8. Fejezet

A változás szele

A vér is megfagyott bennem, amikor Sehun előrántott egy kést. Teljesen kiszámíthatatlan, fogalmam sincs, hogy képes lenne bármi olyat tenni, amivel meg is ölhet. Nem tudom, de nem szeretném még egyszer átélni azt a halálfélelmet. Nem itt akarok meghalni, nem ilyen módon. A halálom előtt még le szeretnék élni egy normális életet, nem ilyen körülmények között.

Lehet, hogy tényleg nem kellene folyamatosan ellenszegülnöm Sehun akaratának. Talán, ha másképp állnék hozzá, más oldalról meg tudnám közelíteni a célomat anélkül, hogy ennyit szenvednék. Többet akarok tudni erről a pszichopatáról, aztán börtönbe juttatni, feltéve, ha élve kijutok innen valaha. Az ilyen elmebetegeknek – mint ő –, nem kéne szabadlábon lenniük.

- Ébresztő! - egy határozott hangra ébredek.

Felnyitom a szemeim, már megint a szobámat látom, és a kezeim meg vannak bilincselve. Egyszer szeretnék végre otthon, a saját ágyamban ébredni.

- Szia, Csipkerózsika! Majdnem az egész napot átaludtad... jól elfáradhattál tegnap – Sehun végignyal az alsó ajkán, ölbe tett karokkal áll az ágy mellett. - Éhes vagy?

Nem válaszolok, vár pár másodpercet, majd vállat von.

- Oké – megfordul, elindul kifelé.

- Pisilnem kell – rekedt hangon szólok utána, és meghúzom a béklyóimat, ezzel jelezve, hogy engedjen el.

Visszafordul, újra az ágyhoz lép, s a tenyerein megtámaszkodva fölém hajol.

- Nagyon felbosszantottál – észrevettem –, ezért mostantól rövid pórázon tartalak.

Tényleg úgy kezel, mint egy kutyát. Szúrós szemekkel nézem őt, miközben megszabadít a szíjaktól. Felülök, megmozgatom a zsibbadó karjaimat. Vetek egy lopott pillantást Sehun felé, aki türelmesen vár, miközben engem figyel. Szégyenlősen leveszem róla a tekintetem, ledobom magamról a takarót, és kimászok az ágyból, de a lábra állás nem megy könnyen, ezért felnyögve huppanok vissza az ágyra. A korábbi fájdalom még jelen van az alfelemben, de a mozgásban az izomláz korlátoz.

- Hát igen – rosszallóan cicceg. - Megéri ellenkezni?

Ignorálom a kérdését, ismét megpróbálok eljutni a fürdőszobáig. Sikerül lábra állnom, az ágyra támaszkodva megtartom az egyensúlyom, majd felegyenesedek, és sziszegve, merev mozgással haladok az ajtó felé, mire Sehun felnevet. Kinevet a köcsög.

- Ez cuki – vigyorogva nézi tovább a szenvedésem.

Egy kilencven-és-a-halál közti öregasszonynak érzem magam, ahogy igyekszem eljutni a fürdőig. A pszichopata mellém lépve átkarolja a derekam, valamennyire megemel, és így könnyebb számomra a séta. Elég kínos a helyzet, ugyanis a kád szélén ülve megvárja amíg pisilek és fogat mosok. Bosszantó ahogy azzal a kifürkészhetetlen mosollyal az arcán figyel.

- Gyere már! - a konyhából kiabál, miközben én a lépcsőn szenvedek.

Sziszegések, nyögések közepette végre leérek az alsó szintre, az egyik bárszéken ülve megpillantom Suhot, és zavartan próbálom lejjebb gyűrni magamon a hálóinget, ami épphogy leér a combomig.

- Szia – barátságos mosollyal üdvözöl.

- Szia... - nyekergem, és elindulok, hogy én is leüljek.

Végignézi ahogy nehézkesen letelepedek mellé, majd kibukik belőle a kérdés.

- Veled meg mi történt? - aggodalmas a hangja.

- Keményen megbaszták – válaszol Sehun.

- Ó, értem – zavarában elvörösödik, akárcsak én.

- Istenem a kis konzervatívak – vigyorogva tesz elénk egy-egy tányért. - Erre nem lenne elég a „megdugtam” kifejezés se.

- Értjük, Sehun – moderálja Suho. - Enni szeretnénk, te addig menj, és most ki a szád szappannal.

Nem tudom visszatartani, egy halk kuncogás kiszökik a számon, de rögtön abba is hagyom, amint találkozom Sehun bosszús pillantásával, és inkább a tányéromra koncentrálok. Nincs étvágyam, de megeszem a rament, hogy az elmebeteg kedvében járjak.

- Jól vagy? - aggódó tekintettel fordul felém Suho, amint Sehun elhagyja a konyhát.

- Nem igazán... - csóválom a fejem -, de megtudtam pár érdekes dolgot...

- M-mint például? - megrémül.

- Sehun miért volt elmegyógyintézetben? - kérdésemre minden szín kiszalad az arcából, sápadtan mered rám. - Hm? - higgadtan sürgetem a válaszadásra.

- Vannak problémái – lehajtja a fejét, hangja még halkabb.

- Igen, ezt én is tudom, de milyen problémák? - próbálok belőle minél többet kiszedni. - Kérlek... Joonmyun, válaszolj.

- Szörnyű gyerekkora volt, a nevelőapja azt hitte, hogy segít azzal, ha agyturkászokhoz küldi, de csak rosszabb lett – iszom a szavait, szívom magamba az információkat. - A nevelőapja egy igencsak befolyásos ember, elintézte, hogy Sehun eljöhessen, ezért két év helyett csak egyet töltött az intézetben, és amióta kint van... nem tudom... talán a nők teszik boldoggá... fogalmam sincs.

- Azóta hány nőt...? - elcsuklik a hangom.

- Te vagy az egyetlen, akivel másodszorra is találkoztam – válaszára rémület ül ki az arcomra. - Ne ijedj meg, nem ölt meg senkit – gyorsan megnyugtat –, csak az eddigiek mind könnyűvérűek voltak, akik egy éjszakára odaadták magukat Sehunnak...

Ó, hát most már világos számomra a „megtartalak” kijelentése.

- És... nincs barátnője, vagy valaki, akin kiélheti a beteges vágyait?

- Nincs barátnője.

Suho célzó pillantásából rájövök, hogy most pontosan én vagyok az a „valaki”, akin Sehun kiéli a beteges vágyait.

- Miről pusmog a konzervatív népség? - megjelenik az emlegetett szamár.

Mosolya lehervad a szájáról, amint Joonmyun elnémul, és kerüli a tekintetét.

- Hé! - csattan fel a pszichopata. - Tudod, hogy nem szeretem amikor jár a szád! Mit mondtál neki?! - vádlón mutat felém.

- Nem mondott se-

- Nem téged kérdeztelek! - rám kiabál, amikor próbálom menteni a helyzetet.

- Tényleg nem mondtam semmit, higgadj le! Csak azt kérdezte, hogy te főzted-e a kaját, ez minden.

Suho hangja olyan meggyőző, hogy egy pillanatra én is elhiszem, hogy erről beszéltünk. Sehun láthatóan megnyugszik, halkan enged ki egy sóhajt az ajkai közül.

- Nem szeretem a gyanús viselkedést – szúrós szemekkel néz rám.

Magabiztosan állom a tekintetét, arcán átfut egy pillanatnyi meglepettség, mielőtt abbahagyná a bámulásom.

- Ha végeztél a kajáddal, akkor menj fel és öltözz át! - utasít.

Bólintok, az izomláztól nyöszörögve lemászok a székről, és jó pár percbe beletelik, mire felmászok a lépcsőn. Megtorpanok, amikor a házban lévő némaságot Suho frusztrált suttogása töri meg:

- Normális vagy, ember? Hogy tehetted ezt vele?

- Megérdemelte...

- Sehun, én komolyan aggódom érted. Kezd eldurvulni a helyzet, és ennek nem lesz jó vége.

- Nem kell aggódnod, betanítom az engedelmességre, és nem lesz semmi baj.

- Engedd el, ne kínozd tovább.

- Arról szó se lehet.

- Miért?

- Mert nem.

- És azt nem gondolod, hogy a hozzátartózói valószínűleg keresik?

- Nálam van a telefonja, aki eddig kereste annak írtam üzenetet, hogy minden rendben van, csak elfoglalt.

- Azt hiszed, hogy ez elég lesz?

- Egy darabig biztos...

Tenyeremet szorítom a számra, hogy a sírásomat ne hallják meg. A szüleim már biztos sejtik, hogy bajban vagyok... Próbálom nyugtatni magam, tovább hallgatózok.

- És az után? Fogod magad, és elmenekülsz az országból? - Joonmyun hangjában keveredik az aggodalom és a gúny.

- Ha kell, akkor igen. De Hyerit viszem magammal.

- Neked tényleg elmentek otthonról. Te is tudod, hogy törvénybe ütközik amit csinálsz, és ezért nem enyhe ítéletet kaphatsz. Ha elkapnak visszavisznek az intézetbe. Megér neked ennyit ez a lány?

- Nézd, Suho... nagyra becsülöm az aggodalmad, de nem hiszem, hogy-

- Őt miért tartod itt? - Sehun szavába vág. - Miért nem engedted el úgy, mint a többi lányt?

- Mert ő nem adja könnyen magát. Kemény dió, de én szeretem az ilyen fajta kihívásokat, és előbb vagy utóbb, de meg fogom törni. Ráadásul fiatal és gyönyörű. Remek nő lesz belőle, ha végre megtanul engedelmeskedni.

- Most mondtad ki a legfontosabbat, de nem értek egyet veled. Valóban még fiatal és gyönyörű, élnie kéne a saját életét, de te korlátozod a szabadságában, és lelkileg össze fogod törni, ha tovább kínzod.

- Kezdesz bosszantani... - Sehun hangja fenyegető. - Mire akarsz kilyukadni?

- Arra, hogy engedd el. Beszélek vele, elég érett ahhoz, hogy megértse a problémád, és-

- Nem! - kiált fel a pszichopata, ijedtemben megremegek. - Ezt most verd ki a fejedből!

- Sehun, az Isten szerelmére! - kiabál Joonmyun is. - Gondolkozz már el egy kicsit!

- Már te is ellenem fordulsz?!

Valami csattan a konyha padlóján, a hangból ítélve egy poharat vághatott valamelyikük a földhöz. Síri csend telepedik az egész házra, csak a saját légvételeimet hallom.

- Kinézed belőlem, hogy ellened fordulok? - Suho hangja ezúttal nyugodtabb.

- Én már nem tudom, hogy mit higgyek! - Sehun még mindig dühöng.

- Jól van, sajnálom, hogy felidegesítettelek... én csak jót akarok.

- Tudom...

- Aggaszt az állapotod, ezért szeretném, ha átgondolnád, hogy visszamész az intézetbe.

- Nem! - frusztráltan felsóhajt. - Szó se lehet róla.

A falnak támasztom a hátam, kizárom a külvilágot, és a gondolataimba mélyülve próbálom értelmezni az előbb hallottakat.

Suho mellettem áll, és próbál segíteni, hogy kijussak innen; ezzel Sehunt is próbálja menteni a hatóságok elől, de ez a pszichopata miért nem akar még ezek után se elengedni? Joonmyun szavai alapján teljesen tisztában van a tettei súlyával, de még ennek ellenére is kiáll amellett, hogy továbbra is itt tart. Miért?! A többi egyéjszakás nővel miért nem csinálta ezt? Nem jelenthet túl jót, ha már Suho is azt tanácsolja, hogy menjen vissza a pszichológusokhoz, és ez hátborzongató, hogy szerinte is durvul a helyzet, pedig nem látott semmit abból, amit Sehun tett velem az elmúlt napokban...

Léptek hangjára figyelek fel, az elmebeteg tart felfelé a lépcsőn. A rémülettől egy pillanatra megdermedek, majd az agyam rögtön kapcsol. Nem tudhatjameg, hogy én itt hallgatóztam!

7. Fejezet

Az engedetlenség bűne

Felébredek, a szobámban találom magam, s világos van. A karjaim szörnyen zsibbadnak, megpróbálom megmozdítani őket, de azok meg se moccannak. Felemelem a fejem, és rájövök, hogy mi akadályozza őket. A bőrszíjak a csuklóimra vannak erősítve, a lánc a fejem fölött tartja őket. Mi a szar? Csalódottan felsóhajtok. Még mindig tart a rémálom.

Hosszú percekig csak bámulok ki a fejemből a szatén hálóingemben fekve, majd az ajtó kinyílik, Sehun belép rajta. Amint megpillantom, eluralkodik rajtam a düh, meg se próbálom ezt leplezni.

- Na, végre! - elmosolyodik. - Azt hittem sose ébredsz fel.

Odajön az ágyamhoz egy tálcával a kezében, majd leteszi az éjjeliszekrényre. Végig elutasítóan nézek rá, amíg fölém hajolva szabaddá teszi a kezeim. Felülök, megdörzsölöm a csuklóimat, közben a tálcát az ölembe teszi, és leül az ágy szélére. Felváltva bámulom az ételt és őt.

- Egyél – biccent.

Veszek pár mély lélegzetet, majd csattanok:

- Egy kibaszott elmebeteg vagy! Menj orvoshoz! - kiáltom, és a tálcát lelököm magamról.

Sehun ölében landol a tányéron lévő omlett, majd onnan a földre esik, s vele együtt csattan a tányér és a fémből készült tálca is a parkettán. Ledobom magamról a takarót, kelnék ki az ágyból, de az őrült megragadja a karom, és visszaránt magához.

- Te rohadt ribanc! - maga alá teper, a küzdelmem nem ér ellene semmit. - Hát semmiből se tanulsz?!

Vadnyugati férfiakat megszégyenítő módon köpöm arcon. Összeszorított szemekkel egy pillanatra lefagy, majd fejét a vállához fordítja, hogy pólójába törölje a nyálam. Bosszúsan fújtatva néz újra a szemeimbe.

- Értem – morogja. – Ráadást akarsz a tegnapiból?! Szívesen adok!

Felrángat az ágyról, sajgó csuklóimat megpróbálom kirángatni a szorításából, de minden próbálkozásom hiába. Testével szorosan a falhoz présel, csuklóimat is odaszorítja, arca pedig leheletnyire van az enyémtől.

- Azt hiszem érthetően elmagyaráztam, hogy tartsd be a szabályokat, és nem lesz bajod! Mit tegyek, hogy ezt végre felfogd?!

- Te beteg vagy! – kiabálok vissza. – Nem tartatsz fogva, nem kényszeríthetsz a mocskos perverzióidra! Nem teheted ezt velem!

- Tényleg? Próbálj tenni ellene valamit!

Felemelem a térdem, és egyenesen az ágyékába térdelek. A fájdalomtól felnyög, érzem, hogy enyhül a szorítása, s magamtól ellökve futásnak eredek. Utam az alsó szinten lévő nappaliba tart, a fejemben már körvonalazódik a terv, hogy az üveget betörve elmenekülök, és keresek segítséget.

Kapkodva rohanok le a lépcsőn, be a boltíves szobába, és egy tárgyat keresek, amivel kinyithatnám a szabadságomhoz vezető ajtót. Felkapom a kisasztalon lévő lámpát, lendítem a kezemet, de ekkor kiveszik belőle a tárgyat, Sehun karjai hátulról, kígyóként fonják körbe a testem.

- Miért vagy ilyen makacs? - hörgi a fülembe.

- Engedj el, te aberrált! - vadul kapálózok.

- Azt már nem! - tolni kezd visszafelé. - Addig duglak, amíg engedelmes nem leszel!

A lépcső elé érve hadakozásom közben valahol eltalálom a lábát, rúgásom hatására elveszti az egyensúlyát, velem együtt elterül a padlón. Kihasználom az alkalmat, hogy megszabadultam a karjaitól, gyorsan próbálok felállni, de a bokám után nyúlva visszaránt a hideg csempére, behúz maga alá. Hasamra ül, egy kezével lefogja mindkét csuklómat a fejem fölött, egy széles pengéjű konyhakést ránt elő, s az arcom előtt forgatja. A levegő is a tüdőmbe szorul egy pillanatra, az egész házban vészjósló csend honol, amit a zihálásunk zavar csak meg.

- Elegem van a játszadozásból – mormolja, közben egy lassú mozdulattal szegezi a torkomhoz a pengét. - Miért ne nyírhatnálak ki, és dughatnám a hulládat, amíg el nem kezd rohadni a húsod?

Hátborzongató szavaitól minden szőrszálam vigyázzban áll, nagyot nyelek, s a kés éle követi a torkom mozgását.

- Sehun-

- Ó, szóval már Sehun vagyok? - meglepettséget tettet. - Az előbb még elmebeteg, aberrált voltam, mocskos perverziókkal – gúnyos mosolyra húzza az ajkait.

- Orvosra van szükséged.

- Neked meg arra, hogy engedelmességre tanítsanak – sziszegi. – És maradj nyugton, különben tényleg a hulládat fogom kefélni.

A kést leteszi mellém, s szabaddá vált kezével feltűri a hálóingemet, egészen a hasamig. Mivel nincs rajtam semmilyen fehérnemű, ezért rögtön küzdeni kezdek, hogy kiszabadítsam a kezeim, de erősen nyomja őket a csempéhez.

- Azt mondtam, hogy maradj nyugton! - rám förmed.

Szavai süket fülekre találnak, mert a kés mellettem van a földön, ezért nem is tartok attól, hogy sérülést okoz vele.

- Engedj el! - lábaimmal kapálózok.

- Baszd meg, te ribanc!

Egy kézzel kicsatolja az övét, majd kihúzza a nadrágjából, és a földről felrángatva a lépcsőhöz húz. Teljes erőmmel hadakozok ellene, de az egyik pillanatban azon kapom magam, hogy a lépcső korlátjához vannak kötve a kezeim. Sehun térdre nyom az első lépcsőfok előtt, így még a padlón vagyok.

- Hát veled nem lehet másképp bánni?! - a hátam mögé lép. - Azt hittem te ennél értelmesebb vagy!

- R-rohadj meg... - zihálom.

- Ha neked ez kell, akkor legyen!

Hallom, hogy a nadrágja csattan a földön, majd mögém térdel, a derekamnál fogva közelebb húz magához, a csempe legyűr némi bőrréteget a térdemről.

A kezeimen szorító bőrszíjra koncentrálok, hogy ki tudjam szabadítani a kezem, de közben Sehun hirtelen belém hatol. Felnyögök a nyilalló fájdalomtól, ő pedig kegyetlenül kezd mozogni bennem, férfiassága kínzón feszíti szét a belsőmet. Szemeimet és fogaimat összeszorítva próbálom elviselni és leküzdeni a fájdalmat. Résnyire nyitom a szemhéjaim, az övre koncentrálok, amiből lassan ki tudom csúsztatni a kezeim.

- Szereted, ha fáj? - mormolja Sehun, a hajamba markol, és a fejemet hátra feszíti.

Ismét felnyögök, ő pedig a hátamra dől, tarkómon érzem a leheletét, közben a csípőjével tartja az ütemet. Szaggatottan liheg a fülembe, majd húz még egyet a hajamon, a fejem még jobban feszül hátrafelé. A torkomban hatalmas gombóc fojtogat, de a könnyekkel együtt minden hangot magamban tartok, csak egy-egy halk nyöszörgés szökik ki a számon.

- Miért nem sírsz? - ördögi kuncogásba kezd. - Hallani akarom, hogy mennyire szenvedsz!

Elengedi a hajam, testsúlya eltűnik a hátamról, s a derekamba markolva még gyorsabban mozog, vadul löki belém magát, egészen tövig, és ezt már nem tudom hang nélkül hagyni. Hangosan felsírok a gyötrelemtől.

- Ó, ezaz – élvezkedik. - Sírj csak!

Ágyékával minden mozdulattal eltol magától, egyedül a derekamba markoló kezei akadályozzák meg, hogy tehetetlenségemben a lépcsőre dőljek. A térdeim is fájnak már a kemény padlótól, de továbbra is azon vagyok, hogy a kezeimet kiszabadítsam. Kitartóan rángatom, a lépcső korlátja bele se rezdül, majd az egyik pillanatban kicsúszik az egyik csuklóm. Megtámaszkodok vele a lépcsőfokon, hogy a másikat is ki tudjam szabadítani, közben csak azon imádkozom, hogy Sehun ebből ne vegyen észre semmit. Ismét meghallom az első morranását, ami azt jelenti, hogy nem sokára el fog élvezni, ezért sietnem kell.

- Aahh! - Hangosan felnyög, tövig merülve megáll bennem, s abban a pillanatban sikerül a másik kezem is kihúzni az övből. A pszichopata váratlanul a hajamba markol, annál fogva húzza fel magához a felső testem.

- Azt hitted, hogy vak vagyok? - zihálja a fülembe.

Kihúzódik belőlem, de a hüvelyem még mindig feszül, mintha szét akarna repedni. Felszisszenek a fájdalomtól, közben Sehun feláll, és engem is felhúz.

- Rossz kislány vagy, nagyon... Egyik büntetést halmozod a másikra – rosszallóan cicceg.

Elfáradtam. A testem teljesen megbénult, levegőt is alig kapok, ezért könnyedén felvisz magával a lépcsőn, be a szürke szobába.

- Ez nem fog kelleni – lecsúsztatja a vállaimról a hálóing pántját, s az anyag könnyedén a földre hull egy kupacba.

Az elmebeteg egy durva mozdulattal a földön lévő matracra lök, tehetetlenül fekszek a hasamon, és próbálom rávenni magam a mozgásra. Épphogy feltérdelnék, Sehun rám fekszik, súlyával visszanyom a matracra. Csuklóim után nyúl, a derekamra húzza őket, majd szigetelőszalaggal körbe tekeri.

- Olyan szexi vagy, amikor a kezeid meg vannak kötve – duruzsol. - Remélem még sokat fogsz rosszalkodni, mert igazán élvezem, ha büntethetlek.

Benyúl a csípőm alá, a levegőbe emeli a fenekem. Ismét felzokogok, már a puszta tudatától is annak, hogy mit fog tenni. Torkom szakadtából felsikítok, amint férfiasságával ismét feszíti a hüvelyem. Kezeit leveszi rólam, teljes súlyával rám nehezedve visszanyom a puha matracba.

- Ah... Istenem... – a fülembe nyög.

Keservesen sírok alatta, és mintha ez bátorítaná, gyorsabban kezd döfködni. Zihálásai már most erőteljesek, hiszen nincs öt perce, hogy a lépcsőnél elélvezett. Csak ne tartson sokáig, könyörgöm... A fájdalom mostanra teljesen megbénít, de nem csak fizikailag, már egy értelmes gondolatom sincs. A fejemben csak az jár, hogy ez nem lehet igaz. Nem történhet ez velem. Ez csak egy hosszas rémálom.

Sehun az oldalára fekszik, majd engem is oldalra fordít, hogy háttal legyek neki. Rongybabaként tűröm ahogy közelebb húz magához, a felső lábamat a magasba emeli, és ismét megrohamoz a lökéseivel. Fájdalmamban nyögök, zokogok, de ellenkezésre nincs erőm.

- Na, most már engedelmes leszel? - szórakozott a hangja, de nem kap választ.

6. Fejezet

Reménytelenség

Elképesztően fáj ahogy Sehun a kezemet szorítja.

- Sajnálom! Nagyon sajnálom, ne haragudj! - zokogva ordítok. - Sajnálom!

- Kussolj, ribanc!

Felvonszol a lépcsőn, visszavisz a szürke szobába, és a széket elrúgja az útból. Megáll, a hajamba markolva hátrafeszíti a fejem.

- Mit kerestél ott?! - arca közel van az enyémhez. - Mi a faszt kerestél te ott?!

- Se-semmit – zihálom.

- Semmit?! - ismétli.

Ismét rángatni kezd, a földön lévő matracra lök, fölém térdel, és ismét előkerül egy bilincs. Ennek hosszabb a lánca ami a falból jön, de a kezeimet így is a fejem fölött tartja. Kapálózok, ficánkolok, de ennek ellenére is felteszi a csuklóimra, majd lemászik rólam, s eltűnik a látószögemből.

- Kérlek, Sehun! - siránkozok. - Ne csináld ezt, könyörgöm! - rángatom a kezeim, ignorálom a fájdalmat, amit valamennyire tompít a kötszer.

Visszajön, valamit az ágyra dob, majd újra fölém térdel, vastag szigetelőszalaggal a kezében.

- Ne! - vergődök alatta. - Sehun, ne! Könyörgök!

Dühös tekintettel kihúz egy nem túl nagy hosszúságú csíkot, majd azt leharapja a fogával, és a tekercset elhajítja. Egyik kezével lefogja a fejem, hogy ne tudjam elfordítani, a másikkal pedig a számra nyomja a ragasztót, ami elfojtja a keserűségem hangját. Könnyekkel megtelt szemekkel, nyöszörögve nézem Sehunt, kezébe veszi az ágyra dobott tárgyat, ami egy olló, s egy ördögi mosolyra húzza ajkait. Az olló hegyét a torkomra nyomja, de nem ejt vele sebet. Rémülten felsikoltok.

- Shhh... - csitít. - Miattad fogok elkésni, és most ezért is megbüntetlek.

Könyörgésemből a szigetelőszalagtól csak értelmetlen nyöszörgés jut el hozzá. Az éles tárgy hegyét finoman végighúzza a nyakamon, le a melleim között, majd a hasam alján áll meg. Tevékenységét a telefonja csörgése zavarja meg, benyúl a zsebébe miközben mutató ujját az ajkai elé helyezve int csendre. Előveszi az iPhone 5S-t, és a füléhez emeli.

- Mi van?... Mindjárt, csak haza kellett jönnöm valamiért... Jól van, még elintézek valamit és megyek – le is teszi.

Visszacsúsztatja a zsebébe a mobilt, majd dudorászni kezd, s rémülten sírok fel, amikor az ollóval kettévágja a felsőmet.

- Hagyd abba a nyavalygást, különben a farkammal fogom betömni a szád – morogja, majd újra dúdol.

A pólóm nyakrészén ejt egy utolsó vágást, majd szétnyitja a két rész, hogy láthassa a testem. Beharapott ajakkal a melltartómat is elvágja középen, majd leteszi az ollót.

- Ah, Istenem – felsóhajt. - Már a melleid látványa is jobb kedvre derít – kezeivel markolászni kezdi őket.

Nyöszörgök, majd felsikoltok a fájdalomtól, amikor ujjaival összecsípi a bimbókat.

- Ne élvezkedj büntetés közben – korhol, pedig egyáltalán nem élveztem. - Most pedig maradj nyugton, különben még egy elfenekelést is kapsz.

Lejjebb csúszik rajtam, nadrágom gombjával kezd babrálni, amitől pánikolva ficánkolni kezdek.

- Azt mondtam, hogy maradj nyugton! - förmed rám.

Legyőzöm a szabadulási vágyat, remegek a félelemtől, és így sem tudok teljesen mozdulatlanul feküdni. Sehun lehámozza rólam a nadrágot, majd a zoknijaimat is lehúzza, a lábaimat ösztönösen összezárom.

- Nyisd szét! - utasít, de nem teszem. - Nyisd szét! - ismétli, ezúttal ingerültebben.

Felmorran, térdeimnél fogva szétfeszíti a lábaim, majd közéjük térdel, a sarkaira ül. Ujjaival bugyin keresztül simogatja a nőiességem, amitől kínomban megint nyöszörgök. Saját farmerjához nyúl, egy kézzel hamar kigombolja, lehúzza a cipzárt, és előveszi merev férfiasságát. Keservesen zokogva nézek fel a plafonra, amikor a zsebéből előhúz egy csomag óvszert.

- Tudod, én tényleg nem akartam, hogy ez történjen. Kedves akartam lenni, azt akartam, hogy te is élvezd ezt az egészet. Együttműködést vártam, de te folyton azt csináltad amit nem kellett volna... – tart egy lélegzetvételnyi szünetet. - Mostantól egyáltalán nem érdekel, hogy mennyit fogsz szenvedni, és ezt csakis magadnak köszönheted.

Mindkét kezével megfogja a bugyim, egy mozdulattal letépi rólam, s újra felzokogok.

- Ó – végigsimít csupasz szeméremdombomon. - El se tudom hinni, hogy rajtam kívül senki nem járt benned...

Kérlek, ne... Nyöszörgöm, de tudom, hogy nem érti.

Megérzem férfiasságát a bejáratomnál, a következő pillanatban egy határozott mozdulattal behatol, a fájdalomtól felkiáltok, de a szigetelő elfojtja.
- Késésben vagyok, úgyhogy sietnem kell - közli, azt hiszem saját magával.
Teljes testsúlyával rám nehezedik, a könyökein támaszkodva is a matracba nyom. Lassú, de erőteljes, tövig hatoló lökéseket tesz, minden mozdulatától fájdalmasan nyöszörgök.

- Megérte ez neked? - nyögi. - Megérte az orrodat a dolgaimba ütni, hogy most sikíts a fájdalomtól? Továbbra is engedetlen leszel? Hm?!

Szemeimet szorítva megrázom a fejem, könnycseppek áztatják a bőröm. Mintha kést forgatnának a hüvelyemben, a fájdalom szétárad az egész testemben, ami minden egyes mozdulattal csak erősödik. Hol van ilyenkor a másik énje?

Kezeim ökölbe szorulnak, minden egyes izmom megfeszül a kíntól, amikor gyorsít a tempón. Jólesően felmorran, ágyéka keményen vágódik hozzám, teljes hossza mélyen elmerül bennem.

- Ó, bassza meg... - zihál. - Kibaszottul szűk vagy...

Erőteljesen a nyakamba harap amitől felsikoltok, majd durván szívni kezdi a bőrömet, közben csípőjével kegyetlenül döfköd. Ki-be, ki-be. Sugárzik a fájdalom az alfelemből kiindulva egészen a fejem búbjáig, miközben a pszichopata éles sóhajokkal, halk morranásokkal ad hangot a gyönyörének.

- Nem tudok betelni veled... – lihegi.

Nyelvével végigszánt a nyakamon, majd beleharap a fülcimpámba, meghúzza, majd kiengedi a fogai közül. Felegyenesedik, a derekamnál fogva közelebb húz magához, hogy ne csússzon ki belőlem, majd gyorsabb fokozatra kapcsol. A bilincs megfeszül, a csuklóimból és az alfelemből nyilalló kín mind a fejemben gyűlik össze, az agyam nem képes annyi endorfint termelni, hogy elviselhetővé csökkentse a fájdalom érzését, ezért az ájulás határán vagyok. Elfojtottan ordítva zokogok, ezzel próbálok kiadni minden szenvedést.

- Bömbölj, ribanc! Hadd halljam a hangod! - erősebben markolja a derekam, kíméletlenül mozog.

Felmorranva gyorsít az ütemen, szaggatottan veszi a levegőt, minden lökésénél felsóhajt. Úgy érzem bármelyik pillanatban szétszakíthat, a feszülő érzés mostanra már elviselhetetlen, levegőt is alig kapok.

Kérlek... Elég... Nagyon fáj... Sehun... Próbálom megértetni vele, de ő csak elfojtott nyöszörgést hall.

Már nem is érzem, hogy mikor húzódik ki és löki belém újra magát, a gyötrelem elnyom minden érzést, csupa fájdalom vagyok mindenhol. Az összes érzékszervem felmondja a szolgálatot, egyedül az élvezkedő nyögéseket, sóhajokat hallom. A torkom teljesen kiszárad, a benne lévő gombóc elzárja az utat, már egy hangot se tudok kiadni, hogy megpróbáljam Sehun tudtára adni a szenvedésem, csendesen folynak a könnyeim. Mozdulatlanul, némán tűröm, hogy döfködjön. Önkívületi állapotban vagyok, mintha elájultam volna, de közben mégis magamnál vagyok, talán az agyam így védekezik az ellen, hogy belehaljak a fájdalomba. Most még annak is jobban örülnék, ha halott lennék, nem kellene ezt elviselnem. Már nincs semmi, amiért élnem kellene, az élet minden örömétől megfosztott ez a pszichopata. Így már mi értelme van küzdeni?

„A legjobb, ha együttműködsz vele...” „Tartsd be a szabályokat, és nem fog bajod esni.” Ezek a mondatok ismétlődnek bennem.

- Ahh! - Sehun hangos nyögése térít vissza a valóságba, magába a fájdalomba. - Azt a kurva...

Szemeimet résnyire nyitva lepillantok, nem érzem, csak látom ahogy kihúzódik belőlem. Letörli az izzadtságot a homlokáról, majd felkel a lábaim közül, és az óvszeren vért látok. Az én vérem.

- Bassza meg... - morgolódva megy ki a szobából.

Magatehetetlenül fekszem, levegőért kapkodok, s hirtelen fáradtnak érzem magam, a szemeimet nehezen tudom nyitva tartani.

Pár perc múlva Sehun átöltözve visszajön, a kezében lévő pokrócot rám teríti.

- Légy jó – megfordul és kimegy.

Hallom, hogy lesiet a lépcsőn, pillanatokkal később csukódik a bejárati ajtó, majd néma csönd. Itt hagyott, megbilincselve.

Nem látok semmit, nem hallok semmit, nem érzek semmit. Úgy érzem magam, mint aki már hetek óta a sírhelyén nyugszik, egészen addig, amíg valakinek a súlya rá nem nehezedik a csípőmre, és a fülemet ismerős dúdolás csapja meg. Felnyitom a szemeim, a félhomályban látom, hogy Sehun rajtam ül, az arcomhoz hajolva, lassan húzza le ajkaimról a szigetelőszalagot. Ujjait végighúzza a számon, majd feljebb nyújtózkodik, hogy kiszabadítson a bilincsek szorításából. A kezeim élettelen tárgyként huppannak a matracon, nem tudom megmozdítani őket, ahogy a testem többi részét sem.
- Hm, meglep milyen csendes vagy - Sehun elmosolyodik.
Szemeimmel követem a mozgását miközben felkel, a takarót lehúzza rólam, majd a karjaiba vesz és felemel. Bevisz a szobámból nyíló fürdőbe, a sarokkád szélére ültet, s egyik kezével megtart, hogy ne dőljek le, míg a másikkal megengedi a vizet. Gyengéd mozdulattal bújtat ki a szétvágott felsőmből és melltartómból, majd a földre dobja őket.
- Fájt, ahogy keményen megbasztalak, igaz? - hangja olyan, mintha egy kedves bókot mondana. - Remélem tanultál a leckéből... bár én nagyon élveztem - szélesebb a mosolya, kézfejével végigsimít az arcomon.
Karomat átveti a nyakán, erősen átkarol, majd finoman lefektet a kádba. A kellemesen meleg víz a nyakamig körülveszi a testem, ellazulok, lecsukódnak a szemeim.

5. Fejezet

*mellkas, lapocka, derék

Luxus Pokol

Megragadja a kezemet ami a karjához ér, szembefordul velem, és dühös tekintete még jobban megrémiszt.

- Elfelejtetted az első szabályt? - sziszegi. - Azt hittem, hogy ennél értelmesebb vagy.

Hátrahőkölök, de a kezeimnél fogva visszaránt.

- Sehun, kérlek... - nyöszörgöm.

Spermája íze még mindig marja a számat, de az undor érzete eltörpül a félelmem mellett.

- Nem akartam ezt tenni, de úgy tűnik nincs más választásom.

Elengedi az egyik csuklóm, a másikat szorítva húz magával a lépcső felé.

- Ne! Engedj el!

Próbálok ellenkezni, de a zoknim csúszik a parkettán, ezért könnyedén ráncigál maga után. A lépcső elé érve megunja a hadakozásom, felkap a vállára.

- Tegyél le! - torkom szakadtából sikítok, miközben ficánkolok.

- Elég! - ordítására összerezzenek. - Fejezd be, különben ledoblak!

Elindul felfelé, sorsomba beletörődve zokogok a vállán lógva. Az emeleten bevisz az egyik szobába, amelyik eddig ismeretlen számomra. Hatalmas a ház, ki tudja hány szoba van?

Letesz a földre, a vállaimat fogva lenyom, mire egy székre huppanok.

- Ne mozdulj! - rám parancsol, és eltűnik a látóteremből.

Sírástól szapora légvételekkel nézek szét az új helyiségben. A közepén van a bőr huzatú, irodai szék amin ülök, ezért nincs rálátásom az egészre. Teljesen más hangulata van, mint a lakás többi részének, a falak és a szőnyeg palaszürkék, ettől úgy érzem magam, mintha egy ketrecben lennék. Nem látok egy bútort se, velem szemben az ajtó tárva-nyitva van, nagy a kísértés, hogy felpattanjak és elszaladjak. Fülemre hagyatkozva próbálom kitalálni, hogy mit csinálhat Sehun, de csak halk neszt hallok, majd valami fémes zörgést. Nincs messze, de annyira közel sincs hozzám. Lábaimat jobban a szék alá húzom, hogy nagyobb lendülettel tudjak futásnak eredni, és veszek egy nagy levegőt.

Három... Kettő...

- Állj fel és gyere ide! - utasít Sehun.

Nagyot nyelve felkelek, pár másodpercig még nézem az ajtót, majd megfordulok. Egy kis ablakon jön csak be a fény, az egyik sarokban, a földön van egy matrac, ezen kívül csak egy fiókos kisszekrény és egy asztal van a szobában, ami előtt Sehun áll. Remegő lábakkal indulok el felé, könnyeimet törölgetem az arcomról mikor megállok előtte. Ijesztően kifejezésmentes az arca.

- Hajolj az asztalra!

Szipogva, bizonytalan mozgással könyökölök a falapra, s lehajtom a fejem. Egész testemben remegek, majd váratlanul valami hideg kattan a csuklóimon. Felnézek, és tudatosul bennem, hogy egy fém bilincs rögzít egy vascsőhöz, ami a falon fut végig. Rémülten kezdem rángatni a kezeim, de ekkor a bőrömbe hasít a fém, amitől felszisszenek.

- Jól jegyezz meg minden szót, mert többször nem fogom elmondani őket...

Nem látom Sehunt, mögülem jön a hangja.

- Mi volt az első szabály?

Fogalmam sincs... A bilincsel vagyok elfoglalva.

- Válaszolj! - hirtelen csattan valami a fenekemen, fájdalmasan felnyögök.

Nem tudom mivel csinálta, de rohadtul fáj, sajog, csíp. Már megint zokogok.

- Nem. Érhetsz. Hozzám – minden szó elejét erősen megnyomja. - A második szabály?

Ezúttal simogat, majd némi csend után ismét hangosan csattan rajtam valami. A fájdalomtól elvesztem az uralmat a lábaim fölött, és azok behajlanak. Már csak a bilincs tartja a felsőtestem az asztalon, mélyen a bőrömbe mar.

- Válogasd meg a szavaid, ha velem beszélsz – és már megint simogat. - A harmadik szabály, hogy azt teszed, amit én mondok. Bárhol, bármikor. Ha azt mondom, hogy szopj le, akkor te már térdelsz is. Megértetted?

A gombóccal a torkomban nem tudok megszólalni.

- Megértetted?! - valami ismét csattan a fenekemen.

- Igen! - felsírok.

- Ezeket tartsd be, és nem fog bajod esni. Ha valami nem tetszik akkor megbüntetlek, és jutalmat kapsz, ha meg vagyok elégedve veled. Világos?

- I-igen... - nyöszörgöm.

- Ja, és még valami – ne, nem akarok többet. - Nincs értelmetlen kérdezősködés, rohadtul fel tudsz vele bosszantani.

- J-jó... megértettem...

- Ajánlom is. Most pedig legyél jó kislány, és ne mozdulj – nevet egyet a saját megszólalásán, majd kimegy a szobából.

A hátsóm szörnyen fáj, nyöszörögve a lábaimra állok, hogy megszűnjön végre a feszülő érzés a csuklóimnál. A bilincs enyhít a szorításából, amitől megkönnyebbülök, de a szemeim elkerekednek a rémülettől, amikor meglátom, hogy egy sovány vércsík folyik végig az alkaromon. Zokogva hajtom a fejem az asztalra. Ez az elmebeteg maga az Ördög, és én ki akarok jutni ebből a Pokolból. Haza akarok menni!Haza, anya és apa biztonságot nyújtó házába.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje állok az asztalra dőlve. A csuklómtól elkezdve, a hátamon át a fenekemig sajog mindenem, a karomon már a vérem is megalvadt. Közeledő lépteket hallok, felemelem a fejem, és Sehun jelenik meg mellettem. Megint azt a hátborzongató dallamot dúdolja, közben kiszabadít a bilincs fogságából. Nehezen egyenesedek fel, megfogja a kezeim, és homlokát ráncolva vizsgálja a sebeket rajtuk. Nem szól egy szót se, visszaültet a székbe, odasétál a szekrényhez, és az egyik fiókból kivesz egy kis műanyag dobozt, majd elém guggol. Még mindig dúdol, szipogva figyelem ahogy a dobozból kivett hintőporból vastagon szór a sebre, majd gondosan bekötözi a csuklóm, és ugyan ezt megteszi a másikkal is.

- Így ni – mondja, miközben visszateszi a kötszert is a fiókba.

Elém lép, lehajol, és egy puszit nyom a fejemre. Mi a szar?

- El kell mennem – közli. - Ne játszd el a bizalmam, és ne csinálj semmi hülyeséget.

Ismét dudorászni kezd, s kisétál a szobából. A lehető legjobban össze vagyok zavarodva, ezt az embert tökéletesen két részre lehet osztani. Ott a pszichopata énje, aki elrabolt, megerőszakolt, durván bánik velem, rám kényszeríti az akaratát, és itt a másik, aki a szakadó esőben megállt, hogy felvegyen, reggelit hozott, most pedig ellátta a sérüléseket, amiket ő maga okozott.

Felkelek a székből, és olyan gyorsan hagyom el a szobát ahogy csak tudom. A lépcső tetejéről, észrevétlenül figyelem Sehunt miközben kilép a ház ajtaján. Megvárom a zár kattanó hangját, majd lesietek az alsó szintre, kettesével veszem a lépcsőfokokat. Valahol biztos vannak pótkulcsok...

Először az ajtó környékén keresgélek, még a fogason lógó kabátok alatt is megnézem, de sehol semmi. Átmegyek a boltív alatt, és a gyomrom gomb méretére zsugorodik össze, ahogy bevillan néhány emlék az ülőgarnitúrára pillantva. Benézek a szekrényekbe, minden egyes kis résbe, fiókba, de itt se találok kulcsot. Mindent igyekszek visszatenni az eredeti helyére, hogy ne legyen nyoma a kutakodásomnak. A sarokban lévő ajtóra pillantok, majd felé tartva még egyszer megpróbálom az üvegajtót, de még mindig zárva. Legvégső esetben betöröm az üveget, és futok amerre látok. Lenyomom az ismeretlen ajtó kilincsét, de az meg se mozdul, zárva van. Kimegyek a helyiségből, a konyhában folytatom a keresést, kétlem, hogy ott bármit is találnék, bár ki tudja. Sehun teljesen kiszámíthatatlan. A pultokban minden létező ajtót kinyitok, a fiókokat kihúzom, de mindegyikben csak átlagos, konyhai felszerelés van. A falra szerelt tárolókat is végignézem, és az egyiket kinyitva megcsillannak a szemeim. Sok-sok kampó, amiken kulcsok garmadája lóg, felcímkézve.

Bejárat... A helye természetesen üres, ahogy a kerté is.

Szoba 1, szoba 2, szoba 3... pince... Hátamon végigfut a hideg. Padlás, fürdőszoba, emeleti fürdőszoba, szoba 6, dolgozószoba.

Elgondolkozok, majd hirtelen ötlettől vezérelve leakasztom az dolgozószoba kulcsát, és a boltíves helyiség ismereten ajtajához megyek. A megérzéseim helyt álltak, valóban nyitja a kis fémdarab. Középen egy íróasztal, beterítve papírokkal; irattartók; könyvespolcok, rengeteg könyvvel. Közelebb megyek, tekintetem elidőzik a könyveken.

Futball-világbajnokságok, Futballforradalmak, A győztes anatómiája, Alex Fergunson Önéletrajz. Ezeken kívül még rengeteg hasonló témájú van, a szemeim egy sorral feljebb tévednek. Azon a polcon pszichológiával, önismerettel, személyiségfejlesztéssel kapcsolatosak, mindegyikből több kötet is van.

Az íróasztal szinte vonz magához, leülök, és végignézek a rajta lévő papírokon. Számlák, szerződések, hivatali papírok. Kiszúrok egy fehér mappát, amin a mai dátum van, felemelem, hogy magam elé tehessem, de több lapot leverek vele az asztalról. Fújtatva térdelek le, hogy felvegyem őket.

CM Chungmu Kórház... Mi a...?Tüzetesen olvasok lejjebb.

KÓRLAP

Születési név: Oh Sehun

Születési dátum: 1994.04.12

Nem: férfi

Nemzetiség: koreai

Lakhely: 435-632, Jeil-ro, Jungwon-gu, Seongnam

Felvétel időpontja: 2012.04.08

Kezelő orvos: Dr. Park Shinwoo, szakorvos – Pszichiátriai részleg vezetője

Kezelési javaslat: Az intézményben való tartózkodás 24 hónapig, heti három csoportos foglalkozás, ill. heti két alkalommal egyéni foglalkozáson való részvétel.

Dekurzus:

2012 – április:

A beteg zavart, erős téveszméi vannak; a *throax, scapula, coaxe teljes felületén zúzódások, régebbi sebhelyek (lsd. mellékelt lelet).

2012 – május:

Félénk, visszahúzódó, megtagadja a kommunikációt.

(Phenelzin dózisa +4)

2012 – június:

Erős öngyilkossági hajlam, lidércnyomásos, visszatérő álmok.

(Phenelzin dózisa +5)

2012 – július:

A viselkedése elutasító, agresszív. A mai napon (2012.07.23), a csoportfoglalkozás során könnyű sérüléseket okozott egy másik betegnek, ezt követően a szobatársában is kárt tett.

Óvintézkedések: elkülönítés, a többi beteggel való kapcsolat teljes megszüntetése.

2012 – augusztus:

Nincs javulás.

- Mi a faszt csinálsz?! - Sehun hangjára megremegek, rémülten nézek rá miközben felállok. - Hogy a picsába jutottál be?!

- É-én csak...

- Kurva nagy bajban vagy!

A fogait csikorgatva, dühös tekintettel lép elém, és a csuklómat megragadva ráncigál ki a szobából.

4. Fejezet

Nem akarom!

- Enned kell, ha nem akarod, hogy a gyomrod megeméssze saját magát – határozott, de mégis jóindulat érződik a hangjából.

Sehun mellettem guggol, míg én a vécécsésze előtt térdelek, de nem figyelek a szavaira.

- El akarok menni... - könyörgő, könnyes tekintettel nézek rá. - Kérlek...

- Menj fel a szobádba és edd meg a reggelid, addig nem tárgyalok veled – feláll és kisétál.

Ezek után enni? Már megint ez a hirtelen változás... Teljesen összezavar.

Kóvályogva mászok fel a lépcsőn, benyitok a szobámnak nevezett helyre, majd befekszek az ágyba, és magamhoz ölelem az egyik párnát.

Az otthoniak már biztos aggódnak miattam... Lehet, hogy már a rendőrség is keres. Az autómat nem lesz nehéz megtalálniuk, feltéve, ha még ott áll az út szélén. Ismét forró könnyek gyűlnek a szemeimbe, egész eddigi életemben nem sírtam annyit, mint az utóbbi egy napban. Hányadik lehetek a sorban, ez az őrült vajon hány lánnyal tehette még ezt?Próbálok válaszokat találni a kérdésekre, de tudom, hogy ezekre csak ő tudna válaszokat adni.

- Hé! - az ajtó hangos nyitódására riadok fel, még világos van. - Nem ettél?

Nem figyelek Sehunra, továbbra is háttal fekszek az ajtó felé. Rettegek, a testem remeg, előre félek, hogy mivel fog újra megalázni.

- Kérdeztem valamit! - hallom a közeledő lépteit, majd érzem az ágy süppedését amikor leül rá. - Jól vagy? - ezúttal sokkal lágyabb hangon szólal meg.

Mégis hogy lehetnék jól azok után, amit velem tettél?! Megfogja a vállam és a hátamra fordít, üres tekintettel nézek a kifejezéstelen arcára. Tenyerét a homlokomra teszi, pár másodpercig rajta hagyja, majd le is veszi rólam.

- Hyeri, enned kell! - hangsúlyozza mindegyik szót.

Csoda, hogy tudja a nevem... eddig egyszer se mondta ki. Nem válaszolok, leveszem róla a szemeim.

- Megnyugtatna, ha beszélhetnél valakivel?

Kérdésére újra rá pillantok, visszatér a kiszabadulás reménye. Vár a válaszomra, én pedig aprót bólintok.

- Gyere – megfogja a kezem.

Kihúz az ágyból, de tovább fog amíg lemegyünk a lépcsőn. Riadtan torpanok meg, amikor meglátom, hogy a boltív felé vezet.

- Semmi baj – nyugtat, majd újra elindul, én pedig követem.

Az ülőgarnitúrán megpillantom az ismerős srácot, aki barátságos mosollyal néz rám.

- Menj csak – invitál beljebb Sehun. - Én addig a konyhában leszek.

Bizonytalan léptekkel megyek oda a fiúhoz és leülök mellé, de a távolságot megtartom és nem is nézek rá.

- Szia – kedvesen üdvözöl.

- Szia – mormogom.

- Emlékszel rám?

Félve rá pillantok, és megrázom a fejem.

- A minap találkoztunk a benzinkúton. Joonmyun, de hívhatsz Suhonak is, ha az jobban tetszik – barátságos hangja megnyugtat, de nem bízom benne.

Bólintással jelzem, hogy tudomásul vettem amit mondott, s a kezeimet kezdem bámulni, miközben az ujjaimat tördelem.

- Hogy vagy? - nem válaszolok. - Sápadtnak tűnsz...

- Segíts – halk vagyok, szinte suttogok, nem akarom, hogy Sehun meghallja.

- Miben? - segítőkész hangja igazi megkönnyebbülés.

- Juttass ki innen – felé pillantok, látom, hogy aggódva néz.

- Őszintén sajnálom, de nem tehetek semmit...

- Kérlek... muszáj-

- Nézd – a szavamba vág, ő is halkan beszél – a legjobb, ha együttműködsz vele...

Meglepetten pislogok rá. Mégis hogy...?

- Tudok mindent – válaszol a fel nem tett kérdésre. - Hidd el, én szívesen segítenék, de nem tehetem – szavai őszintén hangzanak.

- Miért?

- Ez hosszú és bonyolult – a fejét csóválja. - Egyszer talán majd minden világos lesz, de addig is azt kell tenned, amit mond.

- De én nem akarom...

- Elhiszem és meg is értem... - elhallgat, mintha azon gondolkozna, hogy kimondhat-e valamit. - Az igazság az, hogy Sehun-

- Khm... - a köhintésre mindketten a hang irányába nézünk, Sehun áll a boltív alatt. - Hyeri, gyere enni! - utasít, majd kimegy.

Nem tudom, hogy mennyit hallott, de valószínűleg többet a kelleténél...

- Gyere – Joonmyun felkel és barátságos mosollyal pillant rám.

Követem őt az alsó szintet és a konyhát elválasztó pultszigetig, ahol Sehun ül és a telefonját nyomkodja. Suhoval mi is helyet foglalunk a bárszékeken, s az előttem lévő tányérba bámulok, amiben leves gőzölög.

- Rajta, egyél! - Sehun hangjára felé pillantok, szúrós szemmel figyel.

Kezembe veszem a kanalat, közben a konyhában lévő faliórára pillantok, ami szerint délután három óra lesz pár perc múlva. Elborzadok a felismerésen, hogy egy nappal ez előtt még vígan autókáztam az országúton.

- Gyerünk, ne akard, hogy tányérostul nyomjam le a torkodon – korhol Sehun.

- Beszélj már szépen a hölggyel – Suho szórakozottan áll a védelmemre.

- Jól van, akkor etesd meg te – durcásan pattan fel –, de figyellek ám titeket – fenyegető pillantásokat vet Joonmyun felé, majd elmegy.

Nem tudom miért, de megnyugtat Suho közelsége. Ő az utolsó reményem.

- Mi van Sehunnal? - halkan térek vissza az előzőleg befejezetlenül maradt mondatára.

- Előbb egyél – mosolyogva biccent az előttem lévő tányér felé.

Azt nem mondom, hogy jól esett, de határozottan jobban érzem magam attól, hogy étel van a gyomromban. Reményteli pillantással fordulok Suho felé, aki csak kedvesen mosolyog. Talán általa sikerül megszereznem a kirakós első darabját, de nagyon úgy tűnik, hogy visszakozik.

- Én tényleg segítenék, de nem akarlak bajba sodorni... - bocsánatkérőn néz.

- Már így is elég nagy bajban vagyok.

Az órájára pillant, majd egy „A francba!” megszólalással felpattan a bárszékről.

- Sehun! - elkiáltja magát.

- Mi van?! - az egész ház visszhangzik a választól.

- Megyek! Akkor majd holnap?

- Holnap!

A hangos búcsúzkodás után Suho rám pillant, váratlanul megölel, én pedig megfagyok a karjai közt.

- Ne ellenkezz, és nem fog bajod esni – higgadtan súgja a fülembe. - Kitartás!

Elenged, rám mosolyog, majd figyelem, ahogy kisétál az ajtón. Én is ki akarok menni azon az ajtón... Hallom a zár kattanását és csalódottan hajtom le a fejem. Megőrjít a kíváncsiság, hogy mit akart mondani Sehunról! Megszeppenve kapom fel a fejem, körbenézek. Hol van Sehun?

Az agyam hamar kapcsol, lemászok a magas bárszékről, és óvatos léptekkel indulok meg a nappaliban lévő üvegajtó felé. Úgy döntök, hogy nem fogadom meg Joonmyun szavait, mert itt a tökéletes lehetőség a szökéshez, amit nem akarok elszalasztani. A szobában többször is körbenézek, de Sehunnak nyoma sincs. Az ajtóhoz lépek, megpróbálom elhúzni, de tényleg zárva van. Második lehetőségként visszasietek a konyhához, és az ablak elé állok, de azon nem látok semmiféle kilincset, vagy fogantyút, amivel kinyithatnám.

- Már megint miben mesterkedsz? - megdermedek a váratlan kérdésre.

Egy lépést se hallottam, és most mégis itt áll, szorosan a hátam mögött. Lehunyom a szemem, mély levegőt veszek, közben igyekszem némi bátorságot gyűjteni, hogy megszólaljak. Félek, mert fogalmam sincs, hogy éppen milyen a hangulata.

- Miért csinálod ezt? - hangom merészebb, mint gondoltam. - Miért jó ez neked?

Nem kapok egy választ se, érzem ahogy kezei a vállaimra kúsznak, finoman kezdenek masszírozni, amitől egy halk sóhaj hagyja el az ajkaim.

- Van fogalmad róla, hogy mit teszel? - folytatom, de ő továbbra is néma. - Pszichés zavaraid vannak?

- Elég – tapintatosan figyelmeztet, tenyerei még mindig kényeztetnek.

- Nem értem, hogy miért-

- Azt mondtam elég! - felcsattan, erősen rászorít a vállaimra.

Felnyögök a fájdalomtól, de nem enged el, ujjai tovább marják az érzékeny területet. Kis híján összecsuklok magam alatt, de ő nem engedi. Magához présel, hátam a mellkasához nyomódik, fenekemnél pedig érzem a merevedését. Kezei ellazulnak a vállaimon, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Próbálok elhúzódni tőle, de karjait szorosan összefonja a melleim alatt, és nem enged el, a vállaimat kezdi puszilgatni.

- Hagyd abba! - ellenkezek. - Eressz el!

- Te még mindig nagyon próbálsz küzdeni... - morogja. - Ezt nem szeretem.

Szembe fordít magával, csuklóimat összefogja maga előtt, arcomhoz közel hajol. Elfordítom a fejem oldalra, és kerülöm a beteges tekintetet.

- Keményen meg akarlak dugni – úgy mosolyog a képembe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga –, de sajnos még nem lehet...

Hál' Isten! Hirtelen meglök, a derekam bevágódik a konyhapult szélébe, a testével pedig ott is tart.

- Mit akarsz? - rémülten nézek a vágytól izzó szemeibe.

Közelebb húzódik, nyakamat kezdi csókolgatni, közben erősen nyom a pulthoz.

- Jól szopsz ahhoz képest, hogy csak most csináltad először – kéjsóvár hangjától a hideg ráz. - Azt akarom, hogy újra leszopj.

- Nem! - kiszabadítom a kezem és a mellkasának feszülök, hogy eltoljam.

Egy gyors mozdulattal megperdít, hogy háttal legyek neki, majd felsőtestem lenyomja a gránitlapra. Erekcióját a fenekemhez dörgöli, s felnyög.

- Megengedem, hogy válassz – egyik kezével lefog, a másikkal az egyik combomat kezdi simogatni. - Kivered, vagy itt helyben keféllek meg, de az eléggé fájni fog – mondja a lehetőségeket.

Egyiket se akarom! Haza akarok menni! Nem tudom visszatartani, halk pityergésbe kezdek, amíg az elmebeteg a válaszomra vár.

- Nos? - türelmetlenkedik, de nem szólalok meg. - Hát jó... akkor én választok.

Nadrágomhoz nyúl, mire azonnal reagálok.

- Jó, jó! - kétségbeesett a hangom. - Megteszem...

Elenged, felegyenesedek a pultról, és lassan, sírdogálva ereszkedek térdre.

Szemeimet összeszorítom, a számat próbálom kinyitni, de Sehun nem engedi, kezével befogja azt.

- Nyeld le! - utasít.

Elmerülök a szégyen mély gödrében, és egy hangos nyeléssel küldöm le az ondóját a szervezetembe. Undorító.

- Ügyes kislány - úgy beszél hozzám, mintha egy kutya lennék. - Megérdemelsz egy kis jutalmat.

Megfogja az egyik csuklóm és nemes egyszerűséggel felhúz a hideg csempéről. Könnyektől fuldokolva, megalázva követem őt a boltíves szobába, miközben ő valamilyen vidám dallamot dúdol. Megtorpanok az ajtóban, s megragadom Sehun karját.

- Ne... - megrázom a fejem. - Nem akarom.

Abbahagyja a dúdolást, szúrós szemekkel nézi azt a pontot, ahol a kezem hozzáér a karjához.

3. Fejezet

*45.000 Won kb. 10.000 Forint

A büntetés

Valaki a fejemet simogatja, palacsinta édes illatát érzem, de a szemeimet nem nyitom ki. Túl álmos vagyok ahhoz, hogy bármit is tegyek.

- Ébresztő, kicsim - hallom anya lágy hangját.

Megnyugszom, bágyadt mosolyra húzódnak az ajkaim.

- Olyan rosszat álmodtam... - nyöszörgöm.

A kéz abbahagyja a simogatásom, halk kuncogást kapok válasznak, de jóval mélyebb hangon, mint amilyen édesanyámé. A szemeim valósággal kipattannak, az ablakon beáradó fénytől pislogok párat, és az "új szobámban" találom magam, a nyugalmam azonnal el is illan. Feszülten ülök fel, s Sehunra meredek, aki az ágy szélén ülve mosolyog rám, de ez a barátságos típusú mosolya.

- Hoztam neked reggelit - kedvesen szólal meg.

Elveszi az éjjeliszekrényről a tálcát, és az ölembe teszi. Ránézek az ételre, ami valóban pár darab palacsinta, leöntve juharsziruppal. Egyáltalán nem érzek éhséget, de akkor se enném meg, ha az éhenhalás szélén lennék.

- Mi a baj? Nem szereted a palacsintát?

Értetlenül pislogok a mellettem ülő férfira, aki kíváncsi tekintettel, mosolyogva várja a válaszom. Mi a szar? Megint olyan, mint az első egy órában, amikor megismertem. Valóban ő tette velem éjjel azt a szörnyűséget? Mégis mit várt? Azt, hogy majd kedvesen mosolygok és majd' szétvet a boldogság?

- Mi ez az egész? - kérdésemre megszeppen.

- Hát... öhm... - úgy viselkedik, mint aki zavarban van, barna tincsei közé nyúl. - Gondoltam éhes vagy, ezért-

- Nem erről beszélek! - csattanok föl.

Szinte rémült a tekintete, ami teljesen összezavar, mintha fogalma se lenne, hogy miről van szó. Ez az ember tényleg nem normális.

Végignézek magamon, egy szatén hálóing van rajtam, amiről ötletem sincs hogy kerülhetett rám. Újra Sehunra nézek, aki még mindig riadtan mered rám.

- Hol vannak a ruháim?

- O-ott bent találsz párat... - mutat az ajtó irányába, amit eddig észre se vettem. - De a reggelidet edd meg, kérlek.

Feláll az ágyról, és kimegy a szobából, halkan csukja be maga után az ajtót. Mi a szar folyik itt?!

A tálcát fintorogva teszem vissza az éjjeliszekrényre, majd ledobom magamról a takarót. Az emlékeim szerint egy vérfoltnak kellene lennie az ágyban, de most hűlt helye; később tűnik csak fel, hogy az ágynemű le van cserélve. Megmozdulok, hogy felkeljek, de a fájdalomtól azonnal megdermedek, az alfelem szörnyen sajog. Nyöszörgések közepette kászálódok ki az ágyból, és kezeimmel a hasfalamat szorítva tántorgok a bizonyos ajtó felé. Benyitok, és egy gardróbszobában találom magam, amitől leesik az állam. Mindegyik falon polcok, akasztók, fiókok sokasága, a rengeteg ruha színek szerint rendezve, az alsó fakkokban pedig különböző stílusú magassarkúk tömkelege. Ámultan lépek beljebb, szemügyre veszem a vállfákon lógó ruhákat, amiken még az árcédula is rajt van. Találomra megnézem az egyiket, és elhűlve tudatosul bennem, hogy ezek méregdrága ruhák, a legtöbbjük meghaladja a 45.000 Wont*. Minek neki ennyi - és ilyen drága - női ruha? Talán van egy barátnője, aki mellett másokat erőszakol? A gondolatra elönt a méreg.

Az egyik fiókban megtalálom a hátizsákom, benne a saját ruháimmal, és azokat veszem föl. Még alaposan körbenézek, mert a telefonomnak semmi nyoma, pedig a szüleim, vagy a barátaim biztos kerestek, hogy épségben megérkeztem-e. Ismét eluralkodik rajtam a düh. Anya és apa biztosan össze lesznek törve, ha megtudják mi történt velem, de egyelőre annak örülök, hogy ez a zavaros elméjű még nem ölt meg. Bemegyek a másik ajtón is - amit még tegnap észrevettem -, az pedig egy fürdőszoba. Az a fürdőszoba, ahol én már jártam, a sarokkádról ismerem fel. Megállok a csap előtt, a széléről elveszem a fogkefét és kibontom a csomagolásból.

Fogmosás után kiöblítem a számat és a tükörbe nézek. Hihetetlen, de semmi jele a szenvedésemnek, talán azért, mert igazából még fel se tudta dolgozni az agyam azt, ami történt. Szép lassan elhomályosodik a látásom, könnyek hada zúdul le az arcomon, ahogy az emlékek bevillannak. Zokogva rogyok a hideg csempére, és kezeimet felemelem, hogy eltakarjam velük az arcom, de útközben megállítom őket, amikor észreveszem a terjedelmes, véraláfutásos zúzódásokat, amiket a bőrszíjak okoztak. A látványtól keservesebb a zokogásom, még mindig nem tudom felfogni, hogy ez történik velem. Itt vagyok egy idegen, gazdag, elmebeteg férfi házában, és egyszerűen nem tudok rájönni, hogy miért teszi velem ezt a szörnyűséget. Nem!Teleszívom a tüdőm levegővel és letörlöm a könnyeimet. Nem törhetek össze, erősnek kell maradnom legalább addig, amíg ki nem jutok innen! Felkelek a földről, veszek pár mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, és elhagyom a fürdőszobát.

Halk léptekkel megyek le a lépcsőn, szemeimmel az alsó szintet pásztázom, de Sehunt sehol se látom. Leérve gyorsítok a lépteimen, és egyenesen a kijárat felé tartok. A francba! Zárva... Visszafordulok, és elindulok a másik irányba, biztos van egy másik ajtó is. Jobbra tekintve egy pultszigetet, mögötte pedig egy konyhát látok, de céltudatosan áthaladok a nappalin, ami maga a luxus, főként a hatalmas lapostévétől, ami a kandalló fölött díszeleg. Egy boltívhez érek, szó szerint Sehunba ütközök. Basszus! Ijedtségemet elrejtve, mogorván nézek fel rá.

- Kérem vissza a telefonom - követelem.

- Parancsolsz? - komoran néz vissza rám.

- Hagyd a francba...

Elmegyek mellette, de megragadja a csuklóm, és visszaránt.

- Hova készülsz? - homlokát ráncolja.

- Engedj el! - próbálom elhúzni a kezem, de nem engedi. - Eressz!

Mellkasára ütök a szabad kezemmel, mire azt is lefogja.

- Cuki ahogy próbálsz küzdeni - vigyorog -, de semmire se mész vele.

A tekintete elkomolyodik, egyre erősebben szorít.

- Ah, ez fáj! - felnyögök.

Továbbra is szorongat, miközben mereven bámul rám. Lehajtom a fejem és ismét sírva fakadok, a fájdalommal térdre kényszerít, majd enyhül a fogása, de még mindig tartja a kezeim.

- Meg kell tanulnod engedelmeskedni, különben szenvedni fogsz - fenyegető a hangja.

- Elmebeteg vagy... - nyöszörgöm.

- Hah - felnevet. - Nem tudsz rólam semmit.

Felhúz a földről, megmarkolja pár tincsemet és meghúzza őket, ezzel arra kényszerítve, hogy rá nézzek. Végignyal az alsó ajkán, hátborzongató vigyorral szegezi rám a tekintetét. Ha nem ugyan abban a ruhában lenne azt hinném, hogy van egy ikertestvére. Az egyikük kedves, míg a másik egy szörnyeteg.

- Azt hiszem még jár neked egy büntetés - minden egyes szót kihangsúlyoz.

Megdermedek a félelemtől, ami láthatóan tetszik neki. Őrült vigyorával a képén megrántja a kezeim, szorosan a teste elé fog, hátam a mellkasához nyomódik, és így ráncigál a boltív túloldalán lévő helyiségbe, ahonnan az előbb kijött.

A szemközti fal teljes egészében egy hatalmas ablak, a kilátás pedig egy tiszta, füves, kert szerű területre nyílik. A tolóajtót - ami szintén üveg - azonnal kiszúrom, mint menekülési útvonalat.

Sehun megállít, a fülemhez hajol, bőrömön érzem a perzselően forró, kifújt levegőjét.

- Tetszik? - buja hangon suttog, érzem a mosolyát.

Villámgyorsan körbenézek. Az egyik sarokban egy újabb faajtó, a padlót hófehér szőnyeg borítja, a halvány bézs színű falak pedig kompenzálják a sötét bútorok által keltett régies hangulatot. Itt is hatalmas tévé, kandalló, könyvespolc, egy L alakú ülőgarnitúra, két megegyező kaliberú fotel és közöttük egy üvegasztal van. Hangulatosnak és ízlésesnek tartanám a berendezést, ha valami normálisabb helyzetben lennék itt.

- Egy rossz szó, vagy mozdulat, és a saját halálodat fogod kívánni, ezt garantálom - Sehun fenyegető szavai hívják fel magára a figyelmem.

Ismét meglök, egészen az ülőgarnitúráig tol, majd szembe fordít magával, beteges vigyorától a hideg is kiráz. Kézfejével lassan simít végig az arcomon, elhúzom a fejem, de hirtelen az államhoz kap és visszafordítja maga felé.

- Pontosan azt fogod tenni, amit mondok. Megértetted?

Nem válaszolok.

- Megértetted?! - felcsattan, megszorítja az állam.

- Igen! - sikoltom, és új erőre kapnak a feltörő könnyeim.

- Térdre! - keményen utasít.

Rémülten nézek rá. Nem akarom!

- Azt mondtam térdre! - ismétli ingerülten.

Megadom magam, szipogva térdre ereszkedek elé a puha szőnyegre, majd ő leül a kanapéra, széttárt lábakkal. Felső testemmel ösztönösen hátrébb hajolok tőle.

- Add a kezed - parancsára bizonytalanul nyújtom felé, hirtelen közelebb ránt magához, a lábai közé. - Csatold ki az övem!

Sírástól fuldokolva, remegő kezekkel nyúlok a bőrszíja felé, ügyetlen mozdulattal oldom ki a csatot.

- Jó, folytasd.

Kigombolom a nadrágját, majd a sliccet is lehúzom, s közben kétségbeesetten pillantok a tolóajtó felé.

- Zárva van - némi kárörvendést fedezek fel a hangjában. - Ne aggódj, jó kezekben vagy - előre hajol, végigsimít a hajamon.

Egyáltalán nem nyugtatnak meg a szavai, a sírás csak még jobban fojtogat. Megfogja az egyik kezem és alsónadrágján keresztül a férfiasságára teszi. A fejemet elfordítom oldalra, hogy a lehető legnagyobb távolságban legyen a kezemtől.

- Ismerkedj vele, simogasd meg.

- Nem akarom! - elhúznám a kezem, de ő nem engedi.

- A-a! Mit mondtam neked? - hanglejtéséből jól tudom, hogy mire gondol. - Ne félj, nem harap.

A fejemet még mindig elfordítva tartom, s a szemeimet is összeszorítom amikor irányítani kezdi a kezem; lassan, fel és le mozgatja a vékony textilen. Egy jóleső sóhaj hagyja el a száját, érzem ahogy az érintésem hatására kezd megkeményedni.

- Folytasd - sóhajtja, leveszi a kezét az enyémről.

Az undor kiül az arcomra, és eleget teszek a kérésének. Szabad kezemmel az arcomat takarom, és próbálok valami teljesen másra gondolni, de a végén mindig oda jutok, hogy azon agyalok miként juthatnék ki.

- Elég - a nyögés térít vissza a kegyetlen valóságba. - Most vedd a kezedbe.

Remegő ujjaimat alsónadrágja szegélyébe akasztom, és lejjebb húzom az anyagot anélkül, hogy ránéznék, de tovább nem megy, megfagyok. Eltelik pár néma, mozdulatlan másodperc, majd érzem, hogy Sehun ismét a kezem után nyúl. Ujjaimat lefejti a textilről, és forró, lüktető hímtagja köré zárja őket. Pityergésem egyre csak hangosodik, de ő ezzel mit sem törődve újra irányítja a kezem, fel-le húzogatja magán, ismét felsóhajt, én pedig hangosan felsírok a borzasztó érzéstől, ahogy pulzál a tenyeremben. Elenged és hagyja, hogy egyedül csináljam, közben arcomra egyre erősebben szorítom a másik kezem. Nem tudom, hogy a sírástól, vagy a szégyenérzettől, de az egész fejem lángol, miközben az őrült csak élvezkedik. Szereti azt látni, hogy a nők szenvednek tőle? Szeret másokat kényszeríteni, hogy kielégítsék az aberrált vágyait? Nem értem. Az ilyen embereket sose fogom tudni megérteni. Mi járhat ilyenkor a fejükben? Ők nem érzik a tetteik súlyát?

- Gyorsabban - megint a kéjsóvár hang zökkent ki a szörnyülködésből.

Szemhéjaimat már olyan szorosan tartom amennyire csak tudom, miközben engedelmeskedem. Csak érjen már véget ez a szörnyű rémálom, könyörgöm! Sehun torkából egy mély morgás szakad fel, csípője elemelkedik a bőrhuzattól.

- Ahh... méhg! - rám parancsol.

Nem akarom megtenni, és nem is tudom, mert a karom már rettenetesen zsibbad. Megállítom a kezem, Sehun csípője visszaereszkedik a kanapéra, és a szoba csendjét az ő zihálása tölti be.

- Már fáj... - halkan szipogok.

- Akkor szopj - válaszára elhúzom tőle a kezem.

- Nem!

- Tessék?! - dörren a hangja, mire összerezzenek. - Úgy táncolsz, ahogy én fütyülök, úgyhogy csináld!

A sírástól nyöszörögve veszem el az arcom elől a tenyerem, és nagyot nyelve hajolok közelebb az elmebeteg öléhez. Iszonyodva szemezek erekciójával.

- Gyerünk - Sehun ködös tekintettel sürget.

- Nem megy - siránkozok.

Válaszként egy frusztrált ciccegést kapok, közelebb hajol, egyik kezével férfiasságát állítja fel a hasfalától, a másikkal a hajamba markol.

- Nyisd ki a szád - ezúttal nyugodtabb hangon kapom a parancsot, de nem engedelmeskedek. - Nyisd ki, ne akard, hogy én feszítsem szét!

Türelmesen megvárja amíg állkapcsomat mozgásra bírom, de a következő pillanatban már le is nyomja a fejem, hosszúságának körülbelül a fele az ajkaim közé csusszan. Szemeimet összeszorítva, elfojtott hangon nyögök fel, és el akarok húzódni, de erőszakosan lent tart, a másik kezével is megmarkolja a hosszú, fekete tincseimet.

- Ügyelj a fogaidra, mert ha fájdalmat okozol azt vissza is fogod kapni. Megértetted?

Fogalma sincs róla, hogy eddig mennyi fájdalmat okozott.

- Megértetted?!

Hímtagjával a számban, két nyöszörgés között hümmögök egy helyeslő választ.

- Jó kislány. Most pedig szorítsd a szép kis szádat és szívj.

A hajamnál fogva mozgatni kezdi a fejem, éles sóhajokat hallat, és azon vagyok, hogy visszatartsam az öklendezést. Még soha nem éreztem magam ennyire megalázva és kihasználva, undorodom még saját magamtól is.

- Ó, azt a kurv...ah... - felnyög. - Szívd erősebben!

Istenem, mennyit kell még szenvednem? Kérését teljesítem, de egy óvatlan pillanatban végigkaristolom a bőrét a fogaimmal, amitől felszisszen.

- Ez fájt, te ribanc!

És abban a pillanatban teljesen lenyomja a fejem, pénisze tövig elmerül a számban, és az öklendezést már nem tudom visszatartani. Elengedi a hajam, s a fejemet azonnal elhúzom, a köhögések közben próbálok levegőhöz jutni, de a zokogás is megnehezít ebben.

- Folytasd! - rám parancsol.

- Ne, kérlek... - hangom erőtlen, halk.

Feláll az ülőgarnitúráról, hajamat a kezeivel összefogja egy copfba, és a fejemet maga felé húzza.

- Minél többet nyavalyogsz, annál tovább fogsz tartani - zihálja. - Szopj!

Kelletlenül a számba veszem, ő pedig irányít, majd a csípőjét is mozgatni kezdi, szimmetrikusan a fejem mozgásával. Szemeimet szorítom, arra koncentrálok, hogy az orromon vegyem a levegőt, és próbálom elterelni a gondolataimat a szégyenről.

Sehun sóhajai egyre hangosabbak, nyögései is gyakoribbak, majd egy erőteljes morranásánál érzem, hogy valami sós, sűrű, meleg cucc folyik a számba. A fejemet elhúzom, és már köpnék is, de Sehun a kezét az állam alá teszi és nyomja fölfelé, így a számat nem tudom kinyitni.

- Nyeld le szépen, különben legközelebb az arcodra spriccelem az egészet – vigyorogva hajol le hozzám.

Nem akarom, hogy legyen legközelebb! Nem vagyok képes nyelni, csak szorítom a szemeim és pityergek.

- Nyelj! - sürget. - Gyerünk, cica.

Befogja az orrom, nem kapok levegőt, ezért pár másodperc múlva kénytelen vagyok lenyelni az ondóját. Undorító.

- Ügyes vagy – elenged, levegőért kapkodok. - Látod, nem is volt olyan rossz.

Rossz volt. A legmegalázóbb dolog az életemben.

Elernyedt férfiasságára visszahúzza az alsóját, a nadrágját is begombolja, én pedig öklendezni kezdek. Kezem a számra szorítom, Sehun felhúz a földről, kivezet a szobából és a boltív melletti fal mentén, sietősen végigvezet a lépcső alatti eldugott folyosóra, ahol szintén egy fürdőszoba van az egyik ajtó mögött. A vécé elé térdepelekés kiadom magamból a gyomortartalmam, ami spermából, illetve epéből áll. Undorodom magamtól, és ez már elég súlyos büntetés.

2. Fejezet

Rémes valóság

Mocskosabbnál mocskosabb dolgokat suttog a fülembe, miközben az ágyékát folyamatosan hozzám dörgöli, érzem a merevedésének minden centijét. Undorodom tőle, el akarok futni, hazáig rohannék, de még mindig zsibbad mindenem, csak keserves sírásra futtja.
Folyamatosan azt kérdezgetem magamtól, hogy miért? Mégis hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe? Azt hittem, hogy velem még hasonló se történhet, de most én is megtapasztalom ezt a rettenetes érzést, amit még félelmetesen sok nő átérez.
Sehun erősen markolássza a melleim, csókol ahol csak ér, s közben érzem, hogy a testem lassan kezd magához térni, a zsibbadás enyhül, az ujjaimat már sikerül megmozdítani. Szemeimmel kétségbeesetten keresem a menekülő utat.
- A legnagyobb örömömre engem illet a megtisztelő feladat, hogy bevezesselek a szexuális élvezetek világába, ezért ígérem, hogy finom leszek - vággyal teli szemekkel pillant fel rám.
Felül, türelmesen kezdi kigombolni a nadrágját. Itt a tökéletes alkalom, hogy megszabaduljak ettől az elmebetegtől. Felülkerekedik a kábultságomon az adrenalin és a szabadulási vágy, a lábam mozdul, teljes erőmből - amennyi jelenleg kitelik tőlem - rúgok vele, Sehunt gyomorszájon találom, s a fájdalomtól feljajdulva esik a földre. Felkelek a bőrkanapéról, de a lábaim nem bírják el a súlyom, összerogynak alattam, és én is a földre kerülök. Egyedül a remény ad annyi erőt, hogy feltápászkodjak és bizonytalan léptekkel eltántorogjak az ajtóig, amíg az aberrált őrült a padlón szenved. Egy folyosóra kerülök, ahol több ajtó is van, de ezeket figyelmen kívül hagyom, a folyosó vége felől beszűrődő fény felé tartok. Egy lépcső tetejére kerülök, erősen megkapaszkodok a korlátba, és határozatlan léptekkel igyekszem lefelé. Egy örökkévalóság mire leérek, ismét egy tágas helyiségbe kerülök, ami valami nappali szerűség lehet. Szemeimmel körbepásztázom a helyet, és azonnal meg is pillantom a lehetséges kiutat, egy kétszárnyú ajtót. Szipogva, levegőért kapkodva sietek a kijárathoz, közben imádkozok magamban, hogy nyitva legyen. Fogalmam sincs, hogy hol lehetek, vagy mi vár az ajtó túloldalán, az se érdekel, hogy teljesen meztelen vagyok, az egyetlen ami a fejemben jár az az, hogy el akarok tűnni innen. Kapkodva nyúlok a kilincshez, amit könnyedén lenyomok és nyílik az ajtó.
Az örömöm egy pillanatig se tart, egy kar fonódik szorosan át rajtam a melleim alatt, egy másik pedig a hajamba markol, hátrafeszíti a fejem, és elrántanak az ajtótól.
- Te rohadt ribanc - hörögnek a fülembe. - Hova sietsz? Még csak most jöttél.
Sehun elfordít a kijárattól, és visszafelé ráncigál.
- Engedj el! - kapálózok. - Segítség!
- Kiabálj csak, úgyse hall senki - hátborzongató hangjától ismét hangos zokogásban török ki.
Pedig már majdnem kijutottam, annyira közel volt. Nem adom fel, továbbra is kitartóan próbálok kiszabadulni az erős szorításból.
- Higgadj le, különben kénytelen leszek adni egy kis nyugtatót! - erélyesen szól rám, de figyelmen kívül hagyom. - Azt mondtam elég! - szorít egyet rajtam, mire a fájdalomtól felnyögök.
Erősen markolja a hajam, sajog a fejbőröm és érzem, ahogy kitépődik pár hajszál, miközben felvonszol a lépcsőn. Nem ugyanoda visz vissza, a folyosón a lábával rúgja be az egyik ajtót, ami mögött a szoba egy teljesen átlagos hálószobának tűnik. A jobb oldali falnál egy franciaágy, a szemközti falnál egy szekrény, illetve még egy ajtó és itt ki is merül a szoba berendezése. Jobban nincs időm szemügyre venni, mert Sehun az ágyra lök, fölém mászik, lábaival összeszorítja az enyéim, és a csuklóimat is erősen a matracba préseli.
- Remélem tetszik az új szobád - arca olyan közel van az enyémhez, hogy érzem a leheletét, aminek bor illata van.
Új szoba? Ez meg miről beszél? Nem tarthat itt! Ennyire nem lehet beteg az elméje! A félelmemet felvátlja a düh, ám ismét helyet cserélnek, amikor az egyik kezében összefogja a csuklóim a fejem fölött, és az ágy támlája mögé nyúlva előhúz két láncot, amiknek a végén egy-egy vastag bőrszíj van. Rémült tekintettel nézek Sehun tüzesen lángoló szemeibe.
- Első szabály: csak semmi érintés - vigyorog.
Ficánkolni kezdek amint eljutnak az agyamig a szavai. Jobban ránehezedik a csípőmre, lábaival erősebben szorítja a testem. Minden küzdelmem ellenére rám csatolja a szíjakat, majd erősen meghúzza őket annyira, hogy az ereket is elszorítja a csuklómban. Lemászik rólam, és én azonnal rángatni kezdem a kezeim, de továbbra is feszesen tartják a fejem fölött a láncok, amik valahol az ágytámla mögött lehetnek rögzítve. Mire észbe kapok az őrült meztelenül fekszik a lábaim közé, óvszerrel a meredező férfiasságán. Kétségbeesetten rugdalózni kezdek a lábaimmal, de azonnal lefogja őket.
- Nyugalom, kiscsillag. Csak egy kicsit fog fájni - mézesmázos hangon szólal meg, közben az arcomat cirógatja. - Az első alkalom a legfontosabb, ez határozza meg, hogy miként viseled el az azt követő aktusokat. Ha például úgy vesztenéd el a szüzességed, hogy egy elmebeteg őrült megerőszakol, soha nem fogod élvezni a szexet - érzem a saját maga felé irányuló szarkazmust. - Csak ez az oka annak, hogy a szökési kísérleted ellenére is úriember vagyok, de ne aggódj, a büntetésed meg fogod kapni később.
Állam alá teszi a kezét, hogy megemelje a fejem, de én elfordítom oldalra.
- Rohadj meg - szűröm ki a fogaim közül.
- A-a, második szabály - tenyerét a számra tapasztja, a fejemet visszafordítva kényszerít, hogy a szemébe nézzek. - Nyögéseken kívül nem akarok mást hallani. Még egy hasonló megszólalás és a szép kis szád be lesz kötve. Megértetted?
Válaszként csak szúrós szemekkel nézek rá, majd a fejemet elfordítva megszabadítom magam a tenyerétől. Ha tehetném, az egész lényétől megszabadítanám magam. Lehet, hogy helyes és első ránézésre kedvesnek, becsületesnek tűnik, de a legnagyobb pechemre ő valójában egy elborult elméjű őrült. Azon gondolkozom, hogy miért van erre, aztán hirtelen éles fájdalom hasít az alfelembe, arcom megrándul és nyögök a fájdalomtól.
- Ó, ezaz bébi, nyögj... - mormolja Sehun. - Azt a kurva, milyen szűk vagy!
Erősen a combjaimba markol, és mozgatni kezdi a csípőjét. Úgy érzem mindjárt szétszakít, minden izmom feszül a kíntól, alsó ajkamba belemélyesztem a fogaim, hogy visszatartsam a kikivánkozó nyögéseket. Nem fogom megadni ennek az elmebetegnek azt az örömöt, hogy nyögök alatta, még akkor se, ha az a fájdalomtól van. Rám nehezedő súlya az ágyba présel, lassan mozog bennem, szájával a nyakamat szívogatja, harapdálja, és kezeivel a melleimet markolássza. Összeszorított szemhéjaim alól kibuggyannak a könnycseppek, fogaim alsó párnámba mélyednek, hogy néma maradjak, pedig a fájdalomtól és a felismeréstől, hogy éppen megerőszakolnak ordítozni tudnék. A kezeimet próbálom megmozdítani, de a bőrszíjak olyan szorosan feszülnek a csuklómon, hogy a vérhiánytól már teljesen elzsibbadtak az ujjaim.
- Hallani akarom a hangod - zihálja a nyakamba Sehun. - Nyögj! - komoran utasít.
Nem figyelek rá.
- Nyögj! - ismétli.
Tenyereire feltámaszkodik, megkönnyebbülök amikor kihúzódik belőlem, de pillanatokkal később újra belém döfi magát, amitől már majdnem kiszökik belőlem egy fájdalomra utaló hang, de elfojtom. Ezt elismétli párszor, majd gyorsabban kezd lökni a csípőjével, amitől felnyögök és keserves zokogásom is kitör belőlem.
- Erről van szó, had halljam a hangod - kéjelegve szólal meg, a könnyeket letörli az arcomról.
Folytatja az ütemes tempót, fokozatosan gyorsít, széles tenyerei ismét a melleimre telepszenek. A kezdeti fájdalom, a feszülő érzés mostanra elmúlt, a testem pozitívan kezd reagálni az ingerekre, de a kellemes érzés ellenére sem élvezem a helyzetet. Szabadulni akarok, elszántan rángatom a kezeim, amitől a szíjak csak jobban feszülnek, és ezt az őrültet még a zokogásom se hatja meg. A szemeimet továbbra se nyitom ki, elég a borzalmas tudat is, hogy mit tesz velem éppen, látni meg végképp nem akarom. Csak azt várom, hogy véget érjen ez a rémálom és felébredjek.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el. Egy perc? Tíz? Húsz? Sehun halk nyögéseket, sóhajokat hallat, kiélvez minden pillanatot, én pedig azon kapom magam, hogy csak fekszem, teljesen mozdulatlanul. A testem elfáradt, az ájulás szélén érzem magam, ezért reményveszetten tűröm ahogy az elrablóm döfköd.
Egyik pillanatban teljesen, tövig belém nyomja magát és megáll, erőteljes morgás szakad fel a torkából, majd elernyedt, izzadt testével rám dől, szaporán veszi a levegőt.
- Csodás vagy, bébi - hangján érzem a beteges vigyorát. - Azt hiszem, megtartalak...
Leszáll rólam és kihúzódik belőlem, amitől az izmaim megkönnyebbülten ellazulnak, de az mégis mit jelentsen, hogy "megtart magának"? Nem vagyok holmi háziállat, amit az utcán talált.
A szemeim még mindig csukva vannak, miközben azt érzem, hogy a bőrszíjak engednek a szorításukon és kiszabadulnak a kezeim, amik erőtlenül esnek az ágyra.
- Gyere, cica - Sehun finoman ültet fel.
Résnyire nyitom a szemeim, és az első dolog amit megpillantok az a nem túl terjedelmes, vörös folt az ágyon. Az én vérem, ami biztossá teszi számomra, hogy a szüzességemet egy aberrált őrült vette el, aki most finoman vesz a karjaiba, oldalam meztelen mellkasának nyomódik, s a combjaimon is vékony, vörös csíkokat fedezek fel. Az utolsó képek, hogy bevisz a fürdőbe, a nyakába kapaszkodom miközben a lábaim földet érnek, és vizet enged a hatalmas sarokkádba, majd a szemeim maguktól lecsukódnak.