*mellkas, lapocka, derék
Luxus PokolMegragadja a kezemet ami a karjához ér, szembefordul velem, és dühös tekintete még jobban megrémiszt.
- Elfelejtetted az első szabályt? - sziszegi. - Azt hittem, hogy ennél értelmesebb vagy.
Hátrahőkölök, de a kezeimnél fogva visszaránt.
- Sehun, kérlek... - nyöszörgöm.
Spermája íze még mindig marja a számat, de az undor érzete eltörpül a félelmem mellett.
- Nem akartam ezt tenni, de úgy tűnik nincs más választásom.
Elengedi az egyik csuklóm, a másikat szorítva húz magával a lépcső felé.
- Ne! Engedj el!
Próbálok ellenkezni, de a zoknim csúszik a parkettán, ezért könnyedén ráncigál maga után. A lépcső elé érve megunja a hadakozásom, felkap a vállára.
- Tegyél le! - torkom szakadtából sikítok, miközben ficánkolok.
- Elég! - ordítására összerezzenek. - Fejezd be, különben ledoblak!
Elindul felfelé, sorsomba beletörődve zokogok a vállán lógva. Az emeleten bevisz az egyik szobába, amelyik eddig ismeretlen számomra. Hatalmas a ház, ki tudja hány szoba van?
Letesz a földre, a vállaimat fogva lenyom, mire egy székre huppanok.
- Ne mozdulj! - rám parancsol, és eltűnik a látóteremből.
Sírástól szapora légvételekkel nézek szét az új helyiségben. A közepén van a bőr huzatú, irodai szék amin ülök, ezért nincs rálátásom az egészre. Teljesen más hangulata van, mint a lakás többi részének, a falak és a szőnyeg palaszürkék, ettől úgy érzem magam, mintha egy ketrecben lennék. Nem látok egy bútort se, velem szemben az ajtó tárva-nyitva van, nagy a kísértés, hogy felpattanjak és elszaladjak. Fülemre hagyatkozva próbálom kitalálni, hogy mit csinálhat Sehun, de csak halk neszt hallok, majd valami fémes zörgést. Nincs messze, de annyira közel sincs hozzám. Lábaimat jobban a szék alá húzom, hogy nagyobb lendülettel tudjak futásnak eredni, és veszek egy nagy levegőt.
Három... Kettő...
- Állj fel és gyere ide! - utasít Sehun.
Nagyot nyelve felkelek, pár másodpercig még nézem az ajtót, majd megfordulok. Egy kis ablakon jön csak be a fény, az egyik sarokban, a földön van egy matrac, ezen kívül csak egy fiókos kisszekrény és egy asztal van a szobában, ami előtt Sehun áll. Remegő lábakkal indulok el felé, könnyeimet törölgetem az arcomról mikor megállok előtte. Ijesztően kifejezésmentes az arca.
- Hajolj az asztalra!
Szipogva, bizonytalan mozgással könyökölök a falapra, s lehajtom a fejem. Egész testemben remegek, majd váratlanul valami hideg kattan a csuklóimon. Felnézek, és tudatosul bennem, hogy egy fém bilincs rögzít egy vascsőhöz, ami a falon fut végig. Rémülten kezdem rángatni a kezeim, de ekkor a bőrömbe hasít a fém, amitől felszisszenek.
- Jól jegyezz meg minden szót, mert többször nem fogom elmondani őket...
Nem látom Sehunt, mögülem jön a hangja.
- Mi volt az első szabály?
Fogalmam sincs... A bilincsel vagyok elfoglalva.
- Válaszolj! - hirtelen csattan valami a fenekemen, fájdalmasan felnyögök.
Nem tudom mivel csinálta, de rohadtul fáj, sajog, csíp. Már megint zokogok.
- Nem. Érhetsz. Hozzám – minden szó elejét erősen megnyomja. - A második szabály?
Ezúttal simogat, majd némi csend után ismét hangosan csattan rajtam valami. A fájdalomtól elvesztem az uralmat a lábaim fölött, és azok behajlanak. Már csak a bilincs tartja a felsőtestem az asztalon, mélyen a bőrömbe mar.
- Válogasd meg a szavaid, ha velem beszélsz – és már megint simogat. - A harmadik szabály, hogy azt teszed, amit én mondok. Bárhol, bármikor. Ha azt mondom, hogy szopj le, akkor te már térdelsz is. Megértetted?
A gombóccal a torkomban nem tudok megszólalni.
- Megértetted?! - valami ismét csattan a fenekemen.
- Igen! - felsírok.
- Ezeket tartsd be, és nem fog bajod esni. Ha valami nem tetszik akkor megbüntetlek, és jutalmat kapsz, ha meg vagyok elégedve veled. Világos?
- I-igen... - nyöszörgöm.
- Ja, és még valami – ne, nem akarok többet. - Nincs értelmetlen kérdezősködés, rohadtul fel tudsz vele bosszantani.
- J-jó... megértettem...
- Ajánlom is. Most pedig legyél jó kislány, és ne mozdulj – nevet egyet a saját megszólalásán, majd kimegy a szobából.
A hátsóm szörnyen fáj, nyöszörögve a lábaimra állok, hogy megszűnjön végre a feszülő érzés a csuklóimnál. A bilincs enyhít a szorításából, amitől megkönnyebbülök, de a szemeim elkerekednek a rémülettől, amikor meglátom, hogy egy sovány vércsík folyik végig az alkaromon. Zokogva hajtom a fejem az asztalra. Ez az elmebeteg maga az Ördög, és én ki akarok jutni ebből a Pokolból. Haza akarok menni!Haza, anya és apa biztonságot nyújtó házába.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje állok az asztalra dőlve. A csuklómtól elkezdve, a hátamon át a fenekemig sajog mindenem, a karomon már a vérem is megalvadt. Közeledő lépteket hallok, felemelem a fejem, és Sehun jelenik meg mellettem. Megint azt a hátborzongató dallamot dúdolja, közben kiszabadít a bilincs fogságából. Nehezen egyenesedek fel, megfogja a kezeim, és homlokát ráncolva vizsgálja a sebeket rajtuk. Nem szól egy szót se, visszaültet a székbe, odasétál a szekrényhez, és az egyik fiókból kivesz egy kis műanyag dobozt, majd elém guggol. Még mindig dúdol, szipogva figyelem ahogy a dobozból kivett hintőporból vastagon szór a sebre, majd gondosan bekötözi a csuklóm, és ugyan ezt megteszi a másikkal is.
- Így ni – mondja, miközben visszateszi a kötszert is a fiókba.
Elém lép, lehajol, és egy puszit nyom a fejemre. Mi a szar?
- El kell mennem – közli. - Ne játszd el a bizalmam, és ne csinálj semmi hülyeséget.
Ismét dudorászni kezd, s kisétál a szobából. A lehető legjobban össze vagyok zavarodva, ezt az embert tökéletesen két részre lehet osztani. Ott a pszichopata énje, aki elrabolt, megerőszakolt, durván bánik velem, rám kényszeríti az akaratát, és itt a másik, aki a szakadó esőben megállt, hogy felvegyen, reggelit hozott, most pedig ellátta a sérüléseket, amiket ő maga okozott.
Felkelek a székből, és olyan gyorsan hagyom el a szobát ahogy csak tudom. A lépcső tetejéről, észrevétlenül figyelem Sehunt miközben kilép a ház ajtaján. Megvárom a zár kattanó hangját, majd lesietek az alsó szintre, kettesével veszem a lépcsőfokokat. Valahol biztos vannak pótkulcsok...
Először az ajtó környékén keresgélek, még a fogason lógó kabátok alatt is megnézem, de sehol semmi. Átmegyek a boltív alatt, és a gyomrom gomb méretére zsugorodik össze, ahogy bevillan néhány emlék az ülőgarnitúrára pillantva. Benézek a szekrényekbe, minden egyes kis résbe, fiókba, de itt se találok kulcsot. Mindent igyekszek visszatenni az eredeti helyére, hogy ne legyen nyoma a kutakodásomnak. A sarokban lévő ajtóra pillantok, majd felé tartva még egyszer megpróbálom az üvegajtót, de még mindig zárva. Legvégső esetben betöröm az üveget, és futok amerre látok. Lenyomom az ismeretlen ajtó kilincsét, de az meg se mozdul, zárva van. Kimegyek a helyiségből, a konyhában folytatom a keresést, kétlem, hogy ott bármit is találnék, bár ki tudja. Sehun teljesen kiszámíthatatlan. A pultokban minden létező ajtót kinyitok, a fiókokat kihúzom, de mindegyikben csak átlagos, konyhai felszerelés van. A falra szerelt tárolókat is végignézem, és az egyiket kinyitva megcsillannak a szemeim. Sok-sok kampó, amiken kulcsok garmadája lóg, felcímkézve.
Bejárat... A helye természetesen üres, ahogy a kerté is.
Szoba 1, szoba 2, szoba 3... pince... Hátamon végigfut a hideg. Padlás, fürdőszoba, emeleti fürdőszoba, szoba 6, dolgozószoba.
Elgondolkozok, majd hirtelen ötlettől vezérelve leakasztom az dolgozószoba kulcsát, és a boltíves helyiség ismereten ajtajához megyek. A megérzéseim helyt álltak, valóban nyitja a kis fémdarab. Középen egy íróasztal, beterítve papírokkal; irattartók; könyvespolcok, rengeteg könyvvel. Közelebb megyek, tekintetem elidőzik a könyveken.
Futball-világbajnokságok, Futballforradalmak, A győztes anatómiája, Alex Fergunson Önéletrajz. Ezeken kívül még rengeteg hasonló témájú van, a szemeim egy sorral feljebb tévednek. Azon a polcon pszichológiával, önismerettel, személyiségfejlesztéssel kapcsolatosak, mindegyikből több kötet is van.
Az íróasztal szinte vonz magához, leülök, és végignézek a rajta lévő papírokon. Számlák, szerződések, hivatali papírok. Kiszúrok egy fehér mappát, amin a mai dátum van, felemelem, hogy magam elé tehessem, de több lapot leverek vele az asztalról. Fújtatva térdelek le, hogy felvegyem őket.
CM Chungmu Kórház... Mi a...?Tüzetesen olvasok lejjebb.
KÓRLAP
Születési név: Oh Sehun
Születési dátum: 1994.04.12
Nem: férfi
Nemzetiség: koreai
Lakhely: 435-632, Jeil-ro, Jungwon-gu, Seongnam
Felvétel időpontja: 2012.04.08
Kezelő orvos: Dr. Park Shinwoo, szakorvos – Pszichiátriai részleg vezetője
Kezelési javaslat: Az intézményben való tartózkodás 24 hónapig, heti három csoportos foglalkozás, ill. heti két alkalommal egyéni foglalkozáson való részvétel.
Dekurzus:
2012 – április:
A beteg zavart, erős téveszméi vannak; a *throax, scapula, coaxe teljes felületén zúzódások, régebbi sebhelyek (lsd. mellékelt lelet).
2012 – május:
Félénk, visszahúzódó, megtagadja a kommunikációt.
(Phenelzin dózisa +4)
2012 – június:
Erős öngyilkossági hajlam, lidércnyomásos, visszatérő álmok.
(Phenelzin dózisa +5)
2012 – július:
A viselkedése elutasító, agresszív. A mai napon (2012.07.23), a csoportfoglalkozás során könnyű sérüléseket okozott egy másik betegnek, ezt követően a szobatársában is kárt tett.
Óvintézkedések: elkülönítés, a többi beteggel való kapcsolat teljes megszüntetése.
2012 – augusztus:
Nincs javulás.
- Mi a faszt csinálsz?! - Sehun hangjára megremegek, rémülten nézek rá miközben felállok. - Hogy a picsába jutottál be?!
- É-én csak...
- Kurva nagy bajban vagy!
A fogait csikorgatva, dühös tekintettel lép elém, és a csuklómat megragadva ráncigál ki a szobából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése