7. Fejezet

Az engedetlenség bűne

Felébredek, a szobámban találom magam, s világos van. A karjaim szörnyen zsibbadnak, megpróbálom megmozdítani őket, de azok meg se moccannak. Felemelem a fejem, és rájövök, hogy mi akadályozza őket. A bőrszíjak a csuklóimra vannak erősítve, a lánc a fejem fölött tartja őket. Mi a szar? Csalódottan felsóhajtok. Még mindig tart a rémálom.

Hosszú percekig csak bámulok ki a fejemből a szatén hálóingemben fekve, majd az ajtó kinyílik, Sehun belép rajta. Amint megpillantom, eluralkodik rajtam a düh, meg se próbálom ezt leplezni.

- Na, végre! - elmosolyodik. - Azt hittem sose ébredsz fel.

Odajön az ágyamhoz egy tálcával a kezében, majd leteszi az éjjeliszekrényre. Végig elutasítóan nézek rá, amíg fölém hajolva szabaddá teszi a kezeim. Felülök, megdörzsölöm a csuklóimat, közben a tálcát az ölembe teszi, és leül az ágy szélére. Felváltva bámulom az ételt és őt.

- Egyél – biccent.

Veszek pár mély lélegzetet, majd csattanok:

- Egy kibaszott elmebeteg vagy! Menj orvoshoz! - kiáltom, és a tálcát lelököm magamról.

Sehun ölében landol a tányéron lévő omlett, majd onnan a földre esik, s vele együtt csattan a tányér és a fémből készült tálca is a parkettán. Ledobom magamról a takarót, kelnék ki az ágyból, de az őrült megragadja a karom, és visszaránt magához.

- Te rohadt ribanc! - maga alá teper, a küzdelmem nem ér ellene semmit. - Hát semmiből se tanulsz?!

Vadnyugati férfiakat megszégyenítő módon köpöm arcon. Összeszorított szemekkel egy pillanatra lefagy, majd fejét a vállához fordítja, hogy pólójába törölje a nyálam. Bosszúsan fújtatva néz újra a szemeimbe.

- Értem – morogja. – Ráadást akarsz a tegnapiból?! Szívesen adok!

Felrángat az ágyról, sajgó csuklóimat megpróbálom kirángatni a szorításából, de minden próbálkozásom hiába. Testével szorosan a falhoz présel, csuklóimat is odaszorítja, arca pedig leheletnyire van az enyémtől.

- Azt hiszem érthetően elmagyaráztam, hogy tartsd be a szabályokat, és nem lesz bajod! Mit tegyek, hogy ezt végre felfogd?!

- Te beteg vagy! – kiabálok vissza. – Nem tartatsz fogva, nem kényszeríthetsz a mocskos perverzióidra! Nem teheted ezt velem!

- Tényleg? Próbálj tenni ellene valamit!

Felemelem a térdem, és egyenesen az ágyékába térdelek. A fájdalomtól felnyög, érzem, hogy enyhül a szorítása, s magamtól ellökve futásnak eredek. Utam az alsó szinten lévő nappaliba tart, a fejemben már körvonalazódik a terv, hogy az üveget betörve elmenekülök, és keresek segítséget.

Kapkodva rohanok le a lépcsőn, be a boltíves szobába, és egy tárgyat keresek, amivel kinyithatnám a szabadságomhoz vezető ajtót. Felkapom a kisasztalon lévő lámpát, lendítem a kezemet, de ekkor kiveszik belőle a tárgyat, Sehun karjai hátulról, kígyóként fonják körbe a testem.

- Miért vagy ilyen makacs? - hörgi a fülembe.

- Engedj el, te aberrált! - vadul kapálózok.

- Azt már nem! - tolni kezd visszafelé. - Addig duglak, amíg engedelmes nem leszel!

A lépcső elé érve hadakozásom közben valahol eltalálom a lábát, rúgásom hatására elveszti az egyensúlyát, velem együtt elterül a padlón. Kihasználom az alkalmat, hogy megszabadultam a karjaitól, gyorsan próbálok felállni, de a bokám után nyúlva visszaránt a hideg csempére, behúz maga alá. Hasamra ül, egy kezével lefogja mindkét csuklómat a fejem fölött, egy széles pengéjű konyhakést ránt elő, s az arcom előtt forgatja. A levegő is a tüdőmbe szorul egy pillanatra, az egész házban vészjósló csend honol, amit a zihálásunk zavar csak meg.

- Elegem van a játszadozásból – mormolja, közben egy lassú mozdulattal szegezi a torkomhoz a pengét. - Miért ne nyírhatnálak ki, és dughatnám a hulládat, amíg el nem kezd rohadni a húsod?

Hátborzongató szavaitól minden szőrszálam vigyázzban áll, nagyot nyelek, s a kés éle követi a torkom mozgását.

- Sehun-

- Ó, szóval már Sehun vagyok? - meglepettséget tettet. - Az előbb még elmebeteg, aberrált voltam, mocskos perverziókkal – gúnyos mosolyra húzza az ajkait.

- Orvosra van szükséged.

- Neked meg arra, hogy engedelmességre tanítsanak – sziszegi. – És maradj nyugton, különben tényleg a hulládat fogom kefélni.

A kést leteszi mellém, s szabaddá vált kezével feltűri a hálóingemet, egészen a hasamig. Mivel nincs rajtam semmilyen fehérnemű, ezért rögtön küzdeni kezdek, hogy kiszabadítsam a kezeim, de erősen nyomja őket a csempéhez.

- Azt mondtam, hogy maradj nyugton! - rám förmed.

Szavai süket fülekre találnak, mert a kés mellettem van a földön, ezért nem is tartok attól, hogy sérülést okoz vele.

- Engedj el! - lábaimmal kapálózok.

- Baszd meg, te ribanc!

Egy kézzel kicsatolja az övét, majd kihúzza a nadrágjából, és a földről felrángatva a lépcsőhöz húz. Teljes erőmmel hadakozok ellene, de az egyik pillanatban azon kapom magam, hogy a lépcső korlátjához vannak kötve a kezeim. Sehun térdre nyom az első lépcsőfok előtt, így még a padlón vagyok.

- Hát veled nem lehet másképp bánni?! - a hátam mögé lép. - Azt hittem te ennél értelmesebb vagy!

- R-rohadj meg... - zihálom.

- Ha neked ez kell, akkor legyen!

Hallom, hogy a nadrágja csattan a földön, majd mögém térdel, a derekamnál fogva közelebb húz magához, a csempe legyűr némi bőrréteget a térdemről.

A kezeimen szorító bőrszíjra koncentrálok, hogy ki tudjam szabadítani a kezem, de közben Sehun hirtelen belém hatol. Felnyögök a nyilalló fájdalomtól, ő pedig kegyetlenül kezd mozogni bennem, férfiassága kínzón feszíti szét a belsőmet. Szemeimet és fogaimat összeszorítva próbálom elviselni és leküzdeni a fájdalmat. Résnyire nyitom a szemhéjaim, az övre koncentrálok, amiből lassan ki tudom csúsztatni a kezeim.

- Szereted, ha fáj? - mormolja Sehun, a hajamba markol, és a fejemet hátra feszíti.

Ismét felnyögök, ő pedig a hátamra dől, tarkómon érzem a leheletét, közben a csípőjével tartja az ütemet. Szaggatottan liheg a fülembe, majd húz még egyet a hajamon, a fejem még jobban feszül hátrafelé. A torkomban hatalmas gombóc fojtogat, de a könnyekkel együtt minden hangot magamban tartok, csak egy-egy halk nyöszörgés szökik ki a számon.

- Miért nem sírsz? - ördögi kuncogásba kezd. - Hallani akarom, hogy mennyire szenvedsz!

Elengedi a hajam, testsúlya eltűnik a hátamról, s a derekamba markolva még gyorsabban mozog, vadul löki belém magát, egészen tövig, és ezt már nem tudom hang nélkül hagyni. Hangosan felsírok a gyötrelemtől.

- Ó, ezaz – élvezkedik. - Sírj csak!

Ágyékával minden mozdulattal eltol magától, egyedül a derekamba markoló kezei akadályozzák meg, hogy tehetetlenségemben a lépcsőre dőljek. A térdeim is fájnak már a kemény padlótól, de továbbra is azon vagyok, hogy a kezeimet kiszabadítsam. Kitartóan rángatom, a lépcső korlátja bele se rezdül, majd az egyik pillanatban kicsúszik az egyik csuklóm. Megtámaszkodok vele a lépcsőfokon, hogy a másikat is ki tudjam szabadítani, közben csak azon imádkozom, hogy Sehun ebből ne vegyen észre semmit. Ismét meghallom az első morranását, ami azt jelenti, hogy nem sokára el fog élvezni, ezért sietnem kell.

- Aahh! - Hangosan felnyög, tövig merülve megáll bennem, s abban a pillanatban sikerül a másik kezem is kihúzni az övből. A pszichopata váratlanul a hajamba markol, annál fogva húzza fel magához a felső testem.

- Azt hitted, hogy vak vagyok? - zihálja a fülembe.

Kihúzódik belőlem, de a hüvelyem még mindig feszül, mintha szét akarna repedni. Felszisszenek a fájdalomtól, közben Sehun feláll, és engem is felhúz.

- Rossz kislány vagy, nagyon... Egyik büntetést halmozod a másikra – rosszallóan cicceg.

Elfáradtam. A testem teljesen megbénult, levegőt is alig kapok, ezért könnyedén felvisz magával a lépcsőn, be a szürke szobába.

- Ez nem fog kelleni – lecsúsztatja a vállaimról a hálóing pántját, s az anyag könnyedén a földre hull egy kupacba.

Az elmebeteg egy durva mozdulattal a földön lévő matracra lök, tehetetlenül fekszek a hasamon, és próbálom rávenni magam a mozgásra. Épphogy feltérdelnék, Sehun rám fekszik, súlyával visszanyom a matracra. Csuklóim után nyúl, a derekamra húzza őket, majd szigetelőszalaggal körbe tekeri.

- Olyan szexi vagy, amikor a kezeid meg vannak kötve – duruzsol. - Remélem még sokat fogsz rosszalkodni, mert igazán élvezem, ha büntethetlek.

Benyúl a csípőm alá, a levegőbe emeli a fenekem. Ismét felzokogok, már a puszta tudatától is annak, hogy mit fog tenni. Torkom szakadtából felsikítok, amint férfiasságával ismét feszíti a hüvelyem. Kezeit leveszi rólam, teljes súlyával rám nehezedve visszanyom a puha matracba.

- Ah... Istenem... – a fülembe nyög.

Keservesen sírok alatta, és mintha ez bátorítaná, gyorsabban kezd döfködni. Zihálásai már most erőteljesek, hiszen nincs öt perce, hogy a lépcsőnél elélvezett. Csak ne tartson sokáig, könyörgöm... A fájdalom mostanra teljesen megbénít, de nem csak fizikailag, már egy értelmes gondolatom sincs. A fejemben csak az jár, hogy ez nem lehet igaz. Nem történhet ez velem. Ez csak egy hosszas rémálom.

Sehun az oldalára fekszik, majd engem is oldalra fordít, hogy háttal legyek neki. Rongybabaként tűröm ahogy közelebb húz magához, a felső lábamat a magasba emeli, és ismét megrohamoz a lökéseivel. Fájdalmamban nyögök, zokogok, de ellenkezésre nincs erőm.

- Na, most már engedelmes leszel? - szórakozott a hangja, de nem kap választ.