8. Fejezet

A változás szele

A vér is megfagyott bennem, amikor Sehun előrántott egy kést. Teljesen kiszámíthatatlan, fogalmam sincs, hogy képes lenne bármi olyat tenni, amivel meg is ölhet. Nem tudom, de nem szeretném még egyszer átélni azt a halálfélelmet. Nem itt akarok meghalni, nem ilyen módon. A halálom előtt még le szeretnék élni egy normális életet, nem ilyen körülmények között.

Lehet, hogy tényleg nem kellene folyamatosan ellenszegülnöm Sehun akaratának. Talán, ha másképp állnék hozzá, más oldalról meg tudnám közelíteni a célomat anélkül, hogy ennyit szenvednék. Többet akarok tudni erről a pszichopatáról, aztán börtönbe juttatni, feltéve, ha élve kijutok innen valaha. Az ilyen elmebetegeknek – mint ő –, nem kéne szabadlábon lenniük.

- Ébresztő! - egy határozott hangra ébredek.

Felnyitom a szemeim, már megint a szobámat látom, és a kezeim meg vannak bilincselve. Egyszer szeretnék végre otthon, a saját ágyamban ébredni.

- Szia, Csipkerózsika! Majdnem az egész napot átaludtad... jól elfáradhattál tegnap – Sehun végignyal az alsó ajkán, ölbe tett karokkal áll az ágy mellett. - Éhes vagy?

Nem válaszolok, vár pár másodpercet, majd vállat von.

- Oké – megfordul, elindul kifelé.

- Pisilnem kell – rekedt hangon szólok utána, és meghúzom a béklyóimat, ezzel jelezve, hogy engedjen el.

Visszafordul, újra az ágyhoz lép, s a tenyerein megtámaszkodva fölém hajol.

- Nagyon felbosszantottál – észrevettem –, ezért mostantól rövid pórázon tartalak.

Tényleg úgy kezel, mint egy kutyát. Szúrós szemekkel nézem őt, miközben megszabadít a szíjaktól. Felülök, megmozgatom a zsibbadó karjaimat. Vetek egy lopott pillantást Sehun felé, aki türelmesen vár, miközben engem figyel. Szégyenlősen leveszem róla a tekintetem, ledobom magamról a takarót, és kimászok az ágyból, de a lábra állás nem megy könnyen, ezért felnyögve huppanok vissza az ágyra. A korábbi fájdalom még jelen van az alfelemben, de a mozgásban az izomláz korlátoz.

- Hát igen – rosszallóan cicceg. - Megéri ellenkezni?

Ignorálom a kérdését, ismét megpróbálok eljutni a fürdőszobáig. Sikerül lábra állnom, az ágyra támaszkodva megtartom az egyensúlyom, majd felegyenesedek, és sziszegve, merev mozgással haladok az ajtó felé, mire Sehun felnevet. Kinevet a köcsög.

- Ez cuki – vigyorogva nézi tovább a szenvedésem.

Egy kilencven-és-a-halál közti öregasszonynak érzem magam, ahogy igyekszem eljutni a fürdőig. A pszichopata mellém lépve átkarolja a derekam, valamennyire megemel, és így könnyebb számomra a séta. Elég kínos a helyzet, ugyanis a kád szélén ülve megvárja amíg pisilek és fogat mosok. Bosszantó ahogy azzal a kifürkészhetetlen mosollyal az arcán figyel.

- Gyere már! - a konyhából kiabál, miközben én a lépcsőn szenvedek.

Sziszegések, nyögések közepette végre leérek az alsó szintre, az egyik bárszéken ülve megpillantom Suhot, és zavartan próbálom lejjebb gyűrni magamon a hálóinget, ami épphogy leér a combomig.

- Szia – barátságos mosollyal üdvözöl.

- Szia... - nyekergem, és elindulok, hogy én is leüljek.

Végignézi ahogy nehézkesen letelepedek mellé, majd kibukik belőle a kérdés.

- Veled meg mi történt? - aggodalmas a hangja.

- Keményen megbaszták – válaszol Sehun.

- Ó, értem – zavarában elvörösödik, akárcsak én.

- Istenem a kis konzervatívak – vigyorogva tesz elénk egy-egy tányért. - Erre nem lenne elég a „megdugtam” kifejezés se.

- Értjük, Sehun – moderálja Suho. - Enni szeretnénk, te addig menj, és most ki a szád szappannal.

Nem tudom visszatartani, egy halk kuncogás kiszökik a számon, de rögtön abba is hagyom, amint találkozom Sehun bosszús pillantásával, és inkább a tányéromra koncentrálok. Nincs étvágyam, de megeszem a rament, hogy az elmebeteg kedvében járjak.

- Jól vagy? - aggódó tekintettel fordul felém Suho, amint Sehun elhagyja a konyhát.

- Nem igazán... - csóválom a fejem -, de megtudtam pár érdekes dolgot...

- M-mint például? - megrémül.

- Sehun miért volt elmegyógyintézetben? - kérdésemre minden szín kiszalad az arcából, sápadtan mered rám. - Hm? - higgadtan sürgetem a válaszadásra.

- Vannak problémái – lehajtja a fejét, hangja még halkabb.

- Igen, ezt én is tudom, de milyen problémák? - próbálok belőle minél többet kiszedni. - Kérlek... Joonmyun, válaszolj.

- Szörnyű gyerekkora volt, a nevelőapja azt hitte, hogy segít azzal, ha agyturkászokhoz küldi, de csak rosszabb lett – iszom a szavait, szívom magamba az információkat. - A nevelőapja egy igencsak befolyásos ember, elintézte, hogy Sehun eljöhessen, ezért két év helyett csak egyet töltött az intézetben, és amióta kint van... nem tudom... talán a nők teszik boldoggá... fogalmam sincs.

- Azóta hány nőt...? - elcsuklik a hangom.

- Te vagy az egyetlen, akivel másodszorra is találkoztam – válaszára rémület ül ki az arcomra. - Ne ijedj meg, nem ölt meg senkit – gyorsan megnyugtat –, csak az eddigiek mind könnyűvérűek voltak, akik egy éjszakára odaadták magukat Sehunnak...

Ó, hát most már világos számomra a „megtartalak” kijelentése.

- És... nincs barátnője, vagy valaki, akin kiélheti a beteges vágyait?

- Nincs barátnője.

Suho célzó pillantásából rájövök, hogy most pontosan én vagyok az a „valaki”, akin Sehun kiéli a beteges vágyait.

- Miről pusmog a konzervatív népség? - megjelenik az emlegetett szamár.

Mosolya lehervad a szájáról, amint Joonmyun elnémul, és kerüli a tekintetét.

- Hé! - csattan fel a pszichopata. - Tudod, hogy nem szeretem amikor jár a szád! Mit mondtál neki?! - vádlón mutat felém.

- Nem mondott se-

- Nem téged kérdeztelek! - rám kiabál, amikor próbálom menteni a helyzetet.

- Tényleg nem mondtam semmit, higgadj le! Csak azt kérdezte, hogy te főzted-e a kaját, ez minden.

Suho hangja olyan meggyőző, hogy egy pillanatra én is elhiszem, hogy erről beszéltünk. Sehun láthatóan megnyugszik, halkan enged ki egy sóhajt az ajkai közül.

- Nem szeretem a gyanús viselkedést – szúrós szemekkel néz rám.

Magabiztosan állom a tekintetét, arcán átfut egy pillanatnyi meglepettség, mielőtt abbahagyná a bámulásom.

- Ha végeztél a kajáddal, akkor menj fel és öltözz át! - utasít.

Bólintok, az izomláztól nyöszörögve lemászok a székről, és jó pár percbe beletelik, mire felmászok a lépcsőn. Megtorpanok, amikor a házban lévő némaságot Suho frusztrált suttogása töri meg:

- Normális vagy, ember? Hogy tehetted ezt vele?

- Megérdemelte...

- Sehun, én komolyan aggódom érted. Kezd eldurvulni a helyzet, és ennek nem lesz jó vége.

- Nem kell aggódnod, betanítom az engedelmességre, és nem lesz semmi baj.

- Engedd el, ne kínozd tovább.

- Arról szó se lehet.

- Miért?

- Mert nem.

- És azt nem gondolod, hogy a hozzátartózói valószínűleg keresik?

- Nálam van a telefonja, aki eddig kereste annak írtam üzenetet, hogy minden rendben van, csak elfoglalt.

- Azt hiszed, hogy ez elég lesz?

- Egy darabig biztos...

Tenyeremet szorítom a számra, hogy a sírásomat ne hallják meg. A szüleim már biztos sejtik, hogy bajban vagyok... Próbálom nyugtatni magam, tovább hallgatózok.

- És az után? Fogod magad, és elmenekülsz az országból? - Joonmyun hangjában keveredik az aggodalom és a gúny.

- Ha kell, akkor igen. De Hyerit viszem magammal.

- Neked tényleg elmentek otthonról. Te is tudod, hogy törvénybe ütközik amit csinálsz, és ezért nem enyhe ítéletet kaphatsz. Ha elkapnak visszavisznek az intézetbe. Megér neked ennyit ez a lány?

- Nézd, Suho... nagyra becsülöm az aggodalmad, de nem hiszem, hogy-

- Őt miért tartod itt? - Sehun szavába vág. - Miért nem engedted el úgy, mint a többi lányt?

- Mert ő nem adja könnyen magát. Kemény dió, de én szeretem az ilyen fajta kihívásokat, és előbb vagy utóbb, de meg fogom törni. Ráadásul fiatal és gyönyörű. Remek nő lesz belőle, ha végre megtanul engedelmeskedni.

- Most mondtad ki a legfontosabbat, de nem értek egyet veled. Valóban még fiatal és gyönyörű, élnie kéne a saját életét, de te korlátozod a szabadságában, és lelkileg össze fogod törni, ha tovább kínzod.

- Kezdesz bosszantani... - Sehun hangja fenyegető. - Mire akarsz kilyukadni?

- Arra, hogy engedd el. Beszélek vele, elég érett ahhoz, hogy megértse a problémád, és-

- Nem! - kiált fel a pszichopata, ijedtemben megremegek. - Ezt most verd ki a fejedből!

- Sehun, az Isten szerelmére! - kiabál Joonmyun is. - Gondolkozz már el egy kicsit!

- Már te is ellenem fordulsz?!

Valami csattan a konyha padlóján, a hangból ítélve egy poharat vághatott valamelyikük a földhöz. Síri csend telepedik az egész házra, csak a saját légvételeimet hallom.

- Kinézed belőlem, hogy ellened fordulok? - Suho hangja ezúttal nyugodtabb.

- Én már nem tudom, hogy mit higgyek! - Sehun még mindig dühöng.

- Jól van, sajnálom, hogy felidegesítettelek... én csak jót akarok.

- Tudom...

- Aggaszt az állapotod, ezért szeretném, ha átgondolnád, hogy visszamész az intézetbe.

- Nem! - frusztráltan felsóhajt. - Szó se lehet róla.

A falnak támasztom a hátam, kizárom a külvilágot, és a gondolataimba mélyülve próbálom értelmezni az előbb hallottakat.

Suho mellettem áll, és próbál segíteni, hogy kijussak innen; ezzel Sehunt is próbálja menteni a hatóságok elől, de ez a pszichopata miért nem akar még ezek után se elengedni? Joonmyun szavai alapján teljesen tisztában van a tettei súlyával, de még ennek ellenére is kiáll amellett, hogy továbbra is itt tart. Miért?! A többi egyéjszakás nővel miért nem csinálta ezt? Nem jelenthet túl jót, ha már Suho is azt tanácsolja, hogy menjen vissza a pszichológusokhoz, és ez hátborzongató, hogy szerinte is durvul a helyzet, pedig nem látott semmit abból, amit Sehun tett velem az elmúlt napokban...

Léptek hangjára figyelek fel, az elmebeteg tart felfelé a lépcsőn. A rémülettől egy pillanatra megdermedek, majd az agyam rögtön kapcsol. Nem tudhatjameg, hogy én itt hallgatóztam!