- Nos? – elengedem a csuklóját, leülök mellé. – Hallgatlak.

- Elküldtem Hyerit – elnéz oldalra.

- Te küldted el? – meglepődök. – Miért?

- Nem mindegy?! – felcsattan. – Ezt akartátok, nem?! – dühösen fordul vissza felém.

- De igen – helyeselek. – Jól döntöttél, örülök, hogy végre megtetted. Azt akkor se értem, hogy miért akartad-

- Mert egy napot se tudok meglenni nélküle!

- Ugyan már – nevetnem kell a hülyeségén. – Eddig is megvoltál nélküle...

- Mert akkor még nem tudtam, hogy mennyivel jobb, amikor velem van.

- Jézusom, mi lett veled? – hitetlenkedve pislogok. – Mi ez a nyálas szöveg, Sehun?

- Kösz az együttérzést...

Felkel, lendületes léptekkel indul el kifelé. Hagyom, hogy menjen, mert nem tudok mit mondani. Minden még zavarosabb, mint eddig, és tényleg nem értem, hogy miért viseli ilyen nehezen Hyeri hiányát. Ő maga küldte el, még egy nap se telt el, de már most nem tud meglenni nélküle?