11. Fejezet

Válaszokra éhezve

A szemeim csukva vannak, nem látom Sehunt, csak a dúdolását hallom, miközben egy törölközővel szárítja a testem.

- Ez furcsán fog hangzani, de életemben először szeretkeztem valakivel – hangján érződik a mosolya.

- Tessék? – szemöldökeim a magasba futnak.

- Igen, ez számomra is abszurd. Eddig tárgyként tekintettem a nőkre, akiket megdughatok, hogy kielégítsem a vágyaim – legalább beismered –, de most azt éreztem, hogy ez más volt. Nem tudom miért, de mintha először élveztem volna igazán – elhallgat és folytatja ugyan azt a dallamot.

Csak hüledezek a szavaitól, körém tekeri a puha anyagot, a melleim fölött betűri, hogy ne csússzon le, majd valahova leültet. Messzebbről hallom a dúdolását, ezért észrevétlenül kilesek a szempilláim alól. A csappal szemben ülök, a mellette lévő szekrényben turkál Sehun, oldalasan áll felém, de nem veszi észre, hogy őt nézem. Gyorsan megvizsgálom, egy törölköző van a derekán, váratlanul elfordul, így már a hátát látom, és a szemeim elkerekednek. Tökéletes bőrét rengeteg heg csúfítja el. Mind olyan, mintha vágások lennének, de mindegyik más, van ami sötétebb, világosabb, nagyobb, kisebb, szélesebb, keskenyebb. Felvesz egy pólót, amivel eltakarja őket.

- Most már kinyithatod a szemed.

Visszafordul felém, én pedig úgy teszek, mintha eddig nem őt néztem volna, de az arcomról nem tudom elrejteni azt a sajnálatot, amit most érzek.

- Mi a baj? - meglepetten pislog.

- Semmi – egy mosolyt erőltetek magamra.

A hátam mögé lép, ismét halkan dúdolni kezd, ujjaival lassan bontogatja szét a nedves tincseimet. Kezébe vesz egy hajszárítót, beindítja, és a hőt a hajam felé irányítja. A készülék zúgása elnyomja a dúdolgatását, de az én gondolataimat nem. Nem tudom elhinni, hogy egy apa ilyen sebhelyeket képes okozni a fiának... Nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom miféle szörnyűségeket tehetett vele. Sajnálom, hogy ezen a szép testen ilyet kell látnom. Miket beszélek én?! Éppenséggel gyengéden bánik velem, de mégiscsak fogva tart, és lehet, hogy akár holnap újra megerőszakol. Nem tudok kiigazodni a hirtelen hangulatváltozásain... Az apja miatt vált ilyenné? Hirtelen olyan más, mintha most az igazi énjét látnám. Bár ki tudja, hogy melyik az igazi. Na, és mire véljem ezt az „először szeretkeztem" dolgot? Szeret-keztem Hm...

Elmélkedés közben őt bámulom a tükörből. A hajam szárítására koncentrál, egy apró mosollyal az ajkain.

Többre tart egy eszköznél, amivel kielégítheti a vágyait? Az ilyen emberek, mint ő képesek szeretni valakit? Vagy ez csak egy csel lenne, hogy maga mellett tartson? Nem tudom mit gondoljak, bármi is legyen, én nem bízom benne. Továbbra is azon leszek, hogy minél többet megtudjak róla, és ez fogja eldönteni, hogy a pszichiátriára kerül vissza, vagy börtönbe megy.

Kikapcsolja a hajszárítót, egy kefét vesz a kezébe, és óvatos mozdulatokkal fésüli a már száraz hajamat.

- Azon az éjszakán, amikor beszálltál az autómba, rögtön tudtam, hogy különleges vagy – szavaira megszeppenek, tekintetünk találkozik a tükörben. – Nem hittem volna, hogy ilyen hatással leszel rám, de egy nap alatt többet értél el, mint a pszichológusom fél év alatt.

Ó! Ő maga hozta fel a témát, nem szalaszthatom el ezt a lehetőséget!

- Miért mentél pszichológushoz? – úgy teszek, mint aki semmiről se tud.

- Mert elmebajos őrült vagyok... a te szavaiddal mondva – mosolya kiszélesedik.

- Komolyan, Sehun – én is elmosolyodok. – Jobban meg szeretnélek ismerni.

- Majd idővel... talán.

- Talán?

Nem válaszol, gondolom ezzel lezártnak tartja a témát, ezért nem kockáztatok, hogy tovább kérdezősködök és felbosszantom. Már ez is haladás.

Felvesz egy alsónadrágot, majd leveszi a derekán lévő törölközőt, felállít a székről, és kézen fogva kivezet a fürdőből. Körbe akarok nézni a szobájába – mert gondolom ez az övé –, de időm sincs rá, mert rögtön kimegyünk a folyosóra, be az én szobámba. A gardróbban leveszi rólam a törölközőt, és egy általa választott hálóingbe bujtat, majd az ágyhoz vezet.

- Feküdj le – megteszem amit kér, majd betakar. – Jó éjt – egy puszit nyom az arcomra.

Meglepetten nézek utána, kisétál, lekapcsolja a villanyt, és bezárja az ajtót. Mi a szar volt ez? Egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha a lánya lennék...

Teljesen kiszámíthatatlan, és emiatt folyton össze vagyok zavarodva. Csak bámulok a sötétségbe, majd egy sóhaj kíséretében lehunyom a szemeim, és az oldalamra fordulok. Benyúlok a párnám alá, hogy megigazítsam, de valami a kezembe akad. Kihúzom, felülök, majd az éjjeliszekrény felé nyúlva felkapcsolom a kislámpát. Egy könyvszerű dolgot tartok a kezemben, amire egy kis papír van ragasztva.

Remélem ebben találsz pár választ a kérdéseidre.
Olvasd el figyelmesen!
Suho

A szívem hevesen dobog, felnyitom az előlapot, és az első oldalt kézírás tölti be. Átlapozom az egészet, a nagy része üres, és néhány papírlap az ölembe esik. Az egyiket kibontom, ezen nyomtatott betűk vannak, és egy kórházi pecsét.

ZÁRÓJELENTÉS

Oh Sehun

1994.04.12

Férfi

Koreai

435-632, Jeil-ro, Jungwon-gu, Seongnam

Kórelőzmény

Felvételkor (2012.04.08) semmi nem volt tapasztalható a felmerülő problémákból. Ezen felül jelentős mennyiségű, behegesedett sebek borították a felső testét.

Kísérője elmondása alapján az utóbbi fél évben magatartás- és életvitelbeli problémák következtek be a betegnél.

Belgyógyászati állapot

Egészséges

Neurológiai állapot

Egészséges

Pszichés állapot:
Érzékszervei által észleli, érzékeli a külvilágot, az érzékelt benyomásokat felfogja és megérti. Figyelme felkelthető, de hullámzó, saját belső világára összpontosul, nehezebben terelhető.
Tájékozódó képessége hiánytalan. Tudata éber, de beteges tartalmak által áthatott. Elégtelen változékonyság. Gondolkodása szűkebb körű, elvont jellegű, kissé szélsőséges. Hallomásoktól, látomásoktól és más hallucinációktól mentes. Hangulata szélsőséges, vegyes. Autisztikus (fantáziák világában élő), elszigetelődő személyiségre jellemző folyamatok figyelhetők meg, nem viseli el, ha valaki megérinti. Ösztönéletében öngyilkos elképzelések, késztetések megléte.

Terápia: csoportos, ill. egyéni foglalkozások mellett napi 20 mg Phenelzin, ami az állapota romlásával párhuzamosan emelkedett.

Osztályunkon való kezelése alatt, a kórházi kezelést eleinte elfogadta, betegségbelátása fokozatosan kialakult, öngyilkos gondolataival megnyugtatóan szembehelyezkedett, de az agresszivitása megnőtt, kezelhetetlenné vált. A kezelés során lidércnyomás lépett fel nála.

Hitelesített kérvény benyújtására a kezelés befejezetlenül maradt, a beteg 11 hónappal korábban elhagyta az osztályt.

Felállított diagnózis:

Borderline personality disorder

Dr. Park Shinwoo szakorvos

Kelt. 2013.05.05 Youngdeungpo-dong 4-93, Youngdeungpo-gu, Seoul

Borderline personality disorder...? Ez meg mit jelenthet? Szerencsére Suho sejthette, hogy nem vagyok pszichológus, ezért egy másik nyomtatott papíron le van írva, hogy mi is ez valójában.

Borderline személyiségzavar

A hangulat szélsőséges ingadozásával, önkárosító tünetekkel és kínzó érzelmi állapotokkal járó tünetegyüttes.

Instabil hangulat

Ingerlékenység

Nem törődnek a következményekkel, hajlamosak váratlan cselekményekre, nem ritkák az erőszakos és fenyegető viselkedésformák.

Érzelmi életük felületes, labilis.

Depresszív lehangoltságok – előtérben áll az egyedüllét és az üresség érzése (félelem az egyedülléttől).
Manipulatív viselkedés.
Nehezen viselik a frusztrációt, érzékenyek, sérülékenyek.
Stresszes helyzetekben paranoid gondolatok, disszociatív tünetek is.

Félelmetes, hogy ez mind igaz Sehunra, legalábbis a felsoroltak közül a nagy részét már tapasztaltam a saját bőrömön. A papírokat az ölembe teszem, és a kezembe veszem a könyvet.

2012.04.08
Dr. Park... Nem tudom, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Nem akarom ebbe a szarba leírni minden érzésemet!
2012.06.23
Hajlandó vagyok írni ebbe a szarba, mert amikor ezt olvassa már nem tehet semmit, Dr. Park. Az érzéseimre kíváncsi? Az érzem, hogy semmi keresnivalóm ebben a világban, nincs senki és semmi, amiért azt mondhatnám, hogy „Nekem élnem kell”... Minden éjjel arra ébredek, hogy alig kapok levegőt, és amikor kinyitom a szemeim azt látom, hogy egy sötét lény ücsörög a mellkasomon, és csak bámul. Nem mozdul, tőle én se tudok mozdulni, és ettől megőrülök. Le akarok ugrani egy tetőről, fel akarom vágni az ereim, hogy aztán végignézhessem ahogy elvérzek, be akarom gyógyszerezni magam, a párnám alatt gyűjtöm a napi adagjaimat, hogy aztán egyszerre lenyelhessem az egészet, és örökre elaludjak. Nem tudom még, hogy miként akarok végezni magammal, egyelőre a megfelelő pillanatra várok.
Sayonara!
2012.07.15
Elegem van ebből az egész faszságból! Nem akarok több terápiát, nem akarok itt rohadni!

A folyosóról hangok szűrődnek be, összecsapom a könyvet, és mindent a párna alá dugok az utolsó pillanatban, mielőtt nyílna a zár.
- Miért nem alszol? – lép be Sehun, gyanakvó tekintettel méreget.
- Honnan tudtad, hogy ébren vagyok? – elmosolyodok, hogy ártatlannak tűnjek.
- Láttam, hogy ég a villany... Tehát? – nekidől az ajtófélfának. – Késő van, miért nem alszol? – újra megkérdezi.

10. Fejezet

Kockákból épült vár

- Csodákra képes a kezed – mormolja Sehun, miközben visszagombolja a nadrágját.

A fürdőszoba ajtajában állva egy mosolyt erőltetek magamra, ami elrejti a fintoromat. A pszichopata felkel az ágyból, a karját felém nyújtva utasít rá, hogy odamenjek hozzá. Így teszek, azonnal megfogja a kezem, és követem őt, ki a szobából. Felbosszant a tudat, hogy az ujjai a csatok, a karja pedig a póráz, amivel kordában tart. Mint egy kutyát... Utálom ezt.

A lépcsőn leérve megpillantom Joonmyunt, aki tanácstalan tekintettel bámul maga elé. Basszus, végig itt volt?! Elvörösödök, mert nem tudom, hogy hallhatta-e azt, ami odafent történt.

- Szia, Suho... – halkan köszönök.

- Ó – felkapja a fejét, és elmosolyodik. – Szia!

- Vidd ki, sétáltasd meg – mondja Sehun, s elengedi a kezem.

„Sétáltasd meg”?!

- De a szádra vigyázz! – fenyegető pillantásokat vet az idősebb felé.

- Értettem, Excellenciás Uram – pimaszul vigyorog, amire egy grimaszt kap válaszul.

Értetlenül követem a rövid párbeszédet, majd Suho elindul a boltív felé, Sehunra pillantok, aki parancsolón biccent, hogy menjek én is. Fejet hajtva indulok Joonmyun nyomába, be a nappaliba, és ki az üvegajtón. Halkan sóhajtok amikor ismét elér a szabadság érzete, egy pillanatra megállok, az ég felé fordítom a fejem, és élvezem ahogy a napsugarak melengetik a bőröm.

Szabadság – suttogom magamban.

Keserűen elmosolyodok, és tovább követem Suhot a kert végében lévő tóig, majd leülünk az előtte álló kőpadra. Egy ideig csendben fürkészem az előttem fodrozódó víz felszínét, majd Suho felé fordulok.

- Történt valami?

Kérdésemre értetlenül pislogva néz.

- Valaki felhívta Sehunt, ő pedig elrohant. Elég idegesnek tűnt.

Joonmyun felsóhajt, fekete hajába túrva fordul vissza a tó felé.

- Nem szabadna elmondanom – körbepillant, mintha meg akarna győződni róla, hogy Sehun nincs a közelünkben. – A benzinkútról hívtam, mert ma bejött két rendőr, és rólad kérdezősködtek.

R-rendőrök?! Rólam?! Elkerekedett szemekkel bámulok Suhora.

- És...? - nagyot nyelek.

- Azt mondtam nekik, hogy nem emlékszem rád – válaszára a homlokomat ráncolom. - Sajnálom, én csak Sehunt védtem.

- Miért véded őt ennyire?

- Mert a barátom.

- A barátod? - felvonom a szemöldököm.

Suho ismét körbenéz, majd a tekintete megpihen rajtam.

- Az ő édesapja és az enyém egy helyen dolgoztak, ezért szinte együtt töltöttük a gyerekkorunkat. Sehun csak nyolc éves volt amikor a szülei váltak, az apjából egy alkoholista lett, és állandóan bántotta őt. A gyámügy elvette tőle Sehunt, ez által megszakadt vele a kapcsolatom, aztán évekkel később az intézetben találkoztunk újra, és ott tudatosult bennem, hogy teljesen megőrült, amikor még engem is megtámadott.

Hirtelen beugrik egy sor a kórlapról.

- Szobatársak voltatok?

- Ühüm – bólint. – Honnan tudod?

- Olvastam a kórlapon. Te miért kerültél a pszichiátriára?

- Depressziós voltam, miután édesapám elhunyt.

Istenem... az a keserű mosoly az arcán... A szívem összeszorul Suho arckifejezése láttán, ezért inkább terelem a témát.

- Sehunnal hogyan találkoztatok újra?

- Miután kiengedték megkeresett, hogy bocsánatot kérjen – az egyszerű válasz után aprót von a vállain.

Az az ember még bocsánatot is tud kérni? Minél többet tudok róla, annál többször meglep. Már a gyerekkoráról is tudok valamit, és egyre közelebb érzem magam a válaszhoz, hogy miért viselkedik így. És a rendőrség keresett, el se hiszem! Mégis van igazság a földön?

- És hol vannak most Sehun szülei?

- Nem tudom – megint vállat von. – Mr. Park a nevelőapja, de úgy néz rá, mintha a vér szerinti apja lenne... Szerintem most is vele beszél – a ház felé sandít.

- Ő tud erről...? Mármint arról, amit a „fia” művel?

- Ühüm – bólint, mire elhűlök. – Mindenről tud...

Egy felnőtt, érett férfi tudja, hogy Sehun miféle borzalmakat művel, és ezt hagyja?! Magamban ordítozok, nem fér a fejembe, hogy ez valóban igaz.

- Már mondtam, hogy Mr. Park egy befolyásos ember, Szöul tele van az ő cégeivel, vállalataival, és nincs olyan, amit ne tudna elintézni – folytatja Suho. – Sehun biztonsága a legfontosabb számára.

Oké, most már azt is tudom, hogy a pszichopata a kisujját se mozdította azért, hogy ebben a luxus villában lakhasson.Nagyot nyelek, hogy visszafojtsak egy feltörni készülő dührohamot.

- És a rendőrséggel mi lesz? – hirtelen váltással térek vissza a beszélgetés elejére.

- Egyelőre nem tudni, elkérték a biztonsági kamerák felvételeit. Talán pár napba is bele fog telni, mire visszanézik.

- Ezt nem értem, honnan tudhatták, hogy ott keressenek?

- A bankkártyádról. Megvannak az adatok, hogy hol használtad utoljára, és onnantól Szöulig minden benzinkutat meg szállodát átkutattak.

- Miért nem segítettél, hogy megtaláljanak? - felháborodva nézem őt, nem tudom tovább tartani magam.

- Mondtam már, hogy Sehunt védtem – zavartan mered rám. – Próbálok kitalálni valamit, amivel rajtad is és rajta is segíthetek, de ehhez idő kell.

Próbálom figyelembe venni az ő helyzetét is, de egyszerűen nem tudom megérteni. Bólintok egyet, majd a tekintetem a tó vizére szegeződik.

- Öhm... kérdezhetek valamit? – halk, mintha nem is akarná, hogy meghalljam.

- Igen.

- Megcsókolt már?

- Mi? – szemeim elkerekednek. – N-nem, még nem... Miért? – értetlenül pillantok felé.

- Csak kérdeztem...

- Suho! – visszhangzik Sehun ordítása a ház irányából.

Az említett felkel a padról, és a fejével biccent, hogy menjek én is. A fejemben próbálok rendet rakni a sok új információ között. Az apja alkoholista, ezért elvitték otthonról Sehunt, majd ez a Mr. Park – vagy ki – befogadta őt; jóindulatból elküldte intézetbe, ahol csak rosszabbodott Sehun állapota, ezért kihozta onnan; azóta itt él ez a pszichopata, nőket erőszakol, és az apja még most is próbálja menteni a bőrét. Hihetetlen, ha nem élném át, fel se tudnám fogni ezt a drámát, ami itt folyik.

- Beszéltem apával – közli Sehun az üvegajtó előtt állva, kezében az iPhone.

- Mit mondott? - kérdezi Suho, én pedig erőteljesen fülelek.

- Intézkedik – önbizalomteljes mosolyra húzza ajkait. – Nincs gáz.

Sarkon fordul, és bemegy a házba, Suhoval összenézünk, bíztató mosollyal bólint egy aprót, amolyan „Ne aggódj, minden rendben lesz” tekintettel.

- Hyeri! – ordítja a nevemet Sehun, hangjától zeng az egész lakás.

Kinyitja a zárat, nagy lendülettel jön be a szobába, értetlen tekintettel meredek a csillogó szemeire. Kézenfog, kihúz az ágyból, és kisiet a folyosóra. Botladozva követem őt az izomláztól, benyit az egyik szobába, ami tágas, minden kék és fehér benne, de jobban nincs időm körbenézni, mert máris berángat egy másik helyiségbe. Egy fürdőszoba, de nem is akármilyen fürdőszoba. A falon és a padlón lévő csempe mahagóni színű, a plafonba építve felsorakoznak az égők, amik kellemes hangulatot nyújtanak az egész helynek. Az egyik sarokban pezsgőfürdő – ami nagyobb, mint a másik fürdőben a kád –, a másik oldalon pedig egy üvegfal, ami mögött egy focicsapatnyi ember is egyszerre zuhanyozhatna. Díszként néhány kagyló és nagyobb kövek keltik a tengerparti hangulatot.

Még a szemérmetlenül gazdag embereknek sincs olyan fürdőszobájuk, mint ennek az elmebetegnek... A gondolatra halkan morgok egyet, de Sehunt ezt meg se hallja.

- Emeld fel a kezeid – utasít.

- Mire készülsz? – félénken kérdezem.

- Emeld fel! – erélyes szavaira a tenyereim máris a magasban vannak.

Megfogja a szoknyámat, és egy pillanat alatt lehúzza rólam, hanyagul hajítja a háta mögé. Karjaival átölel, lapockáimhoz nyúlva kicsatolja a melltartóm.

- Se-sehun...

- Shhh! – csendre int. – Be vagyok gerjedve – suttogja a fülembe.

Megborzongok a szavai hallatán, de nyugodtságot színlelve, mozdulatlanul tűröm, hogy levegye rólam a melltartót, amit szintén a földre hajít. Megfogja a hajamban lévő gumit, majd gyengéden kihúzza, és a tincseim a hátamra hullanak.

- Vedd le a bugyid – kapom az újabb parancsot, majd kilép a látószögemből.

Kelletlenül, de lehúzom magamról a csipkés anyagot. Megérzem a hátamon Sehun tenyerét, nyomást fejt ki rám, ezért elindulok előre. Elpillantok oldalra, így meglátok egy másik üvegajtót, ami mögött egy szauna van. Mindene megvan, amire csak vágyhat, és nem tud szerezni magának egy barátnőt? Ezen elmélkedek, majd megállít a zuhanykabin előtt, előre hajol, hogy elhúzza az ajtót, közben megérzem a férfiasságát, ami a derekamhoz nyomódik. Betol az ajtón, majd ő is belép, és behúzza utánunk. Ismét előre hajol, férfiassága ismét hozzám nyomódik, miközben megnyitja a csapot. Összehúzom magam, és mindenhol libabőrös leszek, amikor hideg vízcseppek érnek a testemhez, egyszerre három irányból is: fentről, jobbról és balról. A víz pillanatokon belül kellemes hőmérsékletűre melegszik, de én még mindig libabőrös vagyok attól, hogy Sehun pénisze nyomódik hozzám. A víztől elnehezedő tincseimet rendezgeti a hátamon, majd egy idő után elzárja a csapot. Karjaimat összefonom magam előtt, nem fázom, de mégis egyfolytában ráz a hideg. Egy tubus tetejének a nyitódását hallom, majd megérzem Sehun kezét a fejemen, ahogy gyengéden masszírozza a sampont a hajamba. Lehunyom a szemeim, nem tudom tagadni, hogy jól esik ujjbegyeinek lágy érintése. Csak pár percig tart, de úgy tűnik, mintha órákon át kényeztetne, majd finoman hátrahúzza a fejem, hogy ne folyjon a szemembe a vegyszer amikor újra megnyitja a csapot. Kimossa a hajamból a sampont, majd megint elzárja a vizet, ismét hallom egy tubus nyitódását, és kezei ezúttal a bőrömbe masszírozzák a tusfürdőt. Széles tenyerei bejárják az egész testem, a vállaimat, a karjaimat, az egész hátamat, és a fenekemet is. Több időt tölt ott, majd tovább halad lefelé, végig a combjaimtól, a vádlimon át, egészen a talpamig.

- Fordulj meg – nyugodt hangon utasít –, de a szemeid legyenek csukva.

Engedelmeskedek, de szavai hallatán a homlokomat ráncolom. Miért kell becsuknom a szemeim? Nem láthatom őt pucéran, vagy mi? Ha jobban belegondolok... az ágyékán kívül nem is láttam máshol meztelenül. Újabb kérdések tolonganak a fejembe, de azonnal eltűnnek, amint Sehun tenyerei ismét hozzám érnek. Combjaimnál kezdi, majd azonnal a nőiességemhez siklik a keze, amitől a lábaimat jobban összezárom, és felnyitom a szemhéjaim.

- Csukd be! – rám förmed, amitől azonnal visszacsukom őket. - A lábaid!

Veszek egy mély lélegzetet, szétnyitom a combjaim, de így is egészen kis terpeszben állok, és hagyom, hogy a pszichopata tovább mosson. Kezei továbbhaladnak a hasamon, majd a melleimnél ismét elidőzik, óvatosan masszírozza őket. Nem tudom visszatartani, egy remegő sóhajt hallatok.

- Jól esik, igaz? – hangján érzem, hogy széles vigyor van az arcán.

Nem válaszolok, tenyerei helyett ismét vízcseppek érintik a bőrömet.

- Naponta tabletta, vagy fél havonta injekció?

- Tessék? – értetlenül kérdezek vissza.

- Fogamzásgátlás – hogy mi?! – Utálom a kotont, gyereket meg nem akarok – kuncog.

- Öhm... – zavaromban meg se tudok szólalni.

- Jól van, először tablettát kapsz, aztán meglátjuk.

Váratlanul a falhoz présel, szemeim kipattannak, és egy élvhajhász tekintettel találom szemben magam, alfele az enyémhez nyomódik.

- Most nincs rajtam gumi, de elég felajzott vagyok ahhoz, hogy most az egyszer kockáztassak – ujjai bejáratomat simogatják.

Ne! Nem akarom!

- Sehun, most ne... – halkan nyöszörgök.

- De igen, cica – a nyakamba csókol.

Finoman harapdálja, szívogatja a vékony bőrt az artériám fölött, miközben a keze továbbra is odalent munkálkodik. Sokkal gyengédebb, és erre pozitív visszajelzést ad a testem, akaratomon kívül felsóhajtok, szemeimet lehunyom, fejemet a csempének támasztom. Megérzem magamban Sehun egyik ujját, és valami megmozdul bennem, rám tör egy eddig ismeretlen érzés, amiről nem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz.

- Lazíts – buja hangon súgja. – Megmutatom, hogy miben lehet részed, ha továbbra is ilyen engedelmes, jó kislány leszel.

Felizgatott. Szégyenteljes tény, hogy egy elmebajos, aberrált perverzre beindulok, azok után ahogy eddig bánt velem, de ez az idegen érzés arról árulkodik, hogy ha az agyamnak nem is, de a testemnek nagyon tetszik amit a pszichopata csinál.

Egyre nedvesebb vagyok odalent, még egy ujj belém nyomódik, ki-be mozgolódnak amit nem tudok sóhajok nélkül eltűrni.

- Ó, Istenem... – zihál Sehun. – Nem tudok tovább várni.

Kezét elveszi az alfelemtől, megfogja az egyik lábam, és a derekára teszi, majd lassan kezd behatolni. A fájdalom egyre jobban nő ahogy férfiassága centiről centire beljebb megy a hüvelyembe. Felszisszenek, szemeimet összeszorítom.

- Sajnálom – megáll. – Lazulj el, és jobb lesz.

Nagy légvételekkel próbálom megszüntetni az izmaim feszülését, miközben Sehun kezei az oldalamat cirógatják. Türelmesen vár egy ideig, majd teljes hossza elmerül bennem, jólesően felmorran.

- Ah, azt a kurva... még mindig olyan szűk vagy – egyik vállamat puszilgatja.

Kéjsóvár hangjától még jobban izgalomba jövök, lassan kezd mozogni bennem, hímtagja a tövétől a hegyéig súrlódik bennem, ami óvszer nélkül különös érzés. A lágy mozdulatai, az apró csókjai, a ránk zúduló vízcseppek, a párás levegő, minden fokozza bennem a kellemes érzést, testem kezd felhevülni. Megremegek, a földön lévő lábamból már most kezd elszállni az erő, koncentrálnom kell, hogy meg tudjam tartani magam.

- Megfoghatod a vállaim – dörmög Sehun a bőrömbe.

Igazi megváltás ezt hallani, eddig tétlenül lógó karjaimmal átkarolom a nyakát, és máris könnyebb megtartanom a súlyom. A kezdeti lassú tempó fokozódni kezd, a pszichopata csípője erősebben lök felfelé, mélyebbre amitől egy újabb jóleső nyögés hagyja el az ajkaim. Fenekemet markolva engem is mozgásra bír, maga felé húz, ez által minden lökésével tövig hatol. Erősen kapaszkodok a nyakába, fejemet is rá támasztom, és levegőért kapkodok. Az eddig ismeretlen érzés egy spirálszerű örvényt képez bennem, amiből a testem minden egyes pontjára sugárzik ez az érzés. Derekán lévő lábammal szorítom magamhoz Sehun testét, még többet akarok belőle. A földön lévő lábamat is felemeli, azt is a dereka köré fonom, és a hátammal jobban a falhoz dőlök, hogy segítsek a súlyom megtartásában. Még egy fokozattal feljebb kapcsol, lökéseitől a bőröm a csempén súrlódik, de a ránk zúduló vízsugaraktól ezt meg se érzem. Szájával a nyakamat és a vállaimat ostromolja, szív, harapdál, csókolgat. Az ingerektől egyre érzékenyebb a testem, érzek minden érintést, a vízcseppeket, a férfiasságot ami megállás nélkül mozog bennem. A fenekemnél tartó karok engednek az erejükből, lejjebb csúszok, de a kezek gazdája még mindig a nyakammal van elfoglalva.

- Sehun... – nyögöm, de a többi szó a torkomon akad.

- Ne félj – zihál –, nem foglak leejteni.

Próbálok szorosabban kapaszkodni a nyakába, de az izmaimat nem vagyok képes megfeszíteni. A tempó lelassul, de a lökések annál erőteljesebbek. Sehun mindig annyira eltávolodik, hogy azt hiszem kicsúszik belőlem, majd vár egy leheletnyi időt, aztán vadul, tövig visszanyomja magát, amitől minden egyes alkalommal csak nyögni tudok, és ezt ismételgeti újra meg újra. Annyira jó érzés. Valami szép lassan épül bennem, mintha a bensőm apró kockákból építene egy várat, ami egyre magasabb és magasabb. Alsó ajkamba mélyesztem a fogaim, hogy megszüntessem az állandó nyögdécselést, az orromon át kapkodok levegőért.

- N-neh... ne tartsd vissza – nyögi Sehun.

Kezei erősebben markolják a fenekem, ismét gyorsan mozog, vad döfésekkel ostromol, amitől az ellenállásom szertefoszlik, ajkam kiszabadul a fogaim közül, és ismét csak nyögök. Ő lök, én nyögök, és ez perceken át így megy.

Lassan épül bennem a vár, a kockák már az utolsó toronynál tartanak, ami egyre magasabb, majd egy pillanatban a vár összeomlik, a kockák szanaszét hullanak. Minden létező izom megfeszül a testemben, mintha egy villámcsapás futna végig a fejem tetejétől egészen a lábujjamig, a hüvelyem összerándul, és szinte sikítok. A földöntúli érzés után minden izmom elernyed, Sehun nyakába borulok, mire ő egy kuncogást hallat két szaggatott légvétel között, majd egy halk morranás kíséretében kihúzódik belőlem, ahogy a karjaiban tart érzem, hogy az egész teste megremeg. Megkönnyebbülten felnyög, majd lassan ereszt le a földre. Nehézkesen felnyitom a szemhéjaim, és az élvezettől ködös tekintettel váltunk egymás felé egy mámoros pillantást. Ő nem lehet ugyan az az ember, aki napok óta itt tart. Nem tudom ki ő, de rabul ejtette a szívem. Istenem, még a gondolataim is megbolondultak.

9. Fejezet

A jó úton haladva

Elrugaszkodok a faltól, és olyan gyorsan iramodok meg, amennyire az izomlázam engedi. Sehun lomha léptekkel halad felfelé a lépcsőn, a folyosó falának támaszkodva besietek a szobámba, egyenesen a gardróbba. Megállok a szőnyeg közepén, tüzetesen vizsgálom a ruhákat, és a kapkodástól megzavarodva lefagyok.

- Még nem öltöztél át? – lép be Sehun, gyanakodva méreget.

- Alig tudok megmozdulni... – ártatlan tekintettel fordulok felé.

Elmosolyodik, talán egy halk kuncogást is hallok tőle.

- Azt hiszem segíthetek – pajkos mosollyal közeledik.

Állom a tekintetét amíg elém lép, kezeit lassan futtatja a vállaimra, majd a hálóing pántjait lecsúsztatja, és elégedett mosollyal figyeli, ahogy a szatén anyag a földre esik. Kiabálnék, ellökném, és elfutnék, de nem lehet. Vissza kell nyernem a bizalmát, ezért mozdulatlanul állok előtte meztelenül, ujjaimat összekulcsolva tartom magam előtt, szégyenlősen a földre nézek. A pszichopata az egyik beépített szekrényhez megy, kihúzza a fiókot, és fehérneműt vesz ki belőle. Újra elém áll, ujjaimat szétbontogatja, majd a kezeimet bebújtatja a melltartó pántjaiba. A vállaimon eligazítja, majd a hátam mögé lépve becsatolja a csipkés anyagot. Beharapott ajkakkal jön vissza elém, huncut mosoly bujkál a szája sarkában miközben a kezében tartott falatnyi kis bugyiról leharapja az árcédulát. Lehajol, lábaim elé tartja a szintén csipkéből készült fehérneműt.

- Lépj bele – utasít.

Bizonytalanul kapaszkodok meg az egyik egyik vállában, érzem ahogy az izmai megfeszülnek az érintésemtől, de nem szól semmit. Belelépek a bugyiba, amit felegyenesedve felhúz rám. Mélyen a szemeimbe néz, elengedi a vékony anyagot, és a kezei tovább siklanak felfelé az oldalam mentén. Szemeimet egy pillanatra lehunyom, miközben a hideg végigfut rajtam az érzéstől. Sehun tenyerei tovább simulnak, melleim alatt áttérnek a hátamra, a gerincem két oldalán lefelé, majd a fenekembe markolva közelebb húz magához, mellkasom az övéhez feszül. Elkerekedett szemekkel nézek a pszichopata íriszeibe, amik a vágytól csillognak.

- Mi történt, hogy hirtelen ilyen jó kislány vagy? - megemeli az egyik szemöldökét, tenyerei még mindig a fenekemen pihennek.

Nem válaszolok, szótlanul meredek rá, mert nagyon erős a késztetés, hogy megpróbáljam ellökni magamtól. Gyűlölöm, undorodom tőle, az érintésétől sikítva szaladnék, de mindezt leküzdöm magamban. Elenged, szemeimmel követem a mozgását, a vállfákon lógó ruhákat nézegeti, majd az egyiket leakasztja, arról is a fogaival leharapja az árcédulát, majd ismét elém lép.

- Emeld fel a kezeid.

Az izomláztól nehézkesen, halkan nyöszörögve teljesítem a parancsát. Belebújtat a ruhába, a karjaimat azonnal le is engedem, miközben ő a hajamat tűri ki az anyag alól. Átkarolja a derekam, és az ajtó melletti tükörhöz vezet, majd a hátam mögé állva a vállaimra teszi a kezeit.

Végignézek magamon a méregdrága ruhában, aminek a pántjai selyemszalagból vannak, az anyag könnyed gyűrődésekben lóg rajtam, a felső rész világoskék szövete rásimul a testemre, a derekától lentebb pedig sötétedik a szín, a szoknya vége már sötétkékben pompázik a térdem fölött egy arasznyival. A csodálkozásom közben fel se tűnt, hogy Sehun elment mögülem, csak azt veszem észre, hogy újra a hátamhoz lép.

- Lélegzetelállítóan festesz – mormolja, miközben hosszú tincseimet elhúzza a vállamról.

Kezeivel összefogja őket, a rakoncátlan fürtöket is összegyűjti, majd gyengéd mozdulatokkal egy copfba felgumizza a hajam.

- Ez jobb, mint amikor büntetésből megduglak, igaz? – a tükörből rám mosolyog. – Tudnék így is viselkedni veled, de ezt ki kell érdemelned – azon vagyok...

Bólintással jelzem, hogy tudomásul vettem. Karjai átfonódnak rajtam, a hasam előtt összekulcsolja őket.

- Még mindig nagyon haragszom, hogy az irodában találtalak – higgadtan közli. – Ezt nehéz lesz jóvá tenned.

- Igyekezni fogok... – halkan szólalok meg.

Láthatóan meglepődik a válaszomon, majd a döbbentség helyét ismét egy mosoly veszi át. Maga felé fordít, úgy néz le rám, mint akit valami büszkeséggel tölt el.

- Örülök, hogy végre megjött az eszed – végigsimít az arcomon. – Kapsz végre egy kis jutalmat is.

Szavai egyszerre feldobnak és megrémisztenek, mert fogalmam sincs, hogy mit érthet a „jutalom” kifejezéssel. Egy kutyának érzem magam, amit betanításkor büntetnek és jutalmaznak...

Sehun megfogja a kezem, és kivezet a szobából, le a lépcsőn az alsó szintre. Körbenézek, de sehol se látom Suhot. Nyugodtabb voltam, amikor tudtam, hogy ő is itt van.

A pszichopata elenged, a bejárati ajtóhoz megy, majd a cipőmmel együtt jön vissza. Leültet a lépcső egyik fokára, majd leguggol, és a lábamra húzza a tornacipőket.

- Gyere – felegyenesedve a kezem után nyúl, felhúz a lépcsőről.

Miért húzta fel a cipőm? Hova visz? Csak ezek a kérdések ismétlődnek bennem, miközben bevisz a boltíves szobába. Szemeim felcsillannak, amikor látom, hogy elhúzza az üvegajtót, és kilép rajta, engem is kivezet. Megcsap a friss, kinti levegő, és a szabadság keltette érzés mámora szétárad az egész testemben. Úgy érzem magam, mint aki hónapok óta be volt zárva, pedig csak a harmadik napot töltöm ebben a Pokolba. Sehun örömittas mosollyal pillant rám, majd elindul a kert felé, ami hatalmasabb, mint hittem. Az egészet magas, fából készült kerítés veszi körbe, mindenhol zöld fű, a virágágyásokban a szivárvány színeiben pompáznak a növények, és egy kis tó is van az egyik sarokban. Nagyokat szippantok az éltető oxigénből, élvezem ahogy az enyhe szellő simogatja a bőröm.

Sehun iPhoneja vonja magára mindkettőnk figyelmét. Az őrült elengedi a kezem, zsebéből elővéve a füléhez emeli a készüléket.

- Mi van? - csattan, majd pár másodpercnyi néma csend. - Mi?! Lassabban, egy szót se értek!

Tekintete bosszús, ismét eltelik pár másodpercnyi csend.

- Most ugye csak szopatsz?! – kiabál. – Egy perc és ott vagyok! – azzal le is teszi.

Megragadja a csuklómat, és sietős léptekkel indul vissza, nem győzöm követni. Ne! Nem akarok bemenni!

- Bassza meg! – ordítja, miközben behúzza az üvegajtót.

- M-mi a baj? – félve kérdezem.

- Semmi, cica.

Semmi, persze. Oké, hogy valami baj van a fejedben, de kétlem, hogy ok nélkül lennél ilyen ideges. Felvezet a lépcsőn, bemegy a szobámba, én pedig kénytelen vagyok követni. Beérve elenged, és azonnal meg is fordul.

- Sietek vissza – megáll az ajtóban. – Nem akarom, hogy megint mászkálj, ezért bezárlak.

Mi?! Bezár?! Mire észbe kapok már csukódik is az ajtó, és kattan a zár. Csalódott sóhajjal ülök le az ágyra, nyomkodom az izomláztól sajgó combjaimat. Ki hívhatta, és mit mondhatott, amitől ennyire felkapta a vizet?

Már legalább egy órája mászkálok a gardróbszobában, a cipőket és a ruhákat nézegetem, de még bőven van belőlük, amit nem láttam. Egy ruhaüzletben érzem magam. Suho azt mondta nincs barátnője... Akkor mégis minek ez a sok cucc? Törökülésben a puha szőnyegre ülök, kihúzom az egyik fiókot, és feltúrom a tartalmát. Egy selyemszerű anyag kerül a kezembe, kiemelem, és széthajtom, hogy szemügyre vegyem. Elborzadok, amikor felismerem a fekete-vörös anyagból készült fűzőt, az aljához erősített combfixekkel. Grimaszolva hajtom össze és teszem vissza a helyére, ahol még több hasonló szexi fehérnemű van, más-más színekben.

Meghallom a szoba ajtajának nyitódását, felkelek a földről, kimegyek a gardróbból, és meglátom Sehunt, aki a tekintetéből ítélve nem lehet túl jó hangulatban.

- M-minden rendben? – hangom megremeg a félelemtől.

- Nem, semmi nincs rendben! – csattan fel, miközben hajába túr.

Mi rosszat csináltam? Rémülten hőkölök hátra, szemeimmel menekülő utat keresek, de Sehun elállja az egyetlen kijáratot.

- Nem rád haragszom – tekintete megenyhül, közelebb jön hozzám. – De most szükségem van rád, meg kell nyugtatnod...

A torkom kiszárad, egy hatalmas gombóc tömíti el a nyelőcsövem, ahogy a kéjsóvár tekintetébe nézek. Váratlanul elfordul tőlem, és az ágyamhoz lépve a hátára fekszik. Értetlenül nézem őt, amíg kezével nem int felém, hogy menjek oda. Bizonytalan léptekkel az ágy mellé megyek, majd a csuklóm után nyúlva maga felé húz, nagyot nyelve mászok az ágyra. Sehun minden mozdulatomat irányítja, lábamat megfogva utasít, hogy vessem át rajta az egyiket, és üljek a csípőjére. Halkan felnyög amikor ráülök ágyékára, majd felül, arca közvetlenül az enyém előtt van.

- Azt akarom, hogy verd ki nekem – kéjesen suttogja.

Kifejezéstelen arcom mögött hatalmas undor van, a gyomrom pillanatok alatt gombostűfej méretűre zsugorodik. Veszek egy mély lélegzetet, próbálom lenyelni a gombócot a torkomból, de az nem tágít onnan. Sehun visszafekszik, szemeit lehunyva, türelmesen vár amíg összeszedem a bátorságomat. Egy ideig figyelem mellkasa mozgását ahogy veszi a levegőt, majd kiengedek egy sóhajt, és mozdulok. Lejjebb kúszok rajta, hogy odaférjek a nadrágjához. Remegő ujjakkal gombolom ki, majd a sliccét is lehúzom.

- Ne szarozz, csak csináld már! – förmed rám, de a szemei még mindig csukva vannak.

Fújtatok egyet, közben alsónadrágjával együtt lejjebb húzom róla a farmert egészen a combjáig, és elém tárul meredező férfiassága. Próbálom leküzdeni a rajtam eluralkodó undort, szemeimet összeszorítom, és vakon nyúlok hímtagja után. Markomba veszem, és bizonytalanul kezdem húzogatni rajta a bőrt, mire Sehun felsóhajt.

- Keményebben... – teljesítem a kérését, de nem elég neki. – Még... még... még... ah!

Kezem már gyorsan mozog teljes hosszán, mire felszakad belőle egy nyögés. Érzem ahogy megfeszül alattam, szemeimet résnyire nyitva látom, hogy mellkasa mozgása is egyre hevesebb, miközben levegőért kapkod.

- Még! – nyögi.

Parancsára gyorsítok és erősebben zárom köré az ujjaim, amitől a fejét hátravetve nyögdécselni, sóhajtozni kezd. Szemeim a kezemre tévednek, amivel keményen dolgozom rajta, és a felerősödő undortól megint összeszorítom a szemhéjaim. Ez annyira visszataszító... Igyekszem minél hamarabb a csúcsra juttatni, hogy ne tartson sokáig ez megalázó helyzet. Élvezz! Gyerünk... Könyörgöm, élvezz már el! Magamban folyamatosan ezt kántálom, még jobban megfeszítem a karomban lévő izmokat, hogy gyorsítsak a kezem mozgásán.

- A-ah! - szaggatottan nyög fel, csípője elemelkedik az ágytól. - Ah... a kurva...

Hangos sóhajokkal kapkod levegőért, majd hirtelen felszisszen. Kezemet megállítom, szemeimet kinyitva látom, hogy a feje hátravetve, szemhéjai lecsukva, torkán egy izzadtságcsepp gurul végig, majd forróságot érzek a kezemen. Lepillantok, és látom ahogy az utolsó csepp spermája is a kezemen landol, nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne próbáljam lerázni magamról. FÚJ! - visítom magamban. Lemászok Sehunról, és egyenesen a fürdőbe sietek, hogy szappannal lemossam magamról a ragacsos testnedvét.

8. Fejezet

A változás szele

A vér is megfagyott bennem, amikor Sehun előrántott egy kést. Teljesen kiszámíthatatlan, fogalmam sincs, hogy képes lenne bármi olyat tenni, amivel meg is ölhet. Nem tudom, de nem szeretném még egyszer átélni azt a halálfélelmet. Nem itt akarok meghalni, nem ilyen módon. A halálom előtt még le szeretnék élni egy normális életet, nem ilyen körülmények között.

Lehet, hogy tényleg nem kellene folyamatosan ellenszegülnöm Sehun akaratának. Talán, ha másképp állnék hozzá, más oldalról meg tudnám közelíteni a célomat anélkül, hogy ennyit szenvednék. Többet akarok tudni erről a pszichopatáról, aztán börtönbe juttatni, feltéve, ha élve kijutok innen valaha. Az ilyen elmebetegeknek – mint ő –, nem kéne szabadlábon lenniük.

- Ébresztő! - egy határozott hangra ébredek.

Felnyitom a szemeim, már megint a szobámat látom, és a kezeim meg vannak bilincselve. Egyszer szeretnék végre otthon, a saját ágyamban ébredni.

- Szia, Csipkerózsika! Majdnem az egész napot átaludtad... jól elfáradhattál tegnap – Sehun végignyal az alsó ajkán, ölbe tett karokkal áll az ágy mellett. - Éhes vagy?

Nem válaszolok, vár pár másodpercet, majd vállat von.

- Oké – megfordul, elindul kifelé.

- Pisilnem kell – rekedt hangon szólok utána, és meghúzom a béklyóimat, ezzel jelezve, hogy engedjen el.

Visszafordul, újra az ágyhoz lép, s a tenyerein megtámaszkodva fölém hajol.

- Nagyon felbosszantottál – észrevettem –, ezért mostantól rövid pórázon tartalak.

Tényleg úgy kezel, mint egy kutyát. Szúrós szemekkel nézem őt, miközben megszabadít a szíjaktól. Felülök, megmozgatom a zsibbadó karjaimat. Vetek egy lopott pillantást Sehun felé, aki türelmesen vár, miközben engem figyel. Szégyenlősen leveszem róla a tekintetem, ledobom magamról a takarót, és kimászok az ágyból, de a lábra állás nem megy könnyen, ezért felnyögve huppanok vissza az ágyra. A korábbi fájdalom még jelen van az alfelemben, de a mozgásban az izomláz korlátoz.

- Hát igen – rosszallóan cicceg. - Megéri ellenkezni?

Ignorálom a kérdését, ismét megpróbálok eljutni a fürdőszobáig. Sikerül lábra állnom, az ágyra támaszkodva megtartom az egyensúlyom, majd felegyenesedek, és sziszegve, merev mozgással haladok az ajtó felé, mire Sehun felnevet. Kinevet a köcsög.

- Ez cuki – vigyorogva nézi tovább a szenvedésem.

Egy kilencven-és-a-halál közti öregasszonynak érzem magam, ahogy igyekszem eljutni a fürdőig. A pszichopata mellém lépve átkarolja a derekam, valamennyire megemel, és így könnyebb számomra a séta. Elég kínos a helyzet, ugyanis a kád szélén ülve megvárja amíg pisilek és fogat mosok. Bosszantó ahogy azzal a kifürkészhetetlen mosollyal az arcán figyel.

- Gyere már! - a konyhából kiabál, miközben én a lépcsőn szenvedek.

Sziszegések, nyögések közepette végre leérek az alsó szintre, az egyik bárszéken ülve megpillantom Suhot, és zavartan próbálom lejjebb gyűrni magamon a hálóinget, ami épphogy leér a combomig.

- Szia – barátságos mosollyal üdvözöl.

- Szia... - nyekergem, és elindulok, hogy én is leüljek.

Végignézi ahogy nehézkesen letelepedek mellé, majd kibukik belőle a kérdés.

- Veled meg mi történt? - aggodalmas a hangja.

- Keményen megbaszták – válaszol Sehun.

- Ó, értem – zavarában elvörösödik, akárcsak én.

- Istenem a kis konzervatívak – vigyorogva tesz elénk egy-egy tányért. - Erre nem lenne elég a „megdugtam” kifejezés se.

- Értjük, Sehun – moderálja Suho. - Enni szeretnénk, te addig menj, és most ki a szád szappannal.

Nem tudom visszatartani, egy halk kuncogás kiszökik a számon, de rögtön abba is hagyom, amint találkozom Sehun bosszús pillantásával, és inkább a tányéromra koncentrálok. Nincs étvágyam, de megeszem a rament, hogy az elmebeteg kedvében járjak.

- Jól vagy? - aggódó tekintettel fordul felém Suho, amint Sehun elhagyja a konyhát.

- Nem igazán... - csóválom a fejem -, de megtudtam pár érdekes dolgot...

- M-mint például? - megrémül.

- Sehun miért volt elmegyógyintézetben? - kérdésemre minden szín kiszalad az arcából, sápadtan mered rám. - Hm? - higgadtan sürgetem a válaszadásra.

- Vannak problémái – lehajtja a fejét, hangja még halkabb.

- Igen, ezt én is tudom, de milyen problémák? - próbálok belőle minél többet kiszedni. - Kérlek... Joonmyun, válaszolj.

- Szörnyű gyerekkora volt, a nevelőapja azt hitte, hogy segít azzal, ha agyturkászokhoz küldi, de csak rosszabb lett – iszom a szavait, szívom magamba az információkat. - A nevelőapja egy igencsak befolyásos ember, elintézte, hogy Sehun eljöhessen, ezért két év helyett csak egyet töltött az intézetben, és amióta kint van... nem tudom... talán a nők teszik boldoggá... fogalmam sincs.

- Azóta hány nőt...? - elcsuklik a hangom.

- Te vagy az egyetlen, akivel másodszorra is találkoztam – válaszára rémület ül ki az arcomra. - Ne ijedj meg, nem ölt meg senkit – gyorsan megnyugtat –, csak az eddigiek mind könnyűvérűek voltak, akik egy éjszakára odaadták magukat Sehunnak...

Ó, hát most már világos számomra a „megtartalak” kijelentése.

- És... nincs barátnője, vagy valaki, akin kiélheti a beteges vágyait?

- Nincs barátnője.

Suho célzó pillantásából rájövök, hogy most pontosan én vagyok az a „valaki”, akin Sehun kiéli a beteges vágyait.

- Miről pusmog a konzervatív népség? - megjelenik az emlegetett szamár.

Mosolya lehervad a szájáról, amint Joonmyun elnémul, és kerüli a tekintetét.

- Hé! - csattan fel a pszichopata. - Tudod, hogy nem szeretem amikor jár a szád! Mit mondtál neki?! - vádlón mutat felém.

- Nem mondott se-

- Nem téged kérdeztelek! - rám kiabál, amikor próbálom menteni a helyzetet.

- Tényleg nem mondtam semmit, higgadj le! Csak azt kérdezte, hogy te főzted-e a kaját, ez minden.

Suho hangja olyan meggyőző, hogy egy pillanatra én is elhiszem, hogy erről beszéltünk. Sehun láthatóan megnyugszik, halkan enged ki egy sóhajt az ajkai közül.

- Nem szeretem a gyanús viselkedést – szúrós szemekkel néz rám.

Magabiztosan állom a tekintetét, arcán átfut egy pillanatnyi meglepettség, mielőtt abbahagyná a bámulásom.

- Ha végeztél a kajáddal, akkor menj fel és öltözz át! - utasít.

Bólintok, az izomláztól nyöszörögve lemászok a székről, és jó pár percbe beletelik, mire felmászok a lépcsőn. Megtorpanok, amikor a házban lévő némaságot Suho frusztrált suttogása töri meg:

- Normális vagy, ember? Hogy tehetted ezt vele?

- Megérdemelte...

- Sehun, én komolyan aggódom érted. Kezd eldurvulni a helyzet, és ennek nem lesz jó vége.

- Nem kell aggódnod, betanítom az engedelmességre, és nem lesz semmi baj.

- Engedd el, ne kínozd tovább.

- Arról szó se lehet.

- Miért?

- Mert nem.

- És azt nem gondolod, hogy a hozzátartózói valószínűleg keresik?

- Nálam van a telefonja, aki eddig kereste annak írtam üzenetet, hogy minden rendben van, csak elfoglalt.

- Azt hiszed, hogy ez elég lesz?

- Egy darabig biztos...

Tenyeremet szorítom a számra, hogy a sírásomat ne hallják meg. A szüleim már biztos sejtik, hogy bajban vagyok... Próbálom nyugtatni magam, tovább hallgatózok.

- És az után? Fogod magad, és elmenekülsz az országból? - Joonmyun hangjában keveredik az aggodalom és a gúny.

- Ha kell, akkor igen. De Hyerit viszem magammal.

- Neked tényleg elmentek otthonról. Te is tudod, hogy törvénybe ütközik amit csinálsz, és ezért nem enyhe ítéletet kaphatsz. Ha elkapnak visszavisznek az intézetbe. Megér neked ennyit ez a lány?

- Nézd, Suho... nagyra becsülöm az aggodalmad, de nem hiszem, hogy-

- Őt miért tartod itt? - Sehun szavába vág. - Miért nem engedted el úgy, mint a többi lányt?

- Mert ő nem adja könnyen magát. Kemény dió, de én szeretem az ilyen fajta kihívásokat, és előbb vagy utóbb, de meg fogom törni. Ráadásul fiatal és gyönyörű. Remek nő lesz belőle, ha végre megtanul engedelmeskedni.

- Most mondtad ki a legfontosabbat, de nem értek egyet veled. Valóban még fiatal és gyönyörű, élnie kéne a saját életét, de te korlátozod a szabadságában, és lelkileg össze fogod törni, ha tovább kínzod.

- Kezdesz bosszantani... - Sehun hangja fenyegető. - Mire akarsz kilyukadni?

- Arra, hogy engedd el. Beszélek vele, elég érett ahhoz, hogy megértse a problémád, és-

- Nem! - kiált fel a pszichopata, ijedtemben megremegek. - Ezt most verd ki a fejedből!

- Sehun, az Isten szerelmére! - kiabál Joonmyun is. - Gondolkozz már el egy kicsit!

- Már te is ellenem fordulsz?!

Valami csattan a konyha padlóján, a hangból ítélve egy poharat vághatott valamelyikük a földhöz. Síri csend telepedik az egész házra, csak a saját légvételeimet hallom.

- Kinézed belőlem, hogy ellened fordulok? - Suho hangja ezúttal nyugodtabb.

- Én már nem tudom, hogy mit higgyek! - Sehun még mindig dühöng.

- Jól van, sajnálom, hogy felidegesítettelek... én csak jót akarok.

- Tudom...

- Aggaszt az állapotod, ezért szeretném, ha átgondolnád, hogy visszamész az intézetbe.

- Nem! - frusztráltan felsóhajt. - Szó se lehet róla.

A falnak támasztom a hátam, kizárom a külvilágot, és a gondolataimba mélyülve próbálom értelmezni az előbb hallottakat.

Suho mellettem áll, és próbál segíteni, hogy kijussak innen; ezzel Sehunt is próbálja menteni a hatóságok elől, de ez a pszichopata miért nem akar még ezek után se elengedni? Joonmyun szavai alapján teljesen tisztában van a tettei súlyával, de még ennek ellenére is kiáll amellett, hogy továbbra is itt tart. Miért?! A többi egyéjszakás nővel miért nem csinálta ezt? Nem jelenthet túl jót, ha már Suho is azt tanácsolja, hogy menjen vissza a pszichológusokhoz, és ez hátborzongató, hogy szerinte is durvul a helyzet, pedig nem látott semmit abból, amit Sehun tett velem az elmúlt napokban...

Léptek hangjára figyelek fel, az elmebeteg tart felfelé a lépcsőn. A rémülettől egy pillanatra megdermedek, majd az agyam rögtön kapcsol. Nem tudhatjameg, hogy én itt hallgatóztam!

7. Fejezet

Az engedetlenség bűne

Felébredek, a szobámban találom magam, s világos van. A karjaim szörnyen zsibbadnak, megpróbálom megmozdítani őket, de azok meg se moccannak. Felemelem a fejem, és rájövök, hogy mi akadályozza őket. A bőrszíjak a csuklóimra vannak erősítve, a lánc a fejem fölött tartja őket. Mi a szar? Csalódottan felsóhajtok. Még mindig tart a rémálom.

Hosszú percekig csak bámulok ki a fejemből a szatén hálóingemben fekve, majd az ajtó kinyílik, Sehun belép rajta. Amint megpillantom, eluralkodik rajtam a düh, meg se próbálom ezt leplezni.

- Na, végre! - elmosolyodik. - Azt hittem sose ébredsz fel.

Odajön az ágyamhoz egy tálcával a kezében, majd leteszi az éjjeliszekrényre. Végig elutasítóan nézek rá, amíg fölém hajolva szabaddá teszi a kezeim. Felülök, megdörzsölöm a csuklóimat, közben a tálcát az ölembe teszi, és leül az ágy szélére. Felváltva bámulom az ételt és őt.

- Egyél – biccent.

Veszek pár mély lélegzetet, majd csattanok:

- Egy kibaszott elmebeteg vagy! Menj orvoshoz! - kiáltom, és a tálcát lelököm magamról.

Sehun ölében landol a tányéron lévő omlett, majd onnan a földre esik, s vele együtt csattan a tányér és a fémből készült tálca is a parkettán. Ledobom magamról a takarót, kelnék ki az ágyból, de az őrült megragadja a karom, és visszaránt magához.

- Te rohadt ribanc! - maga alá teper, a küzdelmem nem ér ellene semmit. - Hát semmiből se tanulsz?!

Vadnyugati férfiakat megszégyenítő módon köpöm arcon. Összeszorított szemekkel egy pillanatra lefagy, majd fejét a vállához fordítja, hogy pólójába törölje a nyálam. Bosszúsan fújtatva néz újra a szemeimbe.

- Értem – morogja. – Ráadást akarsz a tegnapiból?! Szívesen adok!

Felrángat az ágyról, sajgó csuklóimat megpróbálom kirángatni a szorításából, de minden próbálkozásom hiába. Testével szorosan a falhoz présel, csuklóimat is odaszorítja, arca pedig leheletnyire van az enyémtől.

- Azt hiszem érthetően elmagyaráztam, hogy tartsd be a szabályokat, és nem lesz bajod! Mit tegyek, hogy ezt végre felfogd?!

- Te beteg vagy! – kiabálok vissza. – Nem tartatsz fogva, nem kényszeríthetsz a mocskos perverzióidra! Nem teheted ezt velem!

- Tényleg? Próbálj tenni ellene valamit!

Felemelem a térdem, és egyenesen az ágyékába térdelek. A fájdalomtól felnyög, érzem, hogy enyhül a szorítása, s magamtól ellökve futásnak eredek. Utam az alsó szinten lévő nappaliba tart, a fejemben már körvonalazódik a terv, hogy az üveget betörve elmenekülök, és keresek segítséget.

Kapkodva rohanok le a lépcsőn, be a boltíves szobába, és egy tárgyat keresek, amivel kinyithatnám a szabadságomhoz vezető ajtót. Felkapom a kisasztalon lévő lámpát, lendítem a kezemet, de ekkor kiveszik belőle a tárgyat, Sehun karjai hátulról, kígyóként fonják körbe a testem.

- Miért vagy ilyen makacs? - hörgi a fülembe.

- Engedj el, te aberrált! - vadul kapálózok.

- Azt már nem! - tolni kezd visszafelé. - Addig duglak, amíg engedelmes nem leszel!

A lépcső elé érve hadakozásom közben valahol eltalálom a lábát, rúgásom hatására elveszti az egyensúlyát, velem együtt elterül a padlón. Kihasználom az alkalmat, hogy megszabadultam a karjaitól, gyorsan próbálok felállni, de a bokám után nyúlva visszaránt a hideg csempére, behúz maga alá. Hasamra ül, egy kezével lefogja mindkét csuklómat a fejem fölött, egy széles pengéjű konyhakést ránt elő, s az arcom előtt forgatja. A levegő is a tüdőmbe szorul egy pillanatra, az egész házban vészjósló csend honol, amit a zihálásunk zavar csak meg.

- Elegem van a játszadozásból – mormolja, közben egy lassú mozdulattal szegezi a torkomhoz a pengét. - Miért ne nyírhatnálak ki, és dughatnám a hulládat, amíg el nem kezd rohadni a húsod?

Hátborzongató szavaitól minden szőrszálam vigyázzban áll, nagyot nyelek, s a kés éle követi a torkom mozgását.

- Sehun-

- Ó, szóval már Sehun vagyok? - meglepettséget tettet. - Az előbb még elmebeteg, aberrált voltam, mocskos perverziókkal – gúnyos mosolyra húzza az ajkait.

- Orvosra van szükséged.

- Neked meg arra, hogy engedelmességre tanítsanak – sziszegi. – És maradj nyugton, különben tényleg a hulládat fogom kefélni.

A kést leteszi mellém, s szabaddá vált kezével feltűri a hálóingemet, egészen a hasamig. Mivel nincs rajtam semmilyen fehérnemű, ezért rögtön küzdeni kezdek, hogy kiszabadítsam a kezeim, de erősen nyomja őket a csempéhez.

- Azt mondtam, hogy maradj nyugton! - rám förmed.

Szavai süket fülekre találnak, mert a kés mellettem van a földön, ezért nem is tartok attól, hogy sérülést okoz vele.

- Engedj el! - lábaimmal kapálózok.

- Baszd meg, te ribanc!

Egy kézzel kicsatolja az övét, majd kihúzza a nadrágjából, és a földről felrángatva a lépcsőhöz húz. Teljes erőmmel hadakozok ellene, de az egyik pillanatban azon kapom magam, hogy a lépcső korlátjához vannak kötve a kezeim. Sehun térdre nyom az első lépcsőfok előtt, így még a padlón vagyok.

- Hát veled nem lehet másképp bánni?! - a hátam mögé lép. - Azt hittem te ennél értelmesebb vagy!

- R-rohadj meg... - zihálom.

- Ha neked ez kell, akkor legyen!

Hallom, hogy a nadrágja csattan a földön, majd mögém térdel, a derekamnál fogva közelebb húz magához, a csempe legyűr némi bőrréteget a térdemről.

A kezeimen szorító bőrszíjra koncentrálok, hogy ki tudjam szabadítani a kezem, de közben Sehun hirtelen belém hatol. Felnyögök a nyilalló fájdalomtól, ő pedig kegyetlenül kezd mozogni bennem, férfiassága kínzón feszíti szét a belsőmet. Szemeimet és fogaimat összeszorítva próbálom elviselni és leküzdeni a fájdalmat. Résnyire nyitom a szemhéjaim, az övre koncentrálok, amiből lassan ki tudom csúsztatni a kezeim.

- Szereted, ha fáj? - mormolja Sehun, a hajamba markol, és a fejemet hátra feszíti.

Ismét felnyögök, ő pedig a hátamra dől, tarkómon érzem a leheletét, közben a csípőjével tartja az ütemet. Szaggatottan liheg a fülembe, majd húz még egyet a hajamon, a fejem még jobban feszül hátrafelé. A torkomban hatalmas gombóc fojtogat, de a könnyekkel együtt minden hangot magamban tartok, csak egy-egy halk nyöszörgés szökik ki a számon.

- Miért nem sírsz? - ördögi kuncogásba kezd. - Hallani akarom, hogy mennyire szenvedsz!

Elengedi a hajam, testsúlya eltűnik a hátamról, s a derekamba markolva még gyorsabban mozog, vadul löki belém magát, egészen tövig, és ezt már nem tudom hang nélkül hagyni. Hangosan felsírok a gyötrelemtől.

- Ó, ezaz – élvezkedik. - Sírj csak!

Ágyékával minden mozdulattal eltol magától, egyedül a derekamba markoló kezei akadályozzák meg, hogy tehetetlenségemben a lépcsőre dőljek. A térdeim is fájnak már a kemény padlótól, de továbbra is azon vagyok, hogy a kezeimet kiszabadítsam. Kitartóan rángatom, a lépcső korlátja bele se rezdül, majd az egyik pillanatban kicsúszik az egyik csuklóm. Megtámaszkodok vele a lépcsőfokon, hogy a másikat is ki tudjam szabadítani, közben csak azon imádkozom, hogy Sehun ebből ne vegyen észre semmit. Ismét meghallom az első morranását, ami azt jelenti, hogy nem sokára el fog élvezni, ezért sietnem kell.

- Aahh! - Hangosan felnyög, tövig merülve megáll bennem, s abban a pillanatban sikerül a másik kezem is kihúzni az övből. A pszichopata váratlanul a hajamba markol, annál fogva húzza fel magához a felső testem.

- Azt hitted, hogy vak vagyok? - zihálja a fülembe.

Kihúzódik belőlem, de a hüvelyem még mindig feszül, mintha szét akarna repedni. Felszisszenek a fájdalomtól, közben Sehun feláll, és engem is felhúz.

- Rossz kislány vagy, nagyon... Egyik büntetést halmozod a másikra – rosszallóan cicceg.

Elfáradtam. A testem teljesen megbénult, levegőt is alig kapok, ezért könnyedén felvisz magával a lépcsőn, be a szürke szobába.

- Ez nem fog kelleni – lecsúsztatja a vállaimról a hálóing pántját, s az anyag könnyedén a földre hull egy kupacba.

Az elmebeteg egy durva mozdulattal a földön lévő matracra lök, tehetetlenül fekszek a hasamon, és próbálom rávenni magam a mozgásra. Épphogy feltérdelnék, Sehun rám fekszik, súlyával visszanyom a matracra. Csuklóim után nyúl, a derekamra húzza őket, majd szigetelőszalaggal körbe tekeri.

- Olyan szexi vagy, amikor a kezeid meg vannak kötve – duruzsol. - Remélem még sokat fogsz rosszalkodni, mert igazán élvezem, ha büntethetlek.

Benyúl a csípőm alá, a levegőbe emeli a fenekem. Ismét felzokogok, már a puszta tudatától is annak, hogy mit fog tenni. Torkom szakadtából felsikítok, amint férfiasságával ismét feszíti a hüvelyem. Kezeit leveszi rólam, teljes súlyával rám nehezedve visszanyom a puha matracba.

- Ah... Istenem... – a fülembe nyög.

Keservesen sírok alatta, és mintha ez bátorítaná, gyorsabban kezd döfködni. Zihálásai már most erőteljesek, hiszen nincs öt perce, hogy a lépcsőnél elélvezett. Csak ne tartson sokáig, könyörgöm... A fájdalom mostanra teljesen megbénít, de nem csak fizikailag, már egy értelmes gondolatom sincs. A fejemben csak az jár, hogy ez nem lehet igaz. Nem történhet ez velem. Ez csak egy hosszas rémálom.

Sehun az oldalára fekszik, majd engem is oldalra fordít, hogy háttal legyek neki. Rongybabaként tűröm ahogy közelebb húz magához, a felső lábamat a magasba emeli, és ismét megrohamoz a lökéseivel. Fájdalmamban nyögök, zokogok, de ellenkezésre nincs erőm.

- Na, most már engedelmes leszel? - szórakozott a hangja, de nem kap választ.

6. Fejezet

Reménytelenség

Elképesztően fáj ahogy Sehun a kezemet szorítja.

- Sajnálom! Nagyon sajnálom, ne haragudj! - zokogva ordítok. - Sajnálom!

- Kussolj, ribanc!

Felvonszol a lépcsőn, visszavisz a szürke szobába, és a széket elrúgja az útból. Megáll, a hajamba markolva hátrafeszíti a fejem.

- Mit kerestél ott?! - arca közel van az enyémhez. - Mi a faszt kerestél te ott?!

- Se-semmit – zihálom.

- Semmit?! - ismétli.

Ismét rángatni kezd, a földön lévő matracra lök, fölém térdel, és ismét előkerül egy bilincs. Ennek hosszabb a lánca ami a falból jön, de a kezeimet így is a fejem fölött tartja. Kapálózok, ficánkolok, de ennek ellenére is felteszi a csuklóimra, majd lemászik rólam, s eltűnik a látószögemből.

- Kérlek, Sehun! - siránkozok. - Ne csináld ezt, könyörgöm! - rángatom a kezeim, ignorálom a fájdalmat, amit valamennyire tompít a kötszer.

Visszajön, valamit az ágyra dob, majd újra fölém térdel, vastag szigetelőszalaggal a kezében.

- Ne! - vergődök alatta. - Sehun, ne! Könyörgök!

Dühös tekintettel kihúz egy nem túl nagy hosszúságú csíkot, majd azt leharapja a fogával, és a tekercset elhajítja. Egyik kezével lefogja a fejem, hogy ne tudjam elfordítani, a másikkal pedig a számra nyomja a ragasztót, ami elfojtja a keserűségem hangját. Könnyekkel megtelt szemekkel, nyöszörögve nézem Sehunt, kezébe veszi az ágyra dobott tárgyat, ami egy olló, s egy ördögi mosolyra húzza ajkait. Az olló hegyét a torkomra nyomja, de nem ejt vele sebet. Rémülten felsikoltok.

- Shhh... - csitít. - Miattad fogok elkésni, és most ezért is megbüntetlek.

Könyörgésemből a szigetelőszalagtól csak értelmetlen nyöszörgés jut el hozzá. Az éles tárgy hegyét finoman végighúzza a nyakamon, le a melleim között, majd a hasam alján áll meg. Tevékenységét a telefonja csörgése zavarja meg, benyúl a zsebébe miközben mutató ujját az ajkai elé helyezve int csendre. Előveszi az iPhone 5S-t, és a füléhez emeli.

- Mi van?... Mindjárt, csak haza kellett jönnöm valamiért... Jól van, még elintézek valamit és megyek – le is teszi.

Visszacsúsztatja a zsebébe a mobilt, majd dudorászni kezd, s rémülten sírok fel, amikor az ollóval kettévágja a felsőmet.

- Hagyd abba a nyavalygást, különben a farkammal fogom betömni a szád – morogja, majd újra dúdol.

A pólóm nyakrészén ejt egy utolsó vágást, majd szétnyitja a két rész, hogy láthassa a testem. Beharapott ajakkal a melltartómat is elvágja középen, majd leteszi az ollót.

- Ah, Istenem – felsóhajt. - Már a melleid látványa is jobb kedvre derít – kezeivel markolászni kezdi őket.

Nyöszörgök, majd felsikoltok a fájdalomtól, amikor ujjaival összecsípi a bimbókat.

- Ne élvezkedj büntetés közben – korhol, pedig egyáltalán nem élveztem. - Most pedig maradj nyugton, különben még egy elfenekelést is kapsz.

Lejjebb csúszik rajtam, nadrágom gombjával kezd babrálni, amitől pánikolva ficánkolni kezdek.

- Azt mondtam, hogy maradj nyugton! - förmed rám.

Legyőzöm a szabadulási vágyat, remegek a félelemtől, és így sem tudok teljesen mozdulatlanul feküdni. Sehun lehámozza rólam a nadrágot, majd a zoknijaimat is lehúzza, a lábaimat ösztönösen összezárom.

- Nyisd szét! - utasít, de nem teszem. - Nyisd szét! - ismétli, ezúttal ingerültebben.

Felmorran, térdeimnél fogva szétfeszíti a lábaim, majd közéjük térdel, a sarkaira ül. Ujjaival bugyin keresztül simogatja a nőiességem, amitől kínomban megint nyöszörgök. Saját farmerjához nyúl, egy kézzel hamar kigombolja, lehúzza a cipzárt, és előveszi merev férfiasságát. Keservesen zokogva nézek fel a plafonra, amikor a zsebéből előhúz egy csomag óvszert.

- Tudod, én tényleg nem akartam, hogy ez történjen. Kedves akartam lenni, azt akartam, hogy te is élvezd ezt az egészet. Együttműködést vártam, de te folyton azt csináltad amit nem kellett volna... – tart egy lélegzetvételnyi szünetet. - Mostantól egyáltalán nem érdekel, hogy mennyit fogsz szenvedni, és ezt csakis magadnak köszönheted.

Mindkét kezével megfogja a bugyim, egy mozdulattal letépi rólam, s újra felzokogok.

- Ó – végigsimít csupasz szeméremdombomon. - El se tudom hinni, hogy rajtam kívül senki nem járt benned...

Kérlek, ne... Nyöszörgöm, de tudom, hogy nem érti.

Megérzem férfiasságát a bejáratomnál, a következő pillanatban egy határozott mozdulattal behatol, a fájdalomtól felkiáltok, de a szigetelő elfojtja.
- Késésben vagyok, úgyhogy sietnem kell - közli, azt hiszem saját magával.
Teljes testsúlyával rám nehezedik, a könyökein támaszkodva is a matracba nyom. Lassú, de erőteljes, tövig hatoló lökéseket tesz, minden mozdulatától fájdalmasan nyöszörgök.

- Megérte ez neked? - nyögi. - Megérte az orrodat a dolgaimba ütni, hogy most sikíts a fájdalomtól? Továbbra is engedetlen leszel? Hm?!

Szemeimet szorítva megrázom a fejem, könnycseppek áztatják a bőröm. Mintha kést forgatnának a hüvelyemben, a fájdalom szétárad az egész testemben, ami minden egyes mozdulattal csak erősödik. Hol van ilyenkor a másik énje?

Kezeim ökölbe szorulnak, minden egyes izmom megfeszül a kíntól, amikor gyorsít a tempón. Jólesően felmorran, ágyéka keményen vágódik hozzám, teljes hossza mélyen elmerül bennem.

- Ó, bassza meg... - zihál. - Kibaszottul szűk vagy...

Erőteljesen a nyakamba harap amitől felsikoltok, majd durván szívni kezdi a bőrömet, közben csípőjével kegyetlenül döfköd. Ki-be, ki-be. Sugárzik a fájdalom az alfelemből kiindulva egészen a fejem búbjáig, miközben a pszichopata éles sóhajokkal, halk morranásokkal ad hangot a gyönyörének.

- Nem tudok betelni veled... – lihegi.

Nyelvével végigszánt a nyakamon, majd beleharap a fülcimpámba, meghúzza, majd kiengedi a fogai közül. Felegyenesedik, a derekamnál fogva közelebb húz magához, hogy ne csússzon ki belőlem, majd gyorsabb fokozatra kapcsol. A bilincs megfeszül, a csuklóimból és az alfelemből nyilalló kín mind a fejemben gyűlik össze, az agyam nem képes annyi endorfint termelni, hogy elviselhetővé csökkentse a fájdalom érzését, ezért az ájulás határán vagyok. Elfojtottan ordítva zokogok, ezzel próbálok kiadni minden szenvedést.

- Bömbölj, ribanc! Hadd halljam a hangod! - erősebben markolja a derekam, kíméletlenül mozog.

Felmorranva gyorsít az ütemen, szaggatottan veszi a levegőt, minden lökésénél felsóhajt. Úgy érzem bármelyik pillanatban szétszakíthat, a feszülő érzés mostanra már elviselhetetlen, levegőt is alig kapok.

Kérlek... Elég... Nagyon fáj... Sehun... Próbálom megértetni vele, de ő csak elfojtott nyöszörgést hall.

Már nem is érzem, hogy mikor húzódik ki és löki belém újra magát, a gyötrelem elnyom minden érzést, csupa fájdalom vagyok mindenhol. Az összes érzékszervem felmondja a szolgálatot, egyedül az élvezkedő nyögéseket, sóhajokat hallom. A torkom teljesen kiszárad, a benne lévő gombóc elzárja az utat, már egy hangot se tudok kiadni, hogy megpróbáljam Sehun tudtára adni a szenvedésem, csendesen folynak a könnyeim. Mozdulatlanul, némán tűröm, hogy döfködjön. Önkívületi állapotban vagyok, mintha elájultam volna, de közben mégis magamnál vagyok, talán az agyam így védekezik az ellen, hogy belehaljak a fájdalomba. Most még annak is jobban örülnék, ha halott lennék, nem kellene ezt elviselnem. Már nincs semmi, amiért élnem kellene, az élet minden örömétől megfosztott ez a pszichopata. Így már mi értelme van küzdeni?

„A legjobb, ha együttműködsz vele...” „Tartsd be a szabályokat, és nem fog bajod esni.” Ezek a mondatok ismétlődnek bennem.

- Ahh! - Sehun hangos nyögése térít vissza a valóságba, magába a fájdalomba. - Azt a kurva...

Szemeimet résnyire nyitva lepillantok, nem érzem, csak látom ahogy kihúzódik belőlem. Letörli az izzadtságot a homlokáról, majd felkel a lábaim közül, és az óvszeren vért látok. Az én vérem.

- Bassza meg... - morgolódva megy ki a szobából.

Magatehetetlenül fekszem, levegőért kapkodok, s hirtelen fáradtnak érzem magam, a szemeimet nehezen tudom nyitva tartani.

Pár perc múlva Sehun átöltözve visszajön, a kezében lévő pokrócot rám teríti.

- Légy jó – megfordul és kimegy.

Hallom, hogy lesiet a lépcsőn, pillanatokkal később csukódik a bejárati ajtó, majd néma csönd. Itt hagyott, megbilincselve.

Nem látok semmit, nem hallok semmit, nem érzek semmit. Úgy érzem magam, mint aki már hetek óta a sírhelyén nyugszik, egészen addig, amíg valakinek a súlya rá nem nehezedik a csípőmre, és a fülemet ismerős dúdolás csapja meg. Felnyitom a szemeim, a félhomályban látom, hogy Sehun rajtam ül, az arcomhoz hajolva, lassan húzza le ajkaimról a szigetelőszalagot. Ujjait végighúzza a számon, majd feljebb nyújtózkodik, hogy kiszabadítson a bilincsek szorításából. A kezeim élettelen tárgyként huppannak a matracon, nem tudom megmozdítani őket, ahogy a testem többi részét sem.
- Hm, meglep milyen csendes vagy - Sehun elmosolyodik.
Szemeimmel követem a mozgását miközben felkel, a takarót lehúzza rólam, majd a karjaiba vesz és felemel. Bevisz a szobámból nyíló fürdőbe, a sarokkád szélére ültet, s egyik kezével megtart, hogy ne dőljek le, míg a másikkal megengedi a vizet. Gyengéd mozdulattal bújtat ki a szétvágott felsőmből és melltartómból, majd a földre dobja őket.
- Fájt, ahogy keményen megbasztalak, igaz? - hangja olyan, mintha egy kedves bókot mondana. - Remélem tanultál a leckéből... bár én nagyon élveztem - szélesebb a mosolya, kézfejével végigsimít az arcomon.
Karomat átveti a nyakán, erősen átkarol, majd finoman lefektet a kádba. A kellemesen meleg víz a nyakamig körülveszi a testem, ellazulok, lecsukódnak a szemeim.

5. Fejezet

*mellkas, lapocka, derék

Luxus Pokol

Megragadja a kezemet ami a karjához ér, szembefordul velem, és dühös tekintete még jobban megrémiszt.

- Elfelejtetted az első szabályt? - sziszegi. - Azt hittem, hogy ennél értelmesebb vagy.

Hátrahőkölök, de a kezeimnél fogva visszaránt.

- Sehun, kérlek... - nyöszörgöm.

Spermája íze még mindig marja a számat, de az undor érzete eltörpül a félelmem mellett.

- Nem akartam ezt tenni, de úgy tűnik nincs más választásom.

Elengedi az egyik csuklóm, a másikat szorítva húz magával a lépcső felé.

- Ne! Engedj el!

Próbálok ellenkezni, de a zoknim csúszik a parkettán, ezért könnyedén ráncigál maga után. A lépcső elé érve megunja a hadakozásom, felkap a vállára.

- Tegyél le! - torkom szakadtából sikítok, miközben ficánkolok.

- Elég! - ordítására összerezzenek. - Fejezd be, különben ledoblak!

Elindul felfelé, sorsomba beletörődve zokogok a vállán lógva. Az emeleten bevisz az egyik szobába, amelyik eddig ismeretlen számomra. Hatalmas a ház, ki tudja hány szoba van?

Letesz a földre, a vállaimat fogva lenyom, mire egy székre huppanok.

- Ne mozdulj! - rám parancsol, és eltűnik a látóteremből.

Sírástól szapora légvételekkel nézek szét az új helyiségben. A közepén van a bőr huzatú, irodai szék amin ülök, ezért nincs rálátásom az egészre. Teljesen más hangulata van, mint a lakás többi részének, a falak és a szőnyeg palaszürkék, ettől úgy érzem magam, mintha egy ketrecben lennék. Nem látok egy bútort se, velem szemben az ajtó tárva-nyitva van, nagy a kísértés, hogy felpattanjak és elszaladjak. Fülemre hagyatkozva próbálom kitalálni, hogy mit csinálhat Sehun, de csak halk neszt hallok, majd valami fémes zörgést. Nincs messze, de annyira közel sincs hozzám. Lábaimat jobban a szék alá húzom, hogy nagyobb lendülettel tudjak futásnak eredni, és veszek egy nagy levegőt.

Három... Kettő...

- Állj fel és gyere ide! - utasít Sehun.

Nagyot nyelve felkelek, pár másodpercig még nézem az ajtót, majd megfordulok. Egy kis ablakon jön csak be a fény, az egyik sarokban, a földön van egy matrac, ezen kívül csak egy fiókos kisszekrény és egy asztal van a szobában, ami előtt Sehun áll. Remegő lábakkal indulok el felé, könnyeimet törölgetem az arcomról mikor megállok előtte. Ijesztően kifejezésmentes az arca.

- Hajolj az asztalra!

Szipogva, bizonytalan mozgással könyökölök a falapra, s lehajtom a fejem. Egész testemben remegek, majd váratlanul valami hideg kattan a csuklóimon. Felnézek, és tudatosul bennem, hogy egy fém bilincs rögzít egy vascsőhöz, ami a falon fut végig. Rémülten kezdem rángatni a kezeim, de ekkor a bőrömbe hasít a fém, amitől felszisszenek.

- Jól jegyezz meg minden szót, mert többször nem fogom elmondani őket...

Nem látom Sehunt, mögülem jön a hangja.

- Mi volt az első szabály?

Fogalmam sincs... A bilincsel vagyok elfoglalva.

- Válaszolj! - hirtelen csattan valami a fenekemen, fájdalmasan felnyögök.

Nem tudom mivel csinálta, de rohadtul fáj, sajog, csíp. Már megint zokogok.

- Nem. Érhetsz. Hozzám – minden szó elejét erősen megnyomja. - A második szabály?

Ezúttal simogat, majd némi csend után ismét hangosan csattan rajtam valami. A fájdalomtól elvesztem az uralmat a lábaim fölött, és azok behajlanak. Már csak a bilincs tartja a felsőtestem az asztalon, mélyen a bőrömbe mar.

- Válogasd meg a szavaid, ha velem beszélsz – és már megint simogat. - A harmadik szabály, hogy azt teszed, amit én mondok. Bárhol, bármikor. Ha azt mondom, hogy szopj le, akkor te már térdelsz is. Megértetted?

A gombóccal a torkomban nem tudok megszólalni.

- Megértetted?! - valami ismét csattan a fenekemen.

- Igen! - felsírok.

- Ezeket tartsd be, és nem fog bajod esni. Ha valami nem tetszik akkor megbüntetlek, és jutalmat kapsz, ha meg vagyok elégedve veled. Világos?

- I-igen... - nyöszörgöm.

- Ja, és még valami – ne, nem akarok többet. - Nincs értelmetlen kérdezősködés, rohadtul fel tudsz vele bosszantani.

- J-jó... megértettem...

- Ajánlom is. Most pedig legyél jó kislány, és ne mozdulj – nevet egyet a saját megszólalásán, majd kimegy a szobából.

A hátsóm szörnyen fáj, nyöszörögve a lábaimra állok, hogy megszűnjön végre a feszülő érzés a csuklóimnál. A bilincs enyhít a szorításából, amitől megkönnyebbülök, de a szemeim elkerekednek a rémülettől, amikor meglátom, hogy egy sovány vércsík folyik végig az alkaromon. Zokogva hajtom a fejem az asztalra. Ez az elmebeteg maga az Ördög, és én ki akarok jutni ebből a Pokolból. Haza akarok menni!Haza, anya és apa biztonságot nyújtó házába.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje állok az asztalra dőlve. A csuklómtól elkezdve, a hátamon át a fenekemig sajog mindenem, a karomon már a vérem is megalvadt. Közeledő lépteket hallok, felemelem a fejem, és Sehun jelenik meg mellettem. Megint azt a hátborzongató dallamot dúdolja, közben kiszabadít a bilincs fogságából. Nehezen egyenesedek fel, megfogja a kezeim, és homlokát ráncolva vizsgálja a sebeket rajtuk. Nem szól egy szót se, visszaültet a székbe, odasétál a szekrényhez, és az egyik fiókból kivesz egy kis műanyag dobozt, majd elém guggol. Még mindig dúdol, szipogva figyelem ahogy a dobozból kivett hintőporból vastagon szór a sebre, majd gondosan bekötözi a csuklóm, és ugyan ezt megteszi a másikkal is.

- Így ni – mondja, miközben visszateszi a kötszert is a fiókba.

Elém lép, lehajol, és egy puszit nyom a fejemre. Mi a szar?

- El kell mennem – közli. - Ne játszd el a bizalmam, és ne csinálj semmi hülyeséget.

Ismét dudorászni kezd, s kisétál a szobából. A lehető legjobban össze vagyok zavarodva, ezt az embert tökéletesen két részre lehet osztani. Ott a pszichopata énje, aki elrabolt, megerőszakolt, durván bánik velem, rám kényszeríti az akaratát, és itt a másik, aki a szakadó esőben megállt, hogy felvegyen, reggelit hozott, most pedig ellátta a sérüléseket, amiket ő maga okozott.

Felkelek a székből, és olyan gyorsan hagyom el a szobát ahogy csak tudom. A lépcső tetejéről, észrevétlenül figyelem Sehunt miközben kilép a ház ajtaján. Megvárom a zár kattanó hangját, majd lesietek az alsó szintre, kettesével veszem a lépcsőfokokat. Valahol biztos vannak pótkulcsok...

Először az ajtó környékén keresgélek, még a fogason lógó kabátok alatt is megnézem, de sehol semmi. Átmegyek a boltív alatt, és a gyomrom gomb méretére zsugorodik össze, ahogy bevillan néhány emlék az ülőgarnitúrára pillantva. Benézek a szekrényekbe, minden egyes kis résbe, fiókba, de itt se találok kulcsot. Mindent igyekszek visszatenni az eredeti helyére, hogy ne legyen nyoma a kutakodásomnak. A sarokban lévő ajtóra pillantok, majd felé tartva még egyszer megpróbálom az üvegajtót, de még mindig zárva. Legvégső esetben betöröm az üveget, és futok amerre látok. Lenyomom az ismeretlen ajtó kilincsét, de az meg se mozdul, zárva van. Kimegyek a helyiségből, a konyhában folytatom a keresést, kétlem, hogy ott bármit is találnék, bár ki tudja. Sehun teljesen kiszámíthatatlan. A pultokban minden létező ajtót kinyitok, a fiókokat kihúzom, de mindegyikben csak átlagos, konyhai felszerelés van. A falra szerelt tárolókat is végignézem, és az egyiket kinyitva megcsillannak a szemeim. Sok-sok kampó, amiken kulcsok garmadája lóg, felcímkézve.

Bejárat... A helye természetesen üres, ahogy a kerté is.

Szoba 1, szoba 2, szoba 3... pince... Hátamon végigfut a hideg. Padlás, fürdőszoba, emeleti fürdőszoba, szoba 6, dolgozószoba.

Elgondolkozok, majd hirtelen ötlettől vezérelve leakasztom az dolgozószoba kulcsát, és a boltíves helyiség ismereten ajtajához megyek. A megérzéseim helyt álltak, valóban nyitja a kis fémdarab. Középen egy íróasztal, beterítve papírokkal; irattartók; könyvespolcok, rengeteg könyvvel. Közelebb megyek, tekintetem elidőzik a könyveken.

Futball-világbajnokságok, Futballforradalmak, A győztes anatómiája, Alex Fergunson Önéletrajz. Ezeken kívül még rengeteg hasonló témájú van, a szemeim egy sorral feljebb tévednek. Azon a polcon pszichológiával, önismerettel, személyiségfejlesztéssel kapcsolatosak, mindegyikből több kötet is van.

Az íróasztal szinte vonz magához, leülök, és végignézek a rajta lévő papírokon. Számlák, szerződések, hivatali papírok. Kiszúrok egy fehér mappát, amin a mai dátum van, felemelem, hogy magam elé tehessem, de több lapot leverek vele az asztalról. Fújtatva térdelek le, hogy felvegyem őket.

CM Chungmu Kórház... Mi a...?Tüzetesen olvasok lejjebb.

KÓRLAP

Születési név: Oh Sehun

Születési dátum: 1994.04.12

Nem: férfi

Nemzetiség: koreai

Lakhely: 435-632, Jeil-ro, Jungwon-gu, Seongnam

Felvétel időpontja: 2012.04.08

Kezelő orvos: Dr. Park Shinwoo, szakorvos – Pszichiátriai részleg vezetője

Kezelési javaslat: Az intézményben való tartózkodás 24 hónapig, heti három csoportos foglalkozás, ill. heti két alkalommal egyéni foglalkozáson való részvétel.

Dekurzus:

2012 – április:

A beteg zavart, erős téveszméi vannak; a *throax, scapula, coaxe teljes felületén zúzódások, régebbi sebhelyek (lsd. mellékelt lelet).

2012 – május:

Félénk, visszahúzódó, megtagadja a kommunikációt.

(Phenelzin dózisa +4)

2012 – június:

Erős öngyilkossági hajlam, lidércnyomásos, visszatérő álmok.

(Phenelzin dózisa +5)

2012 – július:

A viselkedése elutasító, agresszív. A mai napon (2012.07.23), a csoportfoglalkozás során könnyű sérüléseket okozott egy másik betegnek, ezt követően a szobatársában is kárt tett.

Óvintézkedések: elkülönítés, a többi beteggel való kapcsolat teljes megszüntetése.

2012 – augusztus:

Nincs javulás.

- Mi a faszt csinálsz?! - Sehun hangjára megremegek, rémülten nézek rá miközben felállok. - Hogy a picsába jutottál be?!

- É-én csak...

- Kurva nagy bajban vagy!

A fogait csikorgatva, dühös tekintettel lép elém, és a csuklómat megragadva ráncigál ki a szobából.