27. Fejezet

Idegen

 A szívem a torkomban dobog, alig kapok levegőt. Még két nap se telt el Sehun nélkül, de mégis olyan érzés, mintha évek óta nem találkoztunk volna. Csendben figyeljük egymást, végül fogom magam, és leülök mellé a homokba.

- Miért jöttél ide? – halkan kérdezem.

- Mindig is látni akartam az óceánt... – elmosolyodik, tekintetét a partot nyaldosó hullámokra szegezi.

Némán telnek a másodpercek, mosolygós arcát figyelem. Várom, hogy elmondja a valódi okát annak, hogy kilométereket utazott. Miattad jöttem. Megbántam, amit tettem. Ezeket a mondatokat várom tőle, de még csak rám se néz, mintha egy idegen lennék a számára.

- Ennyi...? – nagyot nyelek.

Értetlen pillantásokkal fordul felém, de nem mond semmit, csak tanácstalanul vállat von. Keserű mosoly kúszik az arcomra.

- Hiányzol – suttogom. – Gyűlöllek, és még magamnak is nehéz beismernem, de akkor is hiányzol.

Szemei kerekebb formát vesznek föl, egy nagyot pislog, de még mindig nem szólal meg. Ismét a fejünk felett repülnek a szótlansággal töltött másodpercek. Visszaszámolok magamban, majd a nullához érve felállok, lesöpröm magamról a homokot.

- Látom, nincs semmi mondanivalód a számomra... – várok, de még most se mond semmit. – Akkor nem is zavarlak tovább.

Megfordulok, és minden akaraterőmet fel kell használnom ahhoz, hogy el tudjak indulni. Vontatott, nehézkes léptekkel távolodok tőle. Most bebizonyította, hogy tényleg semmi szüksége rám.

Suho PoV:

Másnap reggel szörnyű fejfájásra ébredek, a hajamba túrva fordulok át a hátamra. Egy sóhaj kíséretében kinyitom a szemeim, próbálom felidézni az előző estét, de egy morzsányi emlékem sincs belőle. Körbenézek, hogy egyáltalán hol vagyok, ekkor megnyugszom, hogy ez Sehun egyik vendégszobája. A nyugalmam nem tart sokáig, felfedezek magam mellett egy békésen alvó lányt. Nem emlékszek semmire, nem tudom, hogy mennyire voltam berúgva, de legalább annyira magamnál voltam, hogy egy szép lány mellett ébredjek.

Csendesen kimászok az ágyból, felveszek egy alsónadrágot, és a sajgó fejemet fogva kimegyek a szobából. A folyosóra lépve azonnal fülön csapnak az érdekes hangok. Próbálom figyelmen kívül hagyni, de a lépcső felé haladva egyre csak hangosodik a szüntelen, női nyögés hangja, az egyik szobából. Nem először hallgatom ezt egy buli utáni reggelen, befogom a füleimet, és így haladok el a szoba ajtaja előtt, de még így is hallom a kiszűrődő hangokat.

Nem tudom hogy bírják, de legalább egy órája a lány nyögéseit hallom, amik már inkább sikítozások. Még a konyhába is lehallatszik, a pultnál ülve fogom a fejem, és várom, hogy végre hasson a fájdalomcsillapító. Nem tudom mi ütött Sehunba, de sajnálom a lányt, mert valószínűleg nem sejtette, hogy mi vár rá, ha idejön.

Estére kettesben maradunk Sehunnal. Csak késő délután jött le az emeletről, végig közömbös tekintete volt, és egy szót se szóltunk egymáshoz, de most a megszokott módon, sörrel a kezünkben nézzük a focimeccset. Számomra kellemetlen a téma, de ráveszem magam, hogy megszólaljak.

- Öhm... – megköszörülöm a torkom, mire rám figyel.

- Ja, igen, el is felejtettem mondani – elmosolyodik. – Két-három menetre bevontuk a te csajodat is, remélem nem zavar – ártatlan tekintettel vállat von.

- Ugh... – végigfut rajtam a hideg. – Oké... – nem tudom leplezni az undorodást.

- Kurva jó volt – felsóhajt.

- Sehun, aggasztó a viselkedésed – a homlokomat ráncolom.

- Mi aggasztó abban, hogy kefélem a nőket? – felháborodva néz rám. – Ezek semmi másra nem jók, az összeset csak a fasz, meg a pénz érdekli.

- Nem kéne általánosítanod – csóválom a fejem. – Hyeriről nem ezt gondoltad...

- Az meg ki?

Még a hideg is kiráz, döbbenten meredek rá, de úgy tűnik, hogy nagyon is komoly volt a kérdése. Egy szót se tudok kinyögni, ismét elmosolyodik, és a figyelme újra a meccs felé irányul, iszik egy kortyot a sörből.

- Nincsenek kivételek, az összes egy büdös ribanc – mosolya ellenére, a hangjában érződik a gyűlölet.

- Te nem akarsz családot? Feleséget? Gyereket? – próbálom észhez téríteni, de közben meg is ijeszt ez a hirtelen jött utálata a nők felé.

- Előbb leszek buzi, minthogy megházasodjak, és felcsináljak valakit – fintorog.

Ez már több, mint ijesztő. Nem akarom végignézni, ahogy tönkreteszi a saját életét. Semmi szeretet nem maradt benne, sokkal ridegebb – és hülyébb –, mint amilyen eddig volt.

Hyeri PoV:

Lassan telnek a napok, próbálom magam lefoglalni valamivel, hogy eltereljem a gondolataimat, de minden hiába. Sehunon kívül nem tudok másra gondolni, és aggaszt, hogy ennyire vegyes érzéseim vannak iránta. Teljes szívemből gyűlölöm, de mégis vele akarok lenni. Az éjszakák a legrosszabbak, minden éjjel látom őt az álmaimban, és másnapra egy hatalmas űrt hagy bennem, ezért napok óta alig alszok. Szükségem van valamire, ki kell adnom magamból ez a sok szenvedést, különben összeroppanok. Úgy érzem, hogy valamit muszáj kezdenem magammal, ezért úgy döntök, hogy felveszek valami kényelmeset, és elmegyek futni.

Régebben minden napot kocogással kezdtem, felfrissített, és olykor le is vezethettem vele a dühömet.

Kilépek az utcára, végignézek az előttem végignyúló, egyenes úton, és futásnak eredek. Rohanok, mintha az életem múlna rajta, kizáródik a külvilág, és csak az utat látom, ami egyre messzebb visz Sehuntól.

Harangoznak, éjfél van. Zihálva, izzadtan, remegő lábakkal érek a parthoz, de azt nem tudom hogy keveredtem ide. A lábamat alig bírom megemelni, szántom a homokot, ami egyre jobban telítődik a cipőmben, de ezt figyelmen kívül hagyom. Sehunt figyelem, aki ma is ugyanott gubbaszt, és a vizet bámulja. Szótlanul odamegyek, majd leülök mellé, mire meglepetten néz rám.

- Szia – halkan köszön.

- Te mindig itt vagy? – ellenséges a hangom, az akaratom ellenére is.

- Ühüm – bólogat.

A félhomályban alaposan szemügyre veszem az arcát, de valami más, mintha valami megváltozott volna.

- Napok óta nem láttalak – halkan közli.

- Talán így a legjobb – vállat vonok. – Nehéz, de el akarlak felejteni – zavartságomban a homokot túrom a lábammal. – Szarul vagyok, szívem szerint felkötném magam, és mindez csak miattad van.

- S-sajnálom... Tudok segíteni?

- Mi?

Meglepetten meredek rá. Istenem, mi van, ha ez megint csak egy álom? Mi van, ha csak hallucinálok? Felemelem a kezem, hogy megérintsem, de megfogja, mielőtt hozzá érhetnék.

- Nézd... Nem tudom, hogy ki vagy, azt se, hogy kinek hiszel, de tényleg segíteni akarok.

Elhúzódok tőle, és rémülettel vegyült zavartsággal nézem őt.

- Fogalmam sincs mi történt veled – folytatja. – Már először éreztem rajtad, hogy mennyire tanácstalan és elkeseredett vagy, minden nap idejöttem, hátha újra megjelensz, és tudunk beszélni.

- Ki vagy te? – remegő hangon, csak ennyit tudok kinyögni.

- A nevem Luhan – mosolyogva biccent.

- L-Luhan?

Teljesen összezavarodtam. Itt ez a srác, akire végig azt hittem, hogy Sehun az, és most is, mintha ő ülne itt. Érzem, hogy vörösödök, zavaromban felpattanok.

- Nagyon sajnálom – meghajolok. – Elnézést, nem tudom hogy téveszthettem össze

valakivel... – magyarázkodok. – Ne haragudjon...

Újra meghajolok, és menekülőre fogom, el akarok menni onnan, de a fiú feláll, a csuklómat fogva megállít. Megnyugtató mosollyal néz rám, de kerülöm a tekintetét.

- Nem kell szabadkoznod – elengedi a kezem. – Egyedül érzed magad, és szükséged van valakire, igazam

van? – félénken bólintok. – Hasonló helyzetben vagyunk, talán mindkettőnkön segítene egy beszélgetés.

Valami azt súgja, hogy ez a fiú tud valamit az életről. Ismét abba a hibába esek, hogy megbízom egy vadidegen emberben.