2. Fejezet

Rémes valóság

Mocskosabbnál mocskosabb dolgokat suttog a fülembe, miközben az ágyékát folyamatosan hozzám dörgöli, érzem a merevedésének minden centijét. Undorodom tőle, el akarok futni, hazáig rohannék, de még mindig zsibbad mindenem, csak keserves sírásra futtja.
Folyamatosan azt kérdezgetem magamtól, hogy miért? Mégis hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe? Azt hittem, hogy velem még hasonló se történhet, de most én is megtapasztalom ezt a rettenetes érzést, amit még félelmetesen sok nő átérez.
Sehun erősen markolássza a melleim, csókol ahol csak ér, s közben érzem, hogy a testem lassan kezd magához térni, a zsibbadás enyhül, az ujjaimat már sikerül megmozdítani. Szemeimmel kétségbeesetten keresem a menekülő utat.
- A legnagyobb örömömre engem illet a megtisztelő feladat, hogy bevezesselek a szexuális élvezetek világába, ezért ígérem, hogy finom leszek - vággyal teli szemekkel pillant fel rám.
Felül, türelmesen kezdi kigombolni a nadrágját. Itt a tökéletes alkalom, hogy megszabaduljak ettől az elmebetegtől. Felülkerekedik a kábultságomon az adrenalin és a szabadulási vágy, a lábam mozdul, teljes erőmből - amennyi jelenleg kitelik tőlem - rúgok vele, Sehunt gyomorszájon találom, s a fájdalomtól feljajdulva esik a földre. Felkelek a bőrkanapéról, de a lábaim nem bírják el a súlyom, összerogynak alattam, és én is a földre kerülök. Egyedül a remény ad annyi erőt, hogy feltápászkodjak és bizonytalan léptekkel eltántorogjak az ajtóig, amíg az aberrált őrült a padlón szenved. Egy folyosóra kerülök, ahol több ajtó is van, de ezeket figyelmen kívül hagyom, a folyosó vége felől beszűrődő fény felé tartok. Egy lépcső tetejére kerülök, erősen megkapaszkodok a korlátba, és határozatlan léptekkel igyekszem lefelé. Egy örökkévalóság mire leérek, ismét egy tágas helyiségbe kerülök, ami valami nappali szerűség lehet. Szemeimmel körbepásztázom a helyet, és azonnal meg is pillantom a lehetséges kiutat, egy kétszárnyú ajtót. Szipogva, levegőért kapkodva sietek a kijárathoz, közben imádkozok magamban, hogy nyitva legyen. Fogalmam sincs, hogy hol lehetek, vagy mi vár az ajtó túloldalán, az se érdekel, hogy teljesen meztelen vagyok, az egyetlen ami a fejemben jár az az, hogy el akarok tűnni innen. Kapkodva nyúlok a kilincshez, amit könnyedén lenyomok és nyílik az ajtó.
Az örömöm egy pillanatig se tart, egy kar fonódik szorosan át rajtam a melleim alatt, egy másik pedig a hajamba markol, hátrafeszíti a fejem, és elrántanak az ajtótól.
- Te rohadt ribanc - hörögnek a fülembe. - Hova sietsz? Még csak most jöttél.
Sehun elfordít a kijárattól, és visszafelé ráncigál.
- Engedj el! - kapálózok. - Segítség!
- Kiabálj csak, úgyse hall senki - hátborzongató hangjától ismét hangos zokogásban török ki.
Pedig már majdnem kijutottam, annyira közel volt. Nem adom fel, továbbra is kitartóan próbálok kiszabadulni az erős szorításból.
- Higgadj le, különben kénytelen leszek adni egy kis nyugtatót! - erélyesen szól rám, de figyelmen kívül hagyom. - Azt mondtam elég! - szorít egyet rajtam, mire a fájdalomtól felnyögök.
Erősen markolja a hajam, sajog a fejbőröm és érzem, ahogy kitépődik pár hajszál, miközben felvonszol a lépcsőn. Nem ugyanoda visz vissza, a folyosón a lábával rúgja be az egyik ajtót, ami mögött a szoba egy teljesen átlagos hálószobának tűnik. A jobb oldali falnál egy franciaágy, a szemközti falnál egy szekrény, illetve még egy ajtó és itt ki is merül a szoba berendezése. Jobban nincs időm szemügyre venni, mert Sehun az ágyra lök, fölém mászik, lábaival összeszorítja az enyéim, és a csuklóimat is erősen a matracba préseli.
- Remélem tetszik az új szobád - arca olyan közel van az enyémhez, hogy érzem a leheletét, aminek bor illata van.
Új szoba? Ez meg miről beszél? Nem tarthat itt! Ennyire nem lehet beteg az elméje! A félelmemet felvátlja a düh, ám ismét helyet cserélnek, amikor az egyik kezében összefogja a csuklóim a fejem fölött, és az ágy támlája mögé nyúlva előhúz két láncot, amiknek a végén egy-egy vastag bőrszíj van. Rémült tekintettel nézek Sehun tüzesen lángoló szemeibe.
- Első szabály: csak semmi érintés - vigyorog.
Ficánkolni kezdek amint eljutnak az agyamig a szavai. Jobban ránehezedik a csípőmre, lábaival erősebben szorítja a testem. Minden küzdelmem ellenére rám csatolja a szíjakat, majd erősen meghúzza őket annyira, hogy az ereket is elszorítja a csuklómban. Lemászik rólam, és én azonnal rángatni kezdem a kezeim, de továbbra is feszesen tartják a fejem fölött a láncok, amik valahol az ágytámla mögött lehetnek rögzítve. Mire észbe kapok az őrült meztelenül fekszik a lábaim közé, óvszerrel a meredező férfiasságán. Kétségbeesetten rugdalózni kezdek a lábaimmal, de azonnal lefogja őket.
- Nyugalom, kiscsillag. Csak egy kicsit fog fájni - mézesmázos hangon szólal meg, közben az arcomat cirógatja. - Az első alkalom a legfontosabb, ez határozza meg, hogy miként viseled el az azt követő aktusokat. Ha például úgy vesztenéd el a szüzességed, hogy egy elmebeteg őrült megerőszakol, soha nem fogod élvezni a szexet - érzem a saját maga felé irányuló szarkazmust. - Csak ez az oka annak, hogy a szökési kísérleted ellenére is úriember vagyok, de ne aggódj, a büntetésed meg fogod kapni később.
Állam alá teszi a kezét, hogy megemelje a fejem, de én elfordítom oldalra.
- Rohadj meg - szűröm ki a fogaim közül.
- A-a, második szabály - tenyerét a számra tapasztja, a fejemet visszafordítva kényszerít, hogy a szemébe nézzek. - Nyögéseken kívül nem akarok mást hallani. Még egy hasonló megszólalás és a szép kis szád be lesz kötve. Megértetted?
Válaszként csak szúrós szemekkel nézek rá, majd a fejemet elfordítva megszabadítom magam a tenyerétől. Ha tehetném, az egész lényétől megszabadítanám magam. Lehet, hogy helyes és első ránézésre kedvesnek, becsületesnek tűnik, de a legnagyobb pechemre ő valójában egy elborult elméjű őrült. Azon gondolkozom, hogy miért van erre, aztán hirtelen éles fájdalom hasít az alfelembe, arcom megrándul és nyögök a fájdalomtól.
- Ó, ezaz bébi, nyögj... - mormolja Sehun. - Azt a kurva, milyen szűk vagy!
Erősen a combjaimba markol, és mozgatni kezdi a csípőjét. Úgy érzem mindjárt szétszakít, minden izmom feszül a kíntól, alsó ajkamba belemélyesztem a fogaim, hogy visszatartsam a kikivánkozó nyögéseket. Nem fogom megadni ennek az elmebetegnek azt az örömöt, hogy nyögök alatta, még akkor se, ha az a fájdalomtól van. Rám nehezedő súlya az ágyba présel, lassan mozog bennem, szájával a nyakamat szívogatja, harapdálja, és kezeivel a melleimet markolássza. Összeszorított szemhéjaim alól kibuggyannak a könnycseppek, fogaim alsó párnámba mélyednek, hogy néma maradjak, pedig a fájdalomtól és a felismeréstől, hogy éppen megerőszakolnak ordítozni tudnék. A kezeimet próbálom megmozdítani, de a bőrszíjak olyan szorosan feszülnek a csuklómon, hogy a vérhiánytól már teljesen elzsibbadtak az ujjaim.
- Hallani akarom a hangod - zihálja a nyakamba Sehun. - Nyögj! - komoran utasít.
Nem figyelek rá.
- Nyögj! - ismétli.
Tenyereire feltámaszkodik, megkönnyebbülök amikor kihúzódik belőlem, de pillanatokkal később újra belém döfi magát, amitől már majdnem kiszökik belőlem egy fájdalomra utaló hang, de elfojtom. Ezt elismétli párszor, majd gyorsabban kezd lökni a csípőjével, amitől felnyögök és keserves zokogásom is kitör belőlem.
- Erről van szó, had halljam a hangod - kéjelegve szólal meg, a könnyeket letörli az arcomról.
Folytatja az ütemes tempót, fokozatosan gyorsít, széles tenyerei ismét a melleimre telepszenek. A kezdeti fájdalom, a feszülő érzés mostanra elmúlt, a testem pozitívan kezd reagálni az ingerekre, de a kellemes érzés ellenére sem élvezem a helyzetet. Szabadulni akarok, elszántan rángatom a kezeim, amitől a szíjak csak jobban feszülnek, és ezt az őrültet még a zokogásom se hatja meg. A szemeimet továbbra se nyitom ki, elég a borzalmas tudat is, hogy mit tesz velem éppen, látni meg végképp nem akarom. Csak azt várom, hogy véget érjen ez a rémálom és felébredjek.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el. Egy perc? Tíz? Húsz? Sehun halk nyögéseket, sóhajokat hallat, kiélvez minden pillanatot, én pedig azon kapom magam, hogy csak fekszem, teljesen mozdulatlanul. A testem elfáradt, az ájulás szélén érzem magam, ezért reményveszetten tűröm ahogy az elrablóm döfköd.
Egyik pillanatban teljesen, tövig belém nyomja magát és megáll, erőteljes morgás szakad fel a torkából, majd elernyedt, izzadt testével rám dől, szaporán veszi a levegőt.
- Csodás vagy, bébi - hangján érzem a beteges vigyorát. - Azt hiszem, megtartalak...
Leszáll rólam és kihúzódik belőlem, amitől az izmaim megkönnyebbülten ellazulnak, de az mégis mit jelentsen, hogy "megtart magának"? Nem vagyok holmi háziállat, amit az utcán talált.
A szemeim még mindig csukva vannak, miközben azt érzem, hogy a bőrszíjak engednek a szorításukon és kiszabadulnak a kezeim, amik erőtlenül esnek az ágyra.
- Gyere, cica - Sehun finoman ültet fel.
Résnyire nyitom a szemeim, és az első dolog amit megpillantok az a nem túl terjedelmes, vörös folt az ágyon. Az én vérem, ami biztossá teszi számomra, hogy a szüzességemet egy aberrált őrült vette el, aki most finoman vesz a karjaiba, oldalam meztelen mellkasának nyomódik, s a combjaimon is vékony, vörös csíkokat fedezek fel. Az utolsó képek, hogy bevisz a fürdőbe, a nyakába kapaszkodom miközben a lábaim földet érnek, és vizet enged a hatalmas sarokkádba, majd a szemeim maguktól lecsukódnak.