23. Fejezet (3. rész)

Titkok

 A hátborzongató dallam dúdolása közben elkezdi lerángatni rólam a hálóinget, kétségbeesetten próbálok küzdeni ellene.

- Sehun, hagyd abba! – zokogok.

Erősen szorít a földre, és a szatén anyagot könnyedén elszakítja, hangos recsegéssel tépi cafatokba. Összeszorított szemekkel vergődök alatta, próbálom lelökni magamról, de minden erőlködésem hiába. Kitartóan ellenkezek, egészen addig, amíg a kés pengéje a számra nem nyomódik. Ajkaim között pihen a hűvös fém, ledermedek, de a könnyeim továbbra is folynak.

- Szeretnéd, ha egy széles mosolyt metszenék arra a szép kis szádra? – Sehun hangját tompán hallom a fülemben dobogó szívem miatt.

Hideg tenyere az egyik mellemre simul, lassú mozdulatokkal kezd masszírozni.

- Nézz rám! – követelőző a hangja, de nem engedelmeskedek. – Hyeri! Azt mondtam, hogy nézz rám!

A kés erősebben nyomódik a bőrömhöz, érzem, hogy kis sebeket vág a szám sarkaiba.

- Nyisd már a kurva szemeidet! – ordítja, és egy pofon csattan az arcomon.

A szemeim kipattannak, és minden teljesen más körülöttem. Már nem a pincében vagyunk, világos van, az ágyban fekszem, és Sehun megkönnyebbülten sóhajtva egyenesedik fel, a csípőmön ülve.

- Baszd meg, halálra ijesztettél... – barna tincseibe túrva leszáll rólam.

Még mindig levegő után kapkodok, a könnyeket letörlöm az arcomról, ami forrón lüktet Sehun tenyerének a helyén. A számhoz kapok, majd a mellkasomhoz és a hasamhoz, de sehol egy vágás, a hálóing is egyben van rajtam. Összezavarodva ülök fel, kifújom a rengeteg levegőt, ami nyomja a mellkasomat. Sehunra pillantok, aki szótlanul, kifejezéstelen tekintettel áll az ágy mellett.

- M-mi történt? – a hangom rekedt, erőtlen.

- Zokogva ordibáltál és vergődtél – ismét a sajgó arcomra teszem a tenyerem. – Nem akartalak megütni, de sehogy se tudtalak felébreszteni. Mit álmodtál, hogy ennyire...? – nem fejezi be a kérdést, de tudom mire gondol.

- Sétáltam az utcán és... és egy csapat gyilkos üldözni kezdett – hazudom. – Meg akartak ölni...

- Egy csapat gyilkos? – megemelkedik az egyik szemöldöke, válaszként bólintok. – Miért az én nevemet kiabáltad?

- N-nem tudom – dadogok. – Segítségért kiabáltam?

Túl bizonytalan a hangom, és ez egyértelművé teszi számára, hogy hazudok, de nem akarom elmondani, hogy ő akart megölni. Attól csak még jobban elzárkózna tőlem.

Nem mond semmit, elfordul, és kisétál a szobából. Zavartan dőlök vissza az ágyba, az álomtól még mindig remegek. Még sose éreztem ekkorra megkönnyebbülést, mint most, hogy kiderült az egész csak egy rémálom volt. Bár ahhoz képest nagyon valósághű volt, tényleg éreztem a fájdalmat, de az csak az agyam játéka lehetett.

Miután összeszedem magam, lemegyek az alsó szintre, hogy egyek valamit, mert a gyomrom már saját magát emészti. Lelépek az utolsó lépcsőfokról is, és a tekintetem arra a bizonyos folyosóra terelődik. Körülnézek, Sehunt sehol se látom, ezért elindulok a pincének vélt ajtó felé. A szívem ezerrel dörömböl a mellkasomban, de a kíváncsiság hajt előre. Ha tényleg olyan a hely, mint az álmomban, akkor kezdhetek félni attól, hogy az tényleg meg fog történni. A kezemet a kilincsre teszem, de az nem mozdul amikor próbálom lenyomni. Zárva van.

Vegyes érzelmekkel fordulok meg, és Sehun a semmiből terem előttem, rémülten hőkölök hátra.

- Mit keresel? – szigorú tekintete égeti a bőröm.

- Semmit! – vágom rá.

- Beszélnünk kell...

Megenyhült arckifejezése megzavar, megfogja a kezem, és bemegyünk a boltíves szobába, leültet, ő pedig egy méteres távolságra foglal helyet.

- Sokat gondolkoztam, és azt akarom, hogy elmenj – az arcán egy érzelem sincs, nyugodt a hangja.

- Tessék? – megdöbbentenek a szavai. – Eddig nem akartál mást, csak azt, hogy veled legyek...

- Most is, de csak miattad döntöttem úgy, hogy elengedlek. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Sehun, azt hiszem ezt már megbeszéltük...

- Nem érdekel – visszafojtott feszültséggel néz rám. – Szerintem elég egyértelmű vészjelzés, hogy mind a ketten ugyan azt álmodtuk.

- Mi? Honnan veszed, hogy-

- A pincében történt, igaz? Valaki a földön feküdt, és téged is meg akartalak ölni. Ezt álmodtad?

- Ugyan már – legyintek. – Miért veszed ilyen komolyan? Ezek csak álmok...

- Lehet, hogy te hülyeségnek tartod, de nagy jelentőségük van! – felemeli a hangját, majd fújtat egyet, és nyugodtan folytatja. – Pakolj össze, elvihetsz bármit, ami kell, és menj, az autódat megjavíttattam.

- Sehun... – hitetlenkedve pislogok rá.

- Nem fogok utánad menni, és te se keress – benyúl a zsebébe, egy cetlit nyom a kezembe. – Itt a cím, a lakás bérleti szerződése fél évre szól, minden meg van előlegezve.

- S-sehun... mi... te... – nem jutok szóhoz. – Te most komolya-

- El kell mennem, és szeretnék arra hazajönni, hogy te már nem vagy itt.

Felkel, és elindul kifelé. Magam elé bámulva próbálok észhez térni és felfogni a szavait. Elküld... Egyszerűen kidob... Felpattanok, a bejárati ajtóban érem őt utol, és megragadom a csuklóját.

- Folyton azt hallottam tőled, hogy szükséged van rám! – magam felé fordítom. – Azt mondtad, hogy jó hatással vagyok rád, és mellettem boldogabbnak érzed magad! Azt állítottad, hogy az életed árán is meg fogsz védeni! Ezek csak üres szavak voltak?

Kifejezéstelen tekintettel hallgat végig, majd a csuklóját kihúzza az ujjaim közül.

- Pont azért csinálom ezt, hogy megvédjelek. Így mindkettőnknek jobb lesz.

- Azt hiszed?

- Biztos vagyok benne. Szabadságra vágytál, nem? Most megkapod, már amúgy sincs rád szükségem.

Szavai tőrként fúródnak a szívembe. „Nincs rád szükségem”.

- Meguntál? Sajnálom, hogy én nem vagyok elég jó neked, remélem találsz egy másik ribancot, akinek sikerül kielégíteni minden vágyad!

Felháborodva fordítok neki hátat, és a szobámba sietek. A pillanat hevében nem érzek semmi mást a gyűlöleten kívül, még örülök is neki, hogy így alakult az egész. Végre megszabadulok tőle, és élhetem a saját életemet.

Semmit nem viszek el, a párna alatt lévő könyv, és a rajtam lévő ruha kivételével. A konyhapultról elveszem a kocsim kulcsát, és a helyére teszem a csekket, amit még Mr. Park adott. Nem tudom, hogy mi lesz velem ezek után, csak remélni tudom, hogy a Sehunnal elvesztegetett időm valahogy megtérül majd. Egyhangú, negatív érzésekkel lépek ki az ajtón, vissza se nézek, egyenesen a garázsba megyek, és beülök az autómba.

A papíron lévő cím Szöulhoz tartozik, de a mellékútról kikanyarodva az ellenkező irányba tartok. Minél hamarabb felejteni szeretnék, vissza akarok térni a normális élethez, és túl nehéz lenne egyedül, ezért az igazi otthonom felé tartok, a szülővárosom felé.
Már biztossá vált, hogy Sehunt soha nem fogom megismerni, sose fogom megtudni a múltját, vagy azt, hogy milyen a személyisége valójában. Minden felfedezetlen titka egy-egy sötét foltot hagyott bennem, csupán azok a töredékek maradtak, amiket eddig megtudtam róla, de ezeket is szeretném elfelejteni. Ki akarom zárni Sehun emlékét, úgy akarok gondolni az elmúlt hetekre, mint egy rémálomra, amiből végre felébredtem.

A kézifék melletti fakkban megtalálom a telefonom, és elborzadok, amikor feltűnik a rengeteg nem fogadott hívás. A legtöbbjük az otthoni barátoktól jöttek, akik hetek óta nem tudnak rólam semmit, kivéve, ha a szüleim közölték velük azt, amit én hazudtam nekik.

Elérek ahhoz az útszakaszhoz, ahol a benzinkút van. Gondolkodás nélkül lefordulok a főútról, és a parkolóban leállítom a motort.

El akarok búcsúzni Suhotól, hiszen ő volt az, aki mindig segített és tartotta bennem a lelket.

Lassan éjfél, fáradtan állok meg a ház előtt, az autó motorja szerencsére kibírta a pár órás utat. Kiszállok, és a könnyek azonnal gyülekeznek a szemeimben. Szóltam a szüleimnek, hogy meglátogatom őket, ezért még égnek a lámpák, és az ajtó nyitva vár. Belépek, és azonnal megcsap az otthon jellegzetes illata, amit mélyen beszívok.

- Megjöttem! – becsukom az ajtót.

Elpislogom a könnyeket, és mosolyogva nézek a szüleimre, akik a nappaliból sietnek ki hozzám.

- Szia, kicsim! – anya meghatódva puszilgatja az arcomat, ahol csak ér. – Annyira hiányoztál!

Apa is mellém lép, homlokon puszil, és szorosan átölel. Mellkasába fúrom az arcom, és abban a pillanatban eltörik a mécses, sírni kezdek. A sok érzelem szétfeszíti a mellkasom, most döbbenek csak rá, hogy mindennek vége. Itthon vagyok, biztonságban érezhetem magam.

- Mondanom kell valamit... – szipogva bontakozok ki édesapám karjai közül. – Az igazság az, hogy... - nagyot nyelek, hogy kitudjam mondani a szavakat. -Az, hogy nem Szöulban voltam...