24. Fejezet

Külön utakon

 Suho PoV:

A szemem sarkából figyelem Sehunt, aki a semmitmondó tekintetével bámulja a tévét. Az arcát vizsgálom, ami valahogy nagyobb érdektelenséget mutat, mint amit eddig megszoktam tőle, de a megérzésem azt súgja, hogy valami nincs rendben. Iszok egy kortyot a sörömből, majd egy nagy légvétellel fordulok Sehun felé, a sörösdobozt tartó kezemet a kanapé támlájára teszem.

- Minden rendben van? – halkan kérdezem.

Állkapcsa egy pillanatra megfeszül.

- Mi baj lenne? – unottan válaszol anélkül, hogy rám nézne.

- Nem tudom. Fura vagy...

- Én mindig fura vagyok – cinikusan elmosolyodik.

- Nem így értettem – nem reagál semmit, ezért tovább faggatom. – Hyeri hol van?

- A szobájában, miért?

- Miatta vagy ilyen f-

- Nincs vele baj, jól megvagyunk – a szavamba vág. – A meccset nézed, vagy tovább akarsz kérdezősködni? – feszülten néz rám.

Megadóan felemelem a kezeimet, és visszafordulok a tévé felé.

Lassan éjfél, leparkolok a benzinkút előtt, és sietős léptekkel megyek be.

- Na végre, azt hittem már sose érsz ide! – kedvesen üdvözöl a munkatársam.

- Tudtommal éjfélkor van váltás...

- Sietnem kell, ha még ma be akarok csajozni – sejtelmes mosollyal pakolászik a pulton.

A hátizsákját felkapja a vállára, és nagy léptekkel halad az ajtó felé, kinyitja, de megtorpan és visszafordul.

- Jut eszembe, ma járt itt valaki, és hagyott neked egy üzenetet – mellém lép, a zsebéből kivesz egy kis cetlit, és a kezembe nyomja. – Jó kis csaj, talán a barátnőd? – a szemöldökeit húzogatja.

Értetlen pislogással nyitom szét a papírt, amin néhány szó van csak.

„Köszönök mindent, remélem egyszer még találkozunk.”

Zavartan fordítom meg, de a másik oldala üres, sehol sincs rajta név.

- Hogy nézett ki?

- Öhm... – elgondolkozik. – Körülbelül ilyen magas – a vállával egy vonalban kinyújtja a 

kezét –, hosszú, fekete hajú; olyan húsz év körüli lehet, és reméltem, hogy a számát adja meg nekem...

Nem akarok hinni a füleimnek, egyetlen személyre tudok csak tippelni, de ezt nem értem.

- Mi a fasz? – suttogom magam elé.

Az agykerekeim forognak ezerrel. Mit keresett itt Hyeri, és miért hagyott itt egy ilyen üzenetet? A gondolatok nem hagynak nyugodni, ezért cselekszem.

- Kérlek, maradj még egy fél órát – a kolléga felé ez inkább utasításnak hangzik, mint kérésnek.

- Mi van?

Sietős léptekkel indulok el kifelé.

- Mi lesz a csajokkal? – utánam szól.

- Majd szerzel máskor – legyintek, és ott hagyom.

Futok az autómig, beülök, a biztonsági övet be se csatolom, indítom a motort, és a megengedettnél nagyobb sebességgel megyek vissza Sehunhoz, hogy választ kapjak.

- Sehun! – kavargó érzelmekkel lépek be az ajtón. – Sehun!

Végigmegyek az alsó szinten, benézek a nappaliba, és az ablakon át beszűrődik a kerti világítás fénye. Nem szoktak égni a kültéri lámpák, ezért elhúzom az üvegajtót, kimegyek, de sehol se látom.

- Sehun! – sokadjára szólítom, de most se jön válasz.

Sietős léptekkel megyek végig a kert köves útján, ami a medencéhez vezet. Kinyitom a kaput, és egy pillanatra elvakít a mozgásérzékelő lámpa fénye. Pislogok párat, és rögtön észre veszem a víz felszínén az arccal lefelé lebegő testet. A levegő egy pillanatra a tüdőmbe szorul, de gyorsan kapcsol az agyam, gondolkodás nélkül, ruhástul beugrok a medencébe. Megragadom Sehun pólóját, kiemelem a fejét a vízből. Az arca falfehér, a szemei pedig csukva vannak, ezért megpróbálom minél gyorsabban kivinni a medencéből. A víztől elnehezedő és testemre tapadó ruházatomat figyelmen kívül hagyom, igyekszem leküzdeni magamban az egyre erősebb pánikot. Sehunt a földre fektetem, fülemmel az orrához hajolok, de semmi jele nincs annak, hogy venné a levegőt. Egyre jobban remegek, ujjamat az állkapcsa alá nyomom, és az valamennyire megnyugtat, hogy még van pulzusa, de alig érezhető.

Ösztönösen cselekszem, ujjaimat összefonom, és a tenyeremmel, egyenletes ütemben nyomást fejtek a mellkasára.

- Gyerünk... – könnyek gyűlnek a szemembe.

Befogom az orrát, résnyire nyitom a száját, és többször is belefújok, hogy oxigénhez juttassam, majd visszatérek a mellkasához, és felváltva ismételgetem ezeket, de semmi. Mozdulatlanul, teljesen kihűlve fekszik.

- Baszd meg, Sehun! – egyre több könnycsepp gördül le az arcomon, de továbbra is kitartóan próbálom kipréselni a tüdejéből a vizet.

Hyeri PoV:

Nem akartam, hogy a szüleim mindent megtudjanak, de valahogy mégis azon kaptam magam, hogy mindent, teljesen őszintén elmondtam. Mindent arról, ami történt, az érzéseimről, és amit tudok Sehunról. Édesanyám végig sírt – ahogy én is –, apa tekintetén pedig csak a megvetést és a dühöt láttam, ami részben felém is irányul.

- Hogy mehettél bele egy elmebeteg játékába? – visszafojtott feszültséggel kezd a korholásba. – Nem fenyegetett meg halálosan, de te mégis hagytad, hogy irányítson. Kérhettél volna segítséget, amikor beszéltünk, biztosan találtál volna valamit, amivel tudathattad volna valakivel, hogy mit tesz veled az a pszichopata – lehajtott fejjel hallgatom, ezért folytatja. – Sose akard megtapasztalni azt, amit most édesanyáddal érzünk...

- Sajnálom... – szipogok. – Ne haragudjatok...

- Jajj, kicsim – anya megsimogatja a karomat. – Nem haragszunk rád, örülünk, hogy épségben hazaértél.

- De a rendőrségen mindenképp teszünk feljelentést – apa már emeli is a telefonját.

- Ne! – kétségbeesetten nézek rá, megfogom a kezét. – Kérlek, ne jelentsd fel!

- Miért? – megemelkedik az egyik szemöldöke. – Az ilyen elmebetegeknek börtönben a helyük, nem mászkálhatnak szabadlábon.

- Tudom, de ez bonyolult...

- Akkor magyarázd el.

- N-nem tudom... – sóhajtok. – Megbízom benne, nem fog még egyszer ilyet tenni...

- Megbízol benne? – cinikusan felnevet. – Hogy lehet megbízni egy őrültben?! Az ilyenek egytől egyig kiszámíthatatlanok! Örülhetsz neki, hogy nem ölt meg, és te még bízol is benne?! Azt hittem, hogy ennél intelligensebb lányt neveltünk belőled!

Kiabálásától és a kegyetlen szavaitól megszeppenve húzom össze magam.

- Yongnam, elég lesz – anya szigorú hangon fegyelmezi.

Kínos csend telepedik közénk, amit pár másodperces némaság után, halkan török meg.

- Sajnálom, hogy csalódást okoztam...

Lehajtott fejjel megyek el mellettük, egyenesen a szobámba. Felkapcsolom a villanyt, és egy teljesen üres helyiség fogad, leszámítva a bútorokat. Az egykori birodalmam teljesen elvesztette a sajátos hangulatát, látszik, hogy hetek óta nem járt itt senki, és tükrözi azt a sivárságot, ami bennem van. Halkan csukom be az ajtót, lekapcsolom a lámpát, és a sötétségben botorkálok, majd elfekszek a bevetetlen ágyon.

Talán most fogom csak fel, hogy mennyi mindenen mentem keresztül, most kezdem igazán felfogni a dolgok súlyosságát. A sírás ismét erősödni kezd, de nem tartom vissza, hagyom, hogy újabb könnycseppek áztassák az arcomat.

Mardosnak az érzelmek, szinte megfojtanak. Fáj, hogy az apám nem ért meg; fáj, hogy ennyire buta és naiv voltam; fáj, hogy már mindent másképp csinálnék, de a legjobban az fáj, hogy a gyűlölet ellenére is azt érzem, mintha Sehun összetörte volna a szívem.