26. Fejezet

Szia

A szobám egy nap alatt visszanyerte a régi formáját, minden cuccom visszakerült a helyére, és ez segített valamennyit. A pakolással elterelődtek a gondolataim, édesanyám egy pillanatra se hagyta, hogy máson járjon az eszem.

Az utolsó ruhadarabot akasztom a szekrénybe, amikor megérinti a vállamat.

- Örülök, hogy hazajöttél – őszinte mosoly van az arcán. – Szeretném, ha velünk maradnál.

- Itt maradok – az én arcomra egy keserű mosoly kerül.

Feladtam az álmom, hogy önálló életet éljek Szöulban, a történtek marasztalnak a szüleim biztonságában. Talán elfelejtem Sehunt, és minden mást, de egyelőre távol akarok maradni az új dolgoktól, és az önállóságtól.

Törökülésben vagyok az ágyon, kezemben azt a bizonyos könyvet tartom, és a könnyeimmel küszködve olvasom a sorokat.

2015.07.08

Változik, határozottan jó irányba. Már kevésbé agresszív, kezd megnyílni, de minden éjjel lidércnyomás gyötri. Egy gyerekkori emléket él át újra az álmában, amikor az édesapja bántalmazta.

Ha elmélyül a téma, egyből felkapja a vizet, de pár perc után megint lehet vele normálisan beszélni.

Nehezen viseli, ha róla van szó, de megígérte, hogy később mesél magáról, hogy jobban megismerhessem.

2015.07.09

Egyre közvetlenebb, ma hihetetlenül boldognak láttam. Egész nap egy őszinte mosoly volt az arcán, semmi nem rontotta el a jókedvét. A változás biztató, de túlságosan hirtelen jött, ezért aggaszt, hogy ez esetleg csak felületes, átmeneti.

2015.07.11

Ma beszélgettünk, újra előjött egy korábban felvetett téma. Betartotta az ígéretét, és elmondott néhány dolgot.

Nem tudom tovább olvasni, a gondolataim elterelődnek annak a napnak az emlékére. Lehunyom a szemeim, és szinte újra átélem, mindent pontosan ugyan úgy látok magam előtt.

Megint az ő ágyában szeretkeztünk. Olyan érzésem volt, mintha a saját szobájában sokkal könnyebben lehetne beszélni azokról a dolgokról is, amikre érzékeny, ezért bátran szólaltam meg.

- Alszol? – suttogtam a sötétségbe.

- Ühüm – a hátam mögül jött a válasz.

Átfordultam a másik oldalamra, de az arcát alig láttam. A szemei csukva voltak, kifejezéstelen arca olyan volt, mintha tényleg aludna.

- Szeretnélek jobban megismerni...

- Mi? – homlokát ráncolta, de a szemeit nem nyitotta ki. – Miért mondod ezt most, késő éjjel?

- Mert most jutott eszembe az ígéreted.

Kinyíltak a szemei, mosolyogva nézett rám, de nem válaszolt.

- Mi az? – értetlenül pislogtam.

- Azt hittem, hogy már elfelejtetted...

- Meg is feledkeztem róla – elhallgattam, kellett pár másodperc, amíg a mosolyából rájöttem a

turpisságra. – De gonosz vagy, azért mondtad, hogy később visszatérünk rá, mert azt hitted, hogy elfelejtem és nem kell beszélned erről? – megjátszott sértődöttséggel meredtem rá.

- Igen – meg se próbálta tagadni. – De nem várhat ez holnapig? Álmos vagyok... – a derekamon pihenő kezével közelebb húzott magához.

- Nem! – határozott voltam. – Megint ki akarsz bújni alóla, pedig megígérted!

- Jól van, na – megadta magát. – Mit akarsz tudni? – a hangja elmélyült, sejtelmesen csengett.

- Mindent – felcsillantak a szemeim. – Például, hogy hova jártál iskolába, mi a hobbid, mivel töltöd a rengeteg szabadidő-

Elhallgattam, megszeppenve néztem a titokzatos mosolyát, amikor megéreztem a tenyerét, ami időközben elvándorolt a derekamról. Egy pólón kívül semmi nem volt rajtam, így könnyedén hozzáfért a lényeghez.

- Mit csinálsz? – morogtam, közben a takaró alá nyúlva megfogtam a csuklóját, és megpróbáltam kihúzni a combjaim közül a kezét, de az nem mozdult onnan.

- Seongnamban éltem egy ideig – beszélni kezdett, ezzel együtt a tenyerével elkezdte simogatni a bejáratomat, amitől felsóhajtottam –, ott kezdtem az általános iskolát...

Nyitódik a szobám ajtaja, a könyvet villámgyorsan becsúsztatom a párna alá, és a betolakodó felé sandítok, aki megzavart. Azonnal egy széles mosoly kúszik az arcomra, amint felismerem a legjobb barátnőmet, Minjungot.

Felpattanok az ágyról, és halk sikoltozásokkal szaladunk egymás karjaiba. Szorosan ölelem magamhoz a lány vékony testét, fejemet a vállára hajtom, és beszívom a jól megszokott, édes parfümjének az illatát.

- Annyira hiányoztál! – magasabb hangon beszél, mint általában. – Milyen Szöul? – eltol magától, és kíváncsi pislogásokkal mered rám.

Kifejezéstelen tekintettel nézem a porcelánbabákra emlékeztető arcát. Keskeny állkapocs; kerek, fekete szemek; művészien formált orr; és hosszú, hullámos, aranyszőke tincsek. Semmit se változott, a homlokát takaró frufrun kívül.

- Öhm... J-jó – meglehetősen rövid, kevésbé meggyőző választ sikerül csak kicsikarnom magamból, de neki ez fel se tűnik.

- Beülünk a Coapba, és mindent elmesélsz, oké?

Megérkezünk a törzshelyünkre, ami egy nem túl nagy, de annál hangulatosabb kávézó, illetve bár. A legjobb hely Sahaguban, itt szoktunk bandázni, amióta az eszemet tudom. Az ide tartó úton végig a hazugságokon gondolkoztam, hogy valami hihető történettel álljak elő, de végül úgy döntöttem, hogy Minjungnak is elmondom az igazságot. Megbízom benne, és talán segíteni is tud, hogy minél gyorsabban túllépjek az egészen.

Előre enged, belépek a Coap neonzölden vibráló felirata alatti ajtón, és a szemeim azonnal a szokásos helyünkre terelődik, ahol néhány ismerős ül, később tűnik csak fel, hogy az egész társaság itt van. Meglepetten nézek körbe, a lábaim földbe gyökereznek, de Minjung megtol, és az asztalig támogat. A legtöbben rögtön felpattannak, és egy „Hiányoztál!” mondattal megölelnek.

Suho PoV:

Sehun reggel óta ki se lépett még a szobájából, és délutánra ez már nagyon aggaszt, rossz előérzetem van. A szobájához megyek, halkan nyitok be. Azonnal megpillantom Sehunt, aki a terrárium előtt áll, és Oscart bámulja.

- Hé... – közelebb megyek. – Minden rendben?

Megállok mellette, de nem figyel rám.

- Sehun?

Az arcát figyelem, még csak nem is pislog. Kezemet átlendítem előtte, megrázza a fejét, és értetlenül néz rám.

- Mi van? – bosszúsan pislog.

- Én is ezt kérdezem – gúnyos a hangom.

Bal szeme megrándul, majd elfordul az ablak felé, így csak a hátát látom.

- Megtennéd, hogy végre magamra hagysz? – higgadtan kérdezi, de a levegőben érezni a feszültségét.

- Nem, mert nem akarom, hogy... – elhallgatok.

- Hogy...? – felém fordul. – Hogy kinyírjam magam? Ha annyira akarnám, akkor már megtettem

volna – elmosolyodik.

A hangja, a tekintete és maga a légkör, amit teremt, megijesztenek.

- Tudod mit? Menjünk el valahova – közelebb jön, egyik kezét a vállamra teszi.

- Mi?

- Régóta nem voltunk szórakozni. Este menjünk, igyunk meg pár felest – felcsillannak a szemei.

Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet, de végül rábólintok. Talán jót fog tenni neki, ha egy kicsit kimozdul.

Késő este ismét a belőtt hajú, titokzatosan mosolygó Sehunnal találom szembe magam. Újra olyan, mint azelőtt, de azt hiszem minden megmaradt neki abból, amivé Hyeri változtatta.

Belépünk a hangos zenétől dübörgő szórakozóhelyre, alig telik el öt perc, valami bitang erős vodka égeti a torkomat, Sehun pedig már a második adagot gurítja le, mintha csak víz lenne.

Arcát figyelem, ahogy a lehető legravaszabb pillantásokkal méri fel a terepet. Ismerem ezt a tekintetet.

- Gyorsan túltetted magad Hyerin... – motyogom, de még én se hallom magam a hangos zenétől.

Sehun lehúz még egy felest, majd lendületesen felpattan, és elveszik a tömegben.

Hyeri PoV:

Minjung nem tudta meg az igazságot, mindenkinek azt a történetet adtam be, hogy odaköltöztem Szöulba és a Zestben dolgozom. Szerencsémre hittek nekem, senkin se láttam, hogy gyanakodna.

Egyedül indulok el a hazavezető úton, néhány koktél előkerült az este folyamán, ezért egy kicsit szédelgek, de nincs problémám a tájékozódással, vagy az egyensúlyommal.

A hűvös, éjjeli levegő felfrissít, ezért úgy döntök, hogy egy hosszabb úton megyek,az óceán partja mellett. Rossz ötlet volt, mert a gondolatok megrohamoznak.

„Nincs rád szükségem” – ismétlődik bennem Sehun mondata. Haragszom rá, gyűlölöm őt, utálom mindenért, amit velem tett, de legbelül tudom, hogy valójában hiányzik. Hiányzik a közelsége, az érintése, a kedves pillanatai, és még a mocskos megjegyzései is.

Olyan hirtelen jött minden, az egész alakulhatott volna máshogy is, de ebben mindketten ugyanúgy hibásak vagyunk. Nem hagytunk elég időt egymásnak, és ezért lett így vége.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez történt. Hogy lehettem ilyen hülye? Hogy hiányozhat egy pszichopata, aki megerőszakolt? Egyáltalán hogy szerethettem meg?

Kénytelen vagyok beismerni, hogy a válaszok egyszerűek. A sors akarta így. Az utolsó két kérdésre pedig ugyan az a válasz: Nekem megmutatta, hogy milyen igazából, és a valódi személyisége volt az, ami megfogott.

Letérek a köves útról, cipőim a homokba süllyednek. Közelebb sétálok a habosan hullámzó vízhez, majd felnézek a csillagos égboltra, és egy mosoly telepszik az arcomra. Ki akarom őt törölni az emlékeimből, de sose fogom bánni, hogy megismertem. Ha más nem is, de legalább egy remek lecke volt az élettől.

Oldalra tekintek, és a mosoly azonnal lefagy az arcomról, megszeppenve bámulom az ismerős alakot, aki a homokban ül, nem is olyan messze tőlem. Bizonytalan léptekkel közeledek felé, egyre részletesebben rajzolódik ki előttem. A térdei fel vannak húzva, karjaival átöleli őket, szemei az óceánt fürkészik.

- S-Sehun? – suttogok.

Felém fordítja a fejét, és a félhomályban is egyértelművé válik, hogy ő az.

- Szia... – meglepően bizonytalan a hangja.