Nem akarom!
- Enned kell, ha nem akarod, hogy a gyomrod megeméssze saját magát – határozott, de mégis jóindulat érződik a hangjából.
Sehun mellettem guggol, míg én a vécécsésze előtt térdelek, de nem figyelek a szavaira.
- El akarok menni... - könyörgő, könnyes tekintettel nézek rá. - Kérlek...
- Menj fel a szobádba és edd meg a reggelid, addig nem tárgyalok veled – feláll és kisétál.
Ezek után enni? Már megint ez a hirtelen változás... Teljesen összezavar.
Kóvályogva mászok fel a lépcsőn, benyitok a szobámnak nevezett helyre, majd befekszek az ágyba, és magamhoz ölelem az egyik párnát.
Az otthoniak már biztos aggódnak miattam... Lehet, hogy már a rendőrség is keres. Az autómat nem lesz nehéz megtalálniuk, feltéve, ha még ott áll az út szélén. Ismét forró könnyek gyűlnek a szemeimbe, egész eddigi életemben nem sírtam annyit, mint az utóbbi egy napban. Hányadik lehetek a sorban, ez az őrült vajon hány lánnyal tehette még ezt?Próbálok válaszokat találni a kérdésekre, de tudom, hogy ezekre csak ő tudna válaszokat adni.
- Hé! - az ajtó hangos nyitódására riadok fel, még világos van. - Nem ettél?
Nem figyelek Sehunra, továbbra is háttal fekszek az ajtó felé. Rettegek, a testem remeg, előre félek, hogy mivel fog újra megalázni.
- Kérdeztem valamit! - hallom a közeledő lépteit, majd érzem az ágy süppedését amikor leül rá. - Jól vagy? - ezúttal sokkal lágyabb hangon szólal meg.
Mégis hogy lehetnék jól azok után, amit velem tettél?! Megfogja a vállam és a hátamra fordít, üres tekintettel nézek a kifejezéstelen arcára. Tenyerét a homlokomra teszi, pár másodpercig rajta hagyja, majd le is veszi rólam.
- Hyeri, enned kell! - hangsúlyozza mindegyik szót.
Csoda, hogy tudja a nevem... eddig egyszer se mondta ki. Nem válaszolok, leveszem róla a szemeim.
- Megnyugtatna, ha beszélhetnél valakivel?
Kérdésére újra rá pillantok, visszatér a kiszabadulás reménye. Vár a válaszomra, én pedig aprót bólintok.
- Gyere – megfogja a kezem.
Kihúz az ágyból, de tovább fog amíg lemegyünk a lépcsőn. Riadtan torpanok meg, amikor meglátom, hogy a boltív felé vezet.
- Semmi baj – nyugtat, majd újra elindul, én pedig követem.
Az ülőgarnitúrán megpillantom az ismerős srácot, aki barátságos mosollyal néz rám.
- Menj csak – invitál beljebb Sehun. - Én addig a konyhában leszek.
Bizonytalan léptekkel megyek oda a fiúhoz és leülök mellé, de a távolságot megtartom és nem is nézek rá.
- Szia – kedvesen üdvözöl.
- Szia – mormogom.
- Emlékszel rám?
Félve rá pillantok, és megrázom a fejem.
- A minap találkoztunk a benzinkúton. Joonmyun, de hívhatsz Suhonak is, ha az jobban tetszik – barátságos hangja megnyugtat, de nem bízom benne.
Bólintással jelzem, hogy tudomásul vettem amit mondott, s a kezeimet kezdem bámulni, miközben az ujjaimat tördelem.
- Hogy vagy? - nem válaszolok. - Sápadtnak tűnsz...
- Segíts – halk vagyok, szinte suttogok, nem akarom, hogy Sehun meghallja.
- Miben? - segítőkész hangja igazi megkönnyebbülés.
- Juttass ki innen – felé pillantok, látom, hogy aggódva néz.
- Őszintén sajnálom, de nem tehetek semmit...
- Kérlek... muszáj-
- Nézd – a szavamba vág, ő is halkan beszél – a legjobb, ha együttműködsz vele...
Meglepetten pislogok rá. Mégis hogy...?
- Tudok mindent – válaszol a fel nem tett kérdésre. - Hidd el, én szívesen segítenék, de nem tehetem – szavai őszintén hangzanak.
- Miért?
- Ez hosszú és bonyolult – a fejét csóválja. - Egyszer talán majd minden világos lesz, de addig is azt kell tenned, amit mond.
- De én nem akarom...
- Elhiszem és meg is értem... - elhallgat, mintha azon gondolkozna, hogy kimondhat-e valamit. - Az igazság az, hogy Sehun-
- Khm... - a köhintésre mindketten a hang irányába nézünk, Sehun áll a boltív alatt. - Hyeri, gyere enni! - utasít, majd kimegy.
Nem tudom, hogy mennyit hallott, de valószínűleg többet a kelleténél...
- Gyere – Joonmyun felkel és barátságos mosollyal pillant rám.
Követem őt az alsó szintet és a konyhát elválasztó pultszigetig, ahol Sehun ül és a telefonját nyomkodja. Suhoval mi is helyet foglalunk a bárszékeken, s az előttem lévő tányérba bámulok, amiben leves gőzölög.
- Rajta, egyél! - Sehun hangjára felé pillantok, szúrós szemmel figyel.
Kezembe veszem a kanalat, közben a konyhában lévő faliórára pillantok, ami szerint délután három óra lesz pár perc múlva. Elborzadok a felismerésen, hogy egy nappal ez előtt még vígan autókáztam az országúton.
- Gyerünk, ne akard, hogy tányérostul nyomjam le a torkodon – korhol Sehun.
- Beszélj már szépen a hölggyel – Suho szórakozottan áll a védelmemre.
- Jól van, akkor etesd meg te – durcásan pattan fel –, de figyellek ám titeket – fenyegető pillantásokat vet Joonmyun felé, majd elmegy.
Nem tudom miért, de megnyugtat Suho közelsége. Ő az utolsó reményem.
- Mi van Sehunnal? - halkan térek vissza az előzőleg befejezetlenül maradt mondatára.
- Előbb egyél – mosolyogva biccent az előttem lévő tányér felé.
Azt nem mondom, hogy jól esett, de határozottan jobban érzem magam attól, hogy étel van a gyomromban. Reményteli pillantással fordulok Suho felé, aki csak kedvesen mosolyog. Talán általa sikerül megszereznem a kirakós első darabját, de nagyon úgy tűnik, hogy visszakozik.
- Én tényleg segítenék, de nem akarlak bajba sodorni... - bocsánatkérőn néz.
- Már így is elég nagy bajban vagyok.
Az órájára pillant, majd egy „A francba!” megszólalással felpattan a bárszékről.
- Sehun! - elkiáltja magát.
- Mi van?! - az egész ház visszhangzik a választól.
- Megyek! Akkor majd holnap?
- Holnap!
A hangos búcsúzkodás után Suho rám pillant, váratlanul megölel, én pedig megfagyok a karjai közt.
- Ne ellenkezz, és nem fog bajod esni – higgadtan súgja a fülembe. - Kitartás!
Elenged, rám mosolyog, majd figyelem, ahogy kisétál az ajtón. Én is ki akarok menni azon az ajtón... Hallom a zár kattanását és csalódottan hajtom le a fejem. Megőrjít a kíváncsiság, hogy mit akart mondani Sehunról! Megszeppenve kapom fel a fejem, körbenézek. Hol van Sehun?
Az agyam hamar kapcsol, lemászok a magas bárszékről, és óvatos léptekkel indulok meg a nappaliban lévő üvegajtó felé. Úgy döntök, hogy nem fogadom meg Joonmyun szavait, mert itt a tökéletes lehetőség a szökéshez, amit nem akarok elszalasztani. A szobában többször is körbenézek, de Sehunnak nyoma sincs. Az ajtóhoz lépek, megpróbálom elhúzni, de tényleg zárva van. Második lehetőségként visszasietek a konyhához, és az ablak elé állok, de azon nem látok semmiféle kilincset, vagy fogantyút, amivel kinyithatnám.
- Már megint miben mesterkedsz? - megdermedek a váratlan kérdésre.
Egy lépést se hallottam, és most mégis itt áll, szorosan a hátam mögött. Lehunyom a szemem, mély levegőt veszek, közben igyekszem némi bátorságot gyűjteni, hogy megszólaljak. Félek, mert fogalmam sincs, hogy éppen milyen a hangulata.
- Miért csinálod ezt? - hangom merészebb, mint gondoltam. - Miért jó ez neked?
Nem kapok egy választ se, érzem ahogy kezei a vállaimra kúsznak, finoman kezdenek masszírozni, amitől egy halk sóhaj hagyja el az ajkaim.
- Van fogalmad róla, hogy mit teszel? - folytatom, de ő továbbra is néma. - Pszichés zavaraid vannak?
- Elég – tapintatosan figyelmeztet, tenyerei még mindig kényeztetnek.
- Nem értem, hogy miért-
- Azt mondtam elég! - felcsattan, erősen rászorít a vállaimra.
Felnyögök a fájdalomtól, de nem enged el, ujjai tovább marják az érzékeny területet. Kis híján összecsuklok magam alatt, de ő nem engedi. Magához présel, hátam a mellkasához nyomódik, fenekemnél pedig érzem a merevedését. Kezei ellazulnak a vállaimon, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Próbálok elhúzódni tőle, de karjait szorosan összefonja a melleim alatt, és nem enged el, a vállaimat kezdi puszilgatni.
- Hagyd abba! - ellenkezek. - Eressz el!
- Te még mindig nagyon próbálsz küzdeni... - morogja. - Ezt nem szeretem.
Szembe fordít magával, csuklóimat összefogja maga előtt, arcomhoz közel hajol. Elfordítom a fejem oldalra, és kerülöm a beteges tekintetet.
- Keményen meg akarlak dugni – úgy mosolyog a képembe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga –, de sajnos még nem lehet...
Hál' Isten! Hirtelen meglök, a derekam bevágódik a konyhapult szélébe, a testével pedig ott is tart.
- Mit akarsz? - rémülten nézek a vágytól izzó szemeibe.
Közelebb húzódik, nyakamat kezdi csókolgatni, közben erősen nyom a pulthoz.
- Jól szopsz ahhoz képest, hogy csak most csináltad először – kéjsóvár hangjától a hideg ráz. - Azt akarom, hogy újra leszopj.
- Nem! - kiszabadítom a kezem és a mellkasának feszülök, hogy eltoljam.
Egy gyors mozdulattal megperdít, hogy háttal legyek neki, majd felsőtestem lenyomja a gránitlapra. Erekcióját a fenekemhez dörgöli, s felnyög.
- Megengedem, hogy válassz – egyik kezével lefog, a másikkal az egyik combomat kezdi simogatni. - Kivered, vagy itt helyben keféllek meg, de az eléggé fájni fog – mondja a lehetőségeket.
Egyiket se akarom! Haza akarok menni! Nem tudom visszatartani, halk pityergésbe kezdek, amíg az elmebeteg a válaszomra vár.
- Nos? - türelmetlenkedik, de nem szólalok meg. - Hát jó... akkor én választok.
Nadrágomhoz nyúl, mire azonnal reagálok.
- Jó, jó! - kétségbeesett a hangom. - Megteszem...
Elenged, felegyenesedek a pultról, és lassan, sírdogálva ereszkedek térdre.Szemeimet összeszorítom, a számat próbálom kinyitni, de Sehun nem engedi, kezével befogja azt.
- Nyeld le! - utasít.
Elmerülök a szégyen mély gödrében, és egy hangos nyeléssel küldöm le az ondóját a szervezetembe. Undorító.
- Ügyes kislány - úgy beszél hozzám, mintha egy kutya lennék. - Megérdemelsz egy kis jutalmat.
Megfogja az egyik csuklóm és nemes egyszerűséggel felhúz a hideg csempéről. Könnyektől fuldokolva, megalázva követem őt a boltíves szobába, miközben ő valamilyen vidám dallamot dúdol. Megtorpanok az ajtóban, s megragadom Sehun karját.
- Ne... - megrázom a fejem. - Nem akarom.
Abbahagyja a dúdolást, szúrós szemekkel nézi azt a pontot, ahol a kezem hozzáér a karjához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése