6. Fejezet

Reménytelenség

Elképesztően fáj ahogy Sehun a kezemet szorítja.

- Sajnálom! Nagyon sajnálom, ne haragudj! - zokogva ordítok. - Sajnálom!

- Kussolj, ribanc!

Felvonszol a lépcsőn, visszavisz a szürke szobába, és a széket elrúgja az útból. Megáll, a hajamba markolva hátrafeszíti a fejem.

- Mit kerestél ott?! - arca közel van az enyémhez. - Mi a faszt kerestél te ott?!

- Se-semmit – zihálom.

- Semmit?! - ismétli.

Ismét rángatni kezd, a földön lévő matracra lök, fölém térdel, és ismét előkerül egy bilincs. Ennek hosszabb a lánca ami a falból jön, de a kezeimet így is a fejem fölött tartja. Kapálózok, ficánkolok, de ennek ellenére is felteszi a csuklóimra, majd lemászik rólam, s eltűnik a látószögemből.

- Kérlek, Sehun! - siránkozok. - Ne csináld ezt, könyörgöm! - rángatom a kezeim, ignorálom a fájdalmat, amit valamennyire tompít a kötszer.

Visszajön, valamit az ágyra dob, majd újra fölém térdel, vastag szigetelőszalaggal a kezében.

- Ne! - vergődök alatta. - Sehun, ne! Könyörgök!

Dühös tekintettel kihúz egy nem túl nagy hosszúságú csíkot, majd azt leharapja a fogával, és a tekercset elhajítja. Egyik kezével lefogja a fejem, hogy ne tudjam elfordítani, a másikkal pedig a számra nyomja a ragasztót, ami elfojtja a keserűségem hangját. Könnyekkel megtelt szemekkel, nyöszörögve nézem Sehunt, kezébe veszi az ágyra dobott tárgyat, ami egy olló, s egy ördögi mosolyra húzza ajkait. Az olló hegyét a torkomra nyomja, de nem ejt vele sebet. Rémülten felsikoltok.

- Shhh... - csitít. - Miattad fogok elkésni, és most ezért is megbüntetlek.

Könyörgésemből a szigetelőszalagtól csak értelmetlen nyöszörgés jut el hozzá. Az éles tárgy hegyét finoman végighúzza a nyakamon, le a melleim között, majd a hasam alján áll meg. Tevékenységét a telefonja csörgése zavarja meg, benyúl a zsebébe miközben mutató ujját az ajkai elé helyezve int csendre. Előveszi az iPhone 5S-t, és a füléhez emeli.

- Mi van?... Mindjárt, csak haza kellett jönnöm valamiért... Jól van, még elintézek valamit és megyek – le is teszi.

Visszacsúsztatja a zsebébe a mobilt, majd dudorászni kezd, s rémülten sírok fel, amikor az ollóval kettévágja a felsőmet.

- Hagyd abba a nyavalygást, különben a farkammal fogom betömni a szád – morogja, majd újra dúdol.

A pólóm nyakrészén ejt egy utolsó vágást, majd szétnyitja a két rész, hogy láthassa a testem. Beharapott ajakkal a melltartómat is elvágja középen, majd leteszi az ollót.

- Ah, Istenem – felsóhajt. - Már a melleid látványa is jobb kedvre derít – kezeivel markolászni kezdi őket.

Nyöszörgök, majd felsikoltok a fájdalomtól, amikor ujjaival összecsípi a bimbókat.

- Ne élvezkedj büntetés közben – korhol, pedig egyáltalán nem élveztem. - Most pedig maradj nyugton, különben még egy elfenekelést is kapsz.

Lejjebb csúszik rajtam, nadrágom gombjával kezd babrálni, amitől pánikolva ficánkolni kezdek.

- Azt mondtam, hogy maradj nyugton! - förmed rám.

Legyőzöm a szabadulási vágyat, remegek a félelemtől, és így sem tudok teljesen mozdulatlanul feküdni. Sehun lehámozza rólam a nadrágot, majd a zoknijaimat is lehúzza, a lábaimat ösztönösen összezárom.

- Nyisd szét! - utasít, de nem teszem. - Nyisd szét! - ismétli, ezúttal ingerültebben.

Felmorran, térdeimnél fogva szétfeszíti a lábaim, majd közéjük térdel, a sarkaira ül. Ujjaival bugyin keresztül simogatja a nőiességem, amitől kínomban megint nyöszörgök. Saját farmerjához nyúl, egy kézzel hamar kigombolja, lehúzza a cipzárt, és előveszi merev férfiasságát. Keservesen zokogva nézek fel a plafonra, amikor a zsebéből előhúz egy csomag óvszert.

- Tudod, én tényleg nem akartam, hogy ez történjen. Kedves akartam lenni, azt akartam, hogy te is élvezd ezt az egészet. Együttműködést vártam, de te folyton azt csináltad amit nem kellett volna... – tart egy lélegzetvételnyi szünetet. - Mostantól egyáltalán nem érdekel, hogy mennyit fogsz szenvedni, és ezt csakis magadnak köszönheted.

Mindkét kezével megfogja a bugyim, egy mozdulattal letépi rólam, s újra felzokogok.

- Ó – végigsimít csupasz szeméremdombomon. - El se tudom hinni, hogy rajtam kívül senki nem járt benned...

Kérlek, ne... Nyöszörgöm, de tudom, hogy nem érti.

Megérzem férfiasságát a bejáratomnál, a következő pillanatban egy határozott mozdulattal behatol, a fájdalomtól felkiáltok, de a szigetelő elfojtja.
- Késésben vagyok, úgyhogy sietnem kell - közli, azt hiszem saját magával.
Teljes testsúlyával rám nehezedik, a könyökein támaszkodva is a matracba nyom. Lassú, de erőteljes, tövig hatoló lökéseket tesz, minden mozdulatától fájdalmasan nyöszörgök.

- Megérte ez neked? - nyögi. - Megérte az orrodat a dolgaimba ütni, hogy most sikíts a fájdalomtól? Továbbra is engedetlen leszel? Hm?!

Szemeimet szorítva megrázom a fejem, könnycseppek áztatják a bőröm. Mintha kést forgatnának a hüvelyemben, a fájdalom szétárad az egész testemben, ami minden egyes mozdulattal csak erősödik. Hol van ilyenkor a másik énje?

Kezeim ökölbe szorulnak, minden egyes izmom megfeszül a kíntól, amikor gyorsít a tempón. Jólesően felmorran, ágyéka keményen vágódik hozzám, teljes hossza mélyen elmerül bennem.

- Ó, bassza meg... - zihál. - Kibaszottul szűk vagy...

Erőteljesen a nyakamba harap amitől felsikoltok, majd durván szívni kezdi a bőrömet, közben csípőjével kegyetlenül döfköd. Ki-be, ki-be. Sugárzik a fájdalom az alfelemből kiindulva egészen a fejem búbjáig, miközben a pszichopata éles sóhajokkal, halk morranásokkal ad hangot a gyönyörének.

- Nem tudok betelni veled... – lihegi.

Nyelvével végigszánt a nyakamon, majd beleharap a fülcimpámba, meghúzza, majd kiengedi a fogai közül. Felegyenesedik, a derekamnál fogva közelebb húz magához, hogy ne csússzon ki belőlem, majd gyorsabb fokozatra kapcsol. A bilincs megfeszül, a csuklóimból és az alfelemből nyilalló kín mind a fejemben gyűlik össze, az agyam nem képes annyi endorfint termelni, hogy elviselhetővé csökkentse a fájdalom érzését, ezért az ájulás határán vagyok. Elfojtottan ordítva zokogok, ezzel próbálok kiadni minden szenvedést.

- Bömbölj, ribanc! Hadd halljam a hangod! - erősebben markolja a derekam, kíméletlenül mozog.

Felmorranva gyorsít az ütemen, szaggatottan veszi a levegőt, minden lökésénél felsóhajt. Úgy érzem bármelyik pillanatban szétszakíthat, a feszülő érzés mostanra már elviselhetetlen, levegőt is alig kapok.

Kérlek... Elég... Nagyon fáj... Sehun... Próbálom megértetni vele, de ő csak elfojtott nyöszörgést hall.

Már nem is érzem, hogy mikor húzódik ki és löki belém újra magát, a gyötrelem elnyom minden érzést, csupa fájdalom vagyok mindenhol. Az összes érzékszervem felmondja a szolgálatot, egyedül az élvezkedő nyögéseket, sóhajokat hallom. A torkom teljesen kiszárad, a benne lévő gombóc elzárja az utat, már egy hangot se tudok kiadni, hogy megpróbáljam Sehun tudtára adni a szenvedésem, csendesen folynak a könnyeim. Mozdulatlanul, némán tűröm, hogy döfködjön. Önkívületi állapotban vagyok, mintha elájultam volna, de közben mégis magamnál vagyok, talán az agyam így védekezik az ellen, hogy belehaljak a fájdalomba. Most még annak is jobban örülnék, ha halott lennék, nem kellene ezt elviselnem. Már nincs semmi, amiért élnem kellene, az élet minden örömétől megfosztott ez a pszichopata. Így már mi értelme van küzdeni?

„A legjobb, ha együttműködsz vele...” „Tartsd be a szabályokat, és nem fog bajod esni.” Ezek a mondatok ismétlődnek bennem.

- Ahh! - Sehun hangos nyögése térít vissza a valóságba, magába a fájdalomba. - Azt a kurva...

Szemeimet résnyire nyitva lepillantok, nem érzem, csak látom ahogy kihúzódik belőlem. Letörli az izzadtságot a homlokáról, majd felkel a lábaim közül, és az óvszeren vért látok. Az én vérem.

- Bassza meg... - morgolódva megy ki a szobából.

Magatehetetlenül fekszem, levegőért kapkodok, s hirtelen fáradtnak érzem magam, a szemeimet nehezen tudom nyitva tartani.

Pár perc múlva Sehun átöltözve visszajön, a kezében lévő pokrócot rám teríti.

- Légy jó – megfordul és kimegy.

Hallom, hogy lesiet a lépcsőn, pillanatokkal később csukódik a bejárati ajtó, majd néma csönd. Itt hagyott, megbilincselve.

Nem látok semmit, nem hallok semmit, nem érzek semmit. Úgy érzem magam, mint aki már hetek óta a sírhelyén nyugszik, egészen addig, amíg valakinek a súlya rá nem nehezedik a csípőmre, és a fülemet ismerős dúdolás csapja meg. Felnyitom a szemeim, a félhomályban látom, hogy Sehun rajtam ül, az arcomhoz hajolva, lassan húzza le ajkaimról a szigetelőszalagot. Ujjait végighúzza a számon, majd feljebb nyújtózkodik, hogy kiszabadítson a bilincsek szorításából. A kezeim élettelen tárgyként huppannak a matracon, nem tudom megmozdítani őket, ahogy a testem többi részét sem.
- Hm, meglep milyen csendes vagy - Sehun elmosolyodik.
Szemeimmel követem a mozgását miközben felkel, a takarót lehúzza rólam, majd a karjaiba vesz és felemel. Bevisz a szobámból nyíló fürdőbe, a sarokkád szélére ültet, s egyik kezével megtart, hogy ne dőljek le, míg a másikkal megengedi a vizet. Gyengéd mozdulattal bújtat ki a szétvágott felsőmből és melltartómból, majd a földre dobja őket.
- Fájt, ahogy keményen megbasztalak, igaz? - hangja olyan, mintha egy kedves bókot mondana. - Remélem tanultál a leckéből... bár én nagyon élveztem - szélesebb a mosolya, kézfejével végigsimít az arcomon.
Karomat átveti a nyakán, erősen átkarol, majd finoman lefektet a kádba. A kellemesen meleg víz a nyakamig körülveszi a testem, ellazulok, lecsukódnak a szemeim.