28. Fejezet

Különleges

 A csillagok fényesen ragyognak az égbolton, az éjjeli levegő kellemesen hűvös. Csend van, csak az óceán hullámzásának hangja akadályozza meg, hogy tökéletes némaság legyen. Minden lépésemmel szántom a homokot, a futócipőm belsejében már egy sivatag van, de a gondolataim elterelik róla a figyelmem. Csak Sehunon jár az eszem. Ő vajon gondol rám?

- Megkérdezhetem a neved? – Luhan félénken szólal meg.

- Hyeri, Kim Hyeri – elmosolyodok azon, hogy Sehunnal is így kezdődött minden.

- Szép név...

Egy pillanat alatt átfut rajtam a hideg, ahogy meghallom ugyan azokat a szavakat. Elkeseredve hajtom le a fejem, a lábaimat bámulom.

- A kedvesemre emlékeztetsz – hallgatom Luhan szavait –, vele is itt találkoztunk először. Minden este sétáltam egyet a parton, gondolkoztam az élet nagy dolgain, és egyik nap láttam, hogy a homokban ülve sír, ezért odamentem hozzá. Eunsonak hívták, és aznap úgy érezte, hogy az életének lőttek. Azt hitte, hogy megtalálta az igaz szerelmet, de a fiú csak kihasználta, elvette mindenét. A családja haragudott Eunsora, ezért senkije se maradt. Magányos volt, elvesztette az emberekbe vetett bizalmát, de nekem megnyílt, aztán minden este itt ültünk és beszélgettünk. Végül csak azt vettük észre, hogy szerelmesek lettünk, de ez jóval több is volt annál. Teljesen megértettük egymást, mindig tudtuk, hogy mire van szüksége a másiknak, lelkitársak voltunk. Minden szép és jó volt, de egy hónap után azt mondta, hogy nem lehetünk együtt, mert koraszülött volt, a szíve nem tudott rendesen kifejlődni, és az egészségi állapota gyorsan romlott – szipog egyet, ezért felnézek. Látom, hogy könnytől csillognak a szemei, de mosolyogva folytatja. – Nem érdekelt semmi, csak vele akartam lenni. Az orvosok folyamatosan ijesztgették, hogy nincs sok hátra az életéből, rengeteg gyógyszert szedett, de két éven át boldogok voltunk egymás mellett... El akartam jegyezni, azt akartam, hogy az enyém legyen, de visszautasított, és elhagyott. Azt mondta, hogy már nem érez irántam semmit, és én elhittem neki... Hetekig kerestem, de minden hiába volt. Később tudtam csak meg, hogy a szíve nem bírta tovább, egy levélben írta le, hogy mindig is szeretni fog...

Szavaitól könnyek gyűlnek a szemembe, ő még most is mosolyog, de a keserűség meglátszik a mosolyán.

- Ne haragudj, tudom, hogy nem ismerjük egymást, de jobban érzem magam, hogy elmondhattam valakinek – bocsánatkérőn vállat von.

Nem értem hogy tudja ilyen erősnek mutatni magát. Végleg elvesztette azt, akit szeret, mégis boldognak tűnik.

- Sajnálom... Én összetörtem volna, ha mindez velem történik meg.

- Én is összetörtem – kuncog –, de az idő minden sebet begyógyít, és csak egy heg marad, ami mindig emlékeztetni fog a nehéz időkre. Megtanultam, hogy az élet megy tovább, és ki kell használni azt az időt, amit a szeretteimmel tölthetek, mert sose lehet tudni, hogy mikor látod őket utoljára. Ami elmúlt, azon pedig tovább kell lépni. Eunso is azt akarta, hogy lépjek tovább, és legyek boldog.

Csak most ismertem meg, de mélységesen tisztelem Luhant, lenyűgöz az életfelfogása. Elgondolkoztatnak a szavai. Két lehetőségem van: megkeresem Sehunt, és annyi időt töltök vele, amennyit csak tudok, vagy továbblépek.

- Min gondolkozol ennyire? – kíváncsi tekintettel néz.

- Azon, hogy mit tegyek... – sóhajtok, majd én is belekezdek a saját történetem mesélésébe.

- Keresd meg – vágja rá a választ, miután befejezem a mondandóm. – A problémái ellenére is meg tudtad szeretni, és valami igazán különleges lehet köztetek, ha sikerült valamennyire javítanod a személyiségzavarán.

- Azt gondolod?

- Az ilyen embereknek szükségük van valakire, akikbe kapaszkodhat a valódi személyiségük a kiszabaduláshoz, és szerintem te ilyen voltál Sehunnak.

- És mi van, ha megint elzavar?

- Az elmondásaid alapján azt hiszem, hogy nem mindig gondolkozik tisztán. Csak adj neki egy kis időt, és remélhetőleg beismeri magának, hogy szüksége van rád – egy biztató mosolyt küld felém.

- Luhan... hálás vagyok a segítségedért.

- Ha szükséged van valamire, tudod hol találsz.

Gyönyörű, nyári idő van, ez egy tökéletes nap az új kezdethez. Félelemmel vegyült izgalommal, több órás vezetés után kissé kimerülten állok meg a rég nem látott helyen. Kiszállok az autóból, és olyan érzésem van, mintha egy három hetes kínzótáborból most jönnék haza. Remegő lábakkal, a rövidnadrágom alját markolászva megyek az ajtóhoz. „Beismeri magának, hogy szüksége van rád”, „... valami igazán különleges lehet köztetek”. Luhan szavaival bátorítom magam, veszek egy mély levegőt, és bekopogok.

Idegesen toporzékolok, de nem történik semmi. Ezúttal csengetek, és az ajtó hamarosan ki is nyílik. Lefagyok, megdermedek, nem tudok megmozdulni, és egy hang se jön ki a torkomon. Sehun... olyan más. Nem látok rajta semmilyen változást, de érzem, hogy valami már nem ugyanaz.

Megemelkedik az egyik szemöldöke, kérdőn néz végig rajtam.

- Mit keresel itt? – lenéző, gunyoros a hangja.

Nagyot nyelek, összeszedem minden erőmet, hogy a torkomban lévő gombóccal meg tudjak szólalni.

- Beszélni akartam veled...

- Beszélni? Mégis miről?

- Arról, ami történt velünk – felbátorodok, a hangom magabiztosabb. – Nem azért vezettem órákon át, hogy öt percre lássalak. Mindketten tudjuk, hogy szükséged van rám, és nekem is rád-

- Mi van? – felnevet. – Hát ez aranyos... De most jól figyelj arra, amit mondok, cicavirág – elkomolyodik. – Ne gyere ide többször, engem ne keress, felejts el végre. Nem kellesz, fogd fel.

Szavai pofonként hatnak rám, ledöbbenve, hitetlenkedve figyelem Sehun komoly tekintetét.

- És, ha most megbocsátasz – elmosolyodik. – Odafent két ribanc vár a farkamra, úgyhogy szia.

Azzal be is csukja előttem az ajtót. Hirtelenjében fel se fogom a szavait, és csak egy dolog jár a fejemben: Suho.

Órák óta ülök a benzinkúton, és a harmadik kávémat kortyolom. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez lett Sehunból. Olyan rideg és elutasító volt, mintha nem is ő lett volna.

Kinyílik az ajtó, Joonmyun lép be rajta, de engem nem vesz észre. Eltelik pár perc, megvárom amíg a most érkező férfi elmegy, az elvitelre kért kávéval, majd felállok, és odamegyek a pulthoz.

- Mit... – Suho rám néz, és elakad a szava. – Hát te? Hogy kerülsz ide? – nagyokat pislog.

- Mi történt Sehunnal? – halkan kérdezem.

- Uhh... – felsóhajt, bocsánatkérő tekintettel néz. – Sokat változott abban a három hétben, amíg nem voltál itt...

Leülünk az egyik asztalhoz, és nagyon kell erőlködnöm, hogy ne sírjam el magam, miközben figyelmesen végighallgatom Suhot.

- A legelső nap még meg akarta ölni magát, ezért vele voltam, szinte minden egyes nap. Aztán változni kezdett, ma már nem érdekli semmi, nem törődik senkivel, és a lakásából is egy igazi prosti-szálló lett. Valahogy mindig van nála legalább egy nő... – undor van az arcán.

Nem akarok hinni a füleimnek. Erre nem számítottam, nem gondoltam volna, hogy Sehun ilyen gyorsan továbblépett és prostikon éli ki a vágyait. Köztünk semmi különleges nincs, Luhan tévedett.