Az elveszett fejezet

 Elöntenek a régi érzések, amint belépek az ajtón. Furcsa újra látni az előszobát és a konyhát, ahol annyi minden történt az utóbbi időben. Lelki szemeim előtt látom magam, ahogy az első napon rettegve kerestem a bejárati ajtó kulcsát, hogy megszökhessek innen.

– Minden rendben? – Sehun mellém lép, átkarolja a derekam.

– Persze – mosolyogva fordítom felé a fejem, mire egy csókot nyom az ajkaimra.

Szó nélkül megfogja a kezem, és felvezet a lépcsőn, be a hálószobába, majd tovább a fürdőbe. Nem mond semmit, és én se tudom, mit mondhatnék.

Szembe fordít magával, arcom két oldalát megfogja, és ajkait az enyémre tapasztja. Lassan, érzelmesen csókol, de enyhe bűntudatot érzek rajta. Megbánta, hogy újra ellökött magától, de bízom benne, hogy megtartja a szavát, és ez nem fog többet előfordulni.

Kibújtat a ruhámból, majd ő is meztelenre vetkőzik, és beállunk a zuhany alá. Jól esik érezni a bőrömön a forró vízcseppeket és Sehun ajkait. A vállaimnál indul, majd a kulcscsontom vonalát követve áttér a nyakamra. Vizes hajamat óvatosan arrébb simítja az útból, hogy a nyakam teljes egészét birtokba vehesse a szájával. Lehunyom a szemeim, és egy halk sóhajt kiengedve átkarolom Sehunt, tenyereim lomhán simítják végig a hátát, ujjbegyeimmel érzem rajta a hegeket. Meg se rezzen, nem érzem megfeszülni az izmait, mintha már egyáltalán nem is zavarná, hogy hozzá érek.

Több mint két órát töltöttünk a zuhany alatt, megnyugodva és kielégülve fekszünk le az ágyba. Sehun közelebb húzódik hozzám, átkarol, és egy puszit nyom a halántékomra.

– Örülök, hogy visszakaptalak – halkan suttogja.

Nem mondok semmit, válaszként csak helyeselve hümmögök.

– Mi a baj? Szótlan voltál egész nap.

Nem is tudom, mit mondhatnék. Próbálom összeszedni a gondolataim, és Sehun láthatóan kezdi elveszíteni a türelmét, feszült tekintettel fürkészi az arcom.

– Gyerünk, ki vele – sürget.

– Lehet, hogy egy kicsit besokalltam – óvatosan kezdem, de ő figyelmesen néz. – Érzelmileg megviselt minden, ami velünk történt, és úgy érzem, hogy belefáradtam.

– De most már minden rendben van, Hyeri – magához húz, szorosan átölel. – Nem lesz több külön válás, megígérem, hogy mostantól minden a legnagyobb rendben lesz.

Őszinte szavai megnyugtatnak, lehunyom a szemeim, és hamar el is nyom az álom.

Hangos zajra ébredek, Sehun nincs mellettem az ágyban. Újabb zörgést hallok a földszintről, felkelek az ágyból, és elindulok lefelé a lépcsőn. Leérve nagy csend fogad, mintha egész eddig csak beképzeltem volna a hangokat. Sehun nincs se a konyhában, se a nappaliban.

– Sehun?

– Tessék?

A hátam mögül jön a hangja, a lépcső alatti ajtót csukja be éppen, majd tenyereit beletörli a pólójába.

– Mit csinálsz? – zavartan kérdezem.

– Semmit, csak volt pár kacat, amit le kellett vinnem – mutat a háta mögötti ajtó felé.

Furcsa pillantásokkal illetem, de egy magabiztos mosollyal állja. Közelebb lép hozzám, átkarolja a derekamat, majd egy hirtelen mozdulattal magához ránt, kezei a fenekemre csúsznak, és erősen megmarkolja, mindeközben egy sokatmondó mosoly van az arcán.

– Jól aludtál? – lehajol és a nyakamba csókol.

– Tudtam volna még aludni, ha nem ébredek fel arra, hogy itt zörögsz.

Amint ezt kimondom erősebben megmarkolja a fenekem, és finoman bele harap a nyakamba.

– Kárpótollak érte – vággyal teli hangon mormolja.

Óvatosan a mellkasának feszítem a kezeim, hogy eltoljam magamtól, mire meglepetten nézve hátrál pár lépést. Eltelik pár másodperc míg keresem a szavakat, közben Sehun tekintete megváltozik, szigorú nézéssel illet.

– El kell mennem, egy óra és itt leszek – erős megvetést érzek a hangjában. – Remélem addigra sikerül eldöntened, hogy mit is akarsz.

Minden további szó nélkül elmegy mellettem, csak a bejáratni ajtó hangos csapódását hallom mikor kimegy. Szemeim a lépcső alatti ajtóra szegeződnek, sok kérdés fut át az agyamon. Miért érzem, hogy valami megváltozott Sehunban? Mi lehet az ajtó mögött? Mit csinálhatott ott?

Megközelítem az ajtót, kezem a kilincsre teszem, és lenyomom. Zárva. Észre se vettem, hogy bezárta. Mit titkol már megint?

Megpróbálom lefoglalni a gondolataim, bemegyek a nappaliba, ledobom magam a kanapéra, és böngészni kezdem a tévé csatornáit. Semmit nem találok érdekesnek, ezért kikapcsolom, perceken keresztül csak ülök a csendben, ellepnek a saját gondolataim. Az eszem és a szívem még mindig harcot vívnak egymással; szeretem őt, de az agyam folyamatosan arra késztet, hogy fogjam magam, és meneküljek, amennyire messzire csak tudok. Sehun még mindig teljesen kiszámíthatatlan, tudom, hogy elég egy rossz szó, és újra előjöhet belőle a beteg oldala.

Gondolkodás közben a szemeim a szobát pásztázzák, amíg meg nem pillantom a dolgozószoba ajtaját. Egyszer jártam ott, akkor is nagyon megbántam, de ha megkockáztatnám lehet, hogy többet megtudnék, és könnyebb lenne segítenem Sehunon. Bátran állok fel a kanapéról, elindulok egyenesen az ajtó felé. Arra számítok, hogy lenyomom a kilincset, és nem fog történni semmi, de meghallok egy kattanó hangot, és kinyílik az ajtó.

A szobában minden ugyanolyan, mint hónapokkal ezelőtt. Odamegyek a könyvespolchoz, a sarokban szemet szúr egy régi bakelit lemezjátszó. A tűt óvatosan a lemezre illesztem, majd egy másodpercnyi recsegés után megszólal egy lágy dallam. Egy mély, melankolikus zongoramű, ami nagyon ismerősen hangzik. Tovább hallgatom, hátha rájövök, hogy honnan olyan ismerős, közben a polc felé fordulok, és leguggolok, mert legalul kiszúrom a sorba rendezett mappákat. Mindegyik más színű, és meglehetősen vastagok.

Véletlenszerűen kiválasztom az egyiket, fellapozom, de csak számlák vannak benne különféle háztartási dolgokról. Kezembe veszem a következőt, ami már érdekesebb, az első lefűzött lap ugyanaz a kórlap, amit még Suhotól kaptam. Lapozok, a következő egy kézzel írt feljegyzés. Nem tudom, hogy ki írhatta, de nehezen olvashatók a kacifántos betűk. Annyit sikerül kiolvasnom, hogy egy pszichológiai diagnózis.

A bakelitből szóló dallam megváltozik, a zongora felgyorsul, ebben a pillanatban csap belém a felismerés, hogy ezt szokta Sehun dúdolni. Amint rájövök, el is hallgat, ezért hátra fordulok, és Sehun áll a lejátszó mellett.

– Mit csinálsz itt? – meglepően nyugodt.

Felkelek a földről, higgadtsága ellenére érzem, hogy bajban vagyok, tekintetem megragad Sehun semmitmondó szemeim.

– Fülbemászó dallam, igaz? – elmosolyodik. – Az intézetben folyamatosan ezt kellett hallgatnom, amikor úgy gondolták, hogy meg kell nyugodnom. Inkább most is csak idegesít, de néha valóban megnyugtat, ha leülök hallgatni – rápillant a földön lévő nyitott mappára. – Olvastál valami érdekeset?

Meglep a kérdése, nem tudom, hogy mi lehetne erre a jó válasz. Talán végre ő maga fog felvilágosítani mindenről. Szólásra nyitnám a számat, ekkor Sehun tekintete megváltozik, ami rémülettel tölt el. Közelebb lép, én önkéntelenül hátrálok.

– Én találtam valami érdekeset az autódban – felmutatja a noteszt, amit Suho adott. – Ugye tudod, hogy ezzel most nagyon feldühítettél?