26. Fejezet

Szia

A szobám egy nap alatt visszanyerte a régi formáját, minden cuccom visszakerült a helyére, és ez segített valamennyit. A pakolással elterelődtek a gondolataim, édesanyám egy pillanatra se hagyta, hogy máson járjon az eszem.

Az utolsó ruhadarabot akasztom a szekrénybe, amikor megérinti a vállamat.

- Örülök, hogy hazajöttél – őszinte mosoly van az arcán. – Szeretném, ha velünk maradnál.

- Itt maradok – az én arcomra egy keserű mosoly kerül.

Feladtam az álmom, hogy önálló életet éljek Szöulban, a történtek marasztalnak a szüleim biztonságában. Talán elfelejtem Sehunt, és minden mást, de egyelőre távol akarok maradni az új dolgoktól, és az önállóságtól.

Törökülésben vagyok az ágyon, kezemben azt a bizonyos könyvet tartom, és a könnyeimmel küszködve olvasom a sorokat.

2015.07.08

Változik, határozottan jó irányba. Már kevésbé agresszív, kezd megnyílni, de minden éjjel lidércnyomás gyötri. Egy gyerekkori emléket él át újra az álmában, amikor az édesapja bántalmazta.

Ha elmélyül a téma, egyből felkapja a vizet, de pár perc után megint lehet vele normálisan beszélni.

Nehezen viseli, ha róla van szó, de megígérte, hogy később mesél magáról, hogy jobban megismerhessem.

2015.07.09

Egyre közvetlenebb, ma hihetetlenül boldognak láttam. Egész nap egy őszinte mosoly volt az arcán, semmi nem rontotta el a jókedvét. A változás biztató, de túlságosan hirtelen jött, ezért aggaszt, hogy ez esetleg csak felületes, átmeneti.

2015.07.11

Ma beszélgettünk, újra előjött egy korábban felvetett téma. Betartotta az ígéretét, és elmondott néhány dolgot.

Nem tudom tovább olvasni, a gondolataim elterelődnek annak a napnak az emlékére. Lehunyom a szemeim, és szinte újra átélem, mindent pontosan ugyan úgy látok magam előtt.

Megint az ő ágyában szeretkeztünk. Olyan érzésem volt, mintha a saját szobájában sokkal könnyebben lehetne beszélni azokról a dolgokról is, amikre érzékeny, ezért bátran szólaltam meg.

- Alszol? – suttogtam a sötétségbe.

- Ühüm – a hátam mögül jött a válasz.

Átfordultam a másik oldalamra, de az arcát alig láttam. A szemei csukva voltak, kifejezéstelen arca olyan volt, mintha tényleg aludna.

- Szeretnélek jobban megismerni...

- Mi? – homlokát ráncolta, de a szemeit nem nyitotta ki. – Miért mondod ezt most, késő éjjel?

- Mert most jutott eszembe az ígéreted.

Kinyíltak a szemei, mosolyogva nézett rám, de nem válaszolt.

- Mi az? – értetlenül pislogtam.

- Azt hittem, hogy már elfelejtetted...

- Meg is feledkeztem róla – elhallgattam, kellett pár másodperc, amíg a mosolyából rájöttem a

turpisságra. – De gonosz vagy, azért mondtad, hogy később visszatérünk rá, mert azt hitted, hogy elfelejtem és nem kell beszélned erről? – megjátszott sértődöttséggel meredtem rá.

- Igen – meg se próbálta tagadni. – De nem várhat ez holnapig? Álmos vagyok... – a derekamon pihenő kezével közelebb húzott magához.

- Nem! – határozott voltam. – Megint ki akarsz bújni alóla, pedig megígérted!

- Jól van, na – megadta magát. – Mit akarsz tudni? – a hangja elmélyült, sejtelmesen csengett.

- Mindent – felcsillantak a szemeim. – Például, hogy hova jártál iskolába, mi a hobbid, mivel töltöd a rengeteg szabadidő-

Elhallgattam, megszeppenve néztem a titokzatos mosolyát, amikor megéreztem a tenyerét, ami időközben elvándorolt a derekamról. Egy pólón kívül semmi nem volt rajtam, így könnyedén hozzáfért a lényeghez.

- Mit csinálsz? – morogtam, közben a takaró alá nyúlva megfogtam a csuklóját, és megpróbáltam kihúzni a combjaim közül a kezét, de az nem mozdult onnan.

- Seongnamban éltem egy ideig – beszélni kezdett, ezzel együtt a tenyerével elkezdte simogatni a bejáratomat, amitől felsóhajtottam –, ott kezdtem az általános iskolát...

Nyitódik a szobám ajtaja, a könyvet villámgyorsan becsúsztatom a párna alá, és a betolakodó felé sandítok, aki megzavart. Azonnal egy széles mosoly kúszik az arcomra, amint felismerem a legjobb barátnőmet, Minjungot.

Felpattanok az ágyról, és halk sikoltozásokkal szaladunk egymás karjaiba. Szorosan ölelem magamhoz a lány vékony testét, fejemet a vállára hajtom, és beszívom a jól megszokott, édes parfümjének az illatát.

- Annyira hiányoztál! – magasabb hangon beszél, mint általában. – Milyen Szöul? – eltol magától, és kíváncsi pislogásokkal mered rám.

Kifejezéstelen tekintettel nézem a porcelánbabákra emlékeztető arcát. Keskeny állkapocs; kerek, fekete szemek; művészien formált orr; és hosszú, hullámos, aranyszőke tincsek. Semmit se változott, a homlokát takaró frufrun kívül.

- Öhm... J-jó – meglehetősen rövid, kevésbé meggyőző választ sikerül csak kicsikarnom magamból, de neki ez fel se tűnik.

- Beülünk a Coapba, és mindent elmesélsz, oké?

Megérkezünk a törzshelyünkre, ami egy nem túl nagy, de annál hangulatosabb kávézó, illetve bár. A legjobb hely Sahaguban, itt szoktunk bandázni, amióta az eszemet tudom. Az ide tartó úton végig a hazugságokon gondolkoztam, hogy valami hihető történettel álljak elő, de végül úgy döntöttem, hogy Minjungnak is elmondom az igazságot. Megbízom benne, és talán segíteni is tud, hogy minél gyorsabban túllépjek az egészen.

Előre enged, belépek a Coap neonzölden vibráló felirata alatti ajtón, és a szemeim azonnal a szokásos helyünkre terelődik, ahol néhány ismerős ül, később tűnik csak fel, hogy az egész társaság itt van. Meglepetten nézek körbe, a lábaim földbe gyökereznek, de Minjung megtol, és az asztalig támogat. A legtöbben rögtön felpattannak, és egy „Hiányoztál!” mondattal megölelnek.

Suho PoV:

Sehun reggel óta ki se lépett még a szobájából, és délutánra ez már nagyon aggaszt, rossz előérzetem van. A szobájához megyek, halkan nyitok be. Azonnal megpillantom Sehunt, aki a terrárium előtt áll, és Oscart bámulja.

- Hé... – közelebb megyek. – Minden rendben?

Megállok mellette, de nem figyel rám.

- Sehun?

Az arcát figyelem, még csak nem is pislog. Kezemet átlendítem előtte, megrázza a fejét, és értetlenül néz rám.

- Mi van? – bosszúsan pislog.

- Én is ezt kérdezem – gúnyos a hangom.

Bal szeme megrándul, majd elfordul az ablak felé, így csak a hátát látom.

- Megtennéd, hogy végre magamra hagysz? – higgadtan kérdezi, de a levegőben érezni a feszültségét.

- Nem, mert nem akarom, hogy... – elhallgatok.

- Hogy...? – felém fordul. – Hogy kinyírjam magam? Ha annyira akarnám, akkor már megtettem

volna – elmosolyodik.

A hangja, a tekintete és maga a légkör, amit teremt, megijesztenek.

- Tudod mit? Menjünk el valahova – közelebb jön, egyik kezét a vállamra teszi.

- Mi?

- Régóta nem voltunk szórakozni. Este menjünk, igyunk meg pár felest – felcsillannak a szemei.

Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet, de végül rábólintok. Talán jót fog tenni neki, ha egy kicsit kimozdul.

Késő este ismét a belőtt hajú, titokzatosan mosolygó Sehunnal találom szembe magam. Újra olyan, mint azelőtt, de azt hiszem minden megmaradt neki abból, amivé Hyeri változtatta.

Belépünk a hangos zenétől dübörgő szórakozóhelyre, alig telik el öt perc, valami bitang erős vodka égeti a torkomat, Sehun pedig már a második adagot gurítja le, mintha csak víz lenne.

Arcát figyelem, ahogy a lehető legravaszabb pillantásokkal méri fel a terepet. Ismerem ezt a tekintetet.

- Gyorsan túltetted magad Hyerin... – motyogom, de még én se hallom magam a hangos zenétől.

Sehun lehúz még egy felest, majd lendületesen felpattan, és elveszik a tömegben.

Hyeri PoV:

Minjung nem tudta meg az igazságot, mindenkinek azt a történetet adtam be, hogy odaköltöztem Szöulba és a Zestben dolgozom. Szerencsémre hittek nekem, senkin se láttam, hogy gyanakodna.

Egyedül indulok el a hazavezető úton, néhány koktél előkerült az este folyamán, ezért egy kicsit szédelgek, de nincs problémám a tájékozódással, vagy az egyensúlyommal.

A hűvös, éjjeli levegő felfrissít, ezért úgy döntök, hogy egy hosszabb úton megyek,az óceán partja mellett. Rossz ötlet volt, mert a gondolatok megrohamoznak.

„Nincs rád szükségem” – ismétlődik bennem Sehun mondata. Haragszom rá, gyűlölöm őt, utálom mindenért, amit velem tett, de legbelül tudom, hogy valójában hiányzik. Hiányzik a közelsége, az érintése, a kedves pillanatai, és még a mocskos megjegyzései is.

Olyan hirtelen jött minden, az egész alakulhatott volna máshogy is, de ebben mindketten ugyanúgy hibásak vagyunk. Nem hagytunk elég időt egymásnak, és ezért lett így vége.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez történt. Hogy lehettem ilyen hülye? Hogy hiányozhat egy pszichopata, aki megerőszakolt? Egyáltalán hogy szerethettem meg?

Kénytelen vagyok beismerni, hogy a válaszok egyszerűek. A sors akarta így. Az utolsó két kérdésre pedig ugyan az a válasz: Nekem megmutatta, hogy milyen igazából, és a valódi személyisége volt az, ami megfogott.

Letérek a köves útról, cipőim a homokba süllyednek. Közelebb sétálok a habosan hullámzó vízhez, majd felnézek a csillagos égboltra, és egy mosoly telepszik az arcomra. Ki akarom őt törölni az emlékeimből, de sose fogom bánni, hogy megismertem. Ha más nem is, de legalább egy remek lecke volt az élettől.

Oldalra tekintek, és a mosoly azonnal lefagy az arcomról, megszeppenve bámulom az ismerős alakot, aki a homokban ül, nem is olyan messze tőlem. Bizonytalan léptekkel közeledek felé, egyre részletesebben rajzolódik ki előttem. A térdei fel vannak húzva, karjaival átöleli őket, szemei az óceánt fürkészik.

- S-Sehun? – suttogok.

Felém fordítja a fejét, és a félhomályban is egyértelművé válik, hogy ő az.

- Szia... – meglepően bizonytalan a hangja.

25. Fejezet

Kérdések

 Az éjszaka közepén ismét maguktól nyílnak ki a szemeim. Lusta pislogásokkal ébredezek, majd a felismerés pillanatában rémülten ülök fel, amikor a sötétben egy alak körvonalazódik az ágy végében.

- S-Sehun? – remegő hangon suttogok.

Az alak közelebb sétál, minden léptének furcsa, cuppogó hangja van. Mozdulatlanul figyelem ahogy hozzám jön, majd a matrac besüpped a súlya alatt, amikor leül. A szívem hevesen pumpál, a mellkasom is beleremeg a szorgos dobbanásokba, de ez inkább izgatottság, mint félelem. Az alak közelebb hajol, orromat megcsapja Sehun illatának és a klóros víz szagának a keveréke. Hideg, nedves ajkak érintik meg az enyémet, ekkor bizonyosodom meg róla, hogy ő valóban Sehun. Fogalmam sincs hogyan kerülhetett ide, egyetlen egy dolgot tudok: örülök neki. Szemhéjaimat lehunyom, viszonzom a finom csókot. Karjaimat a nyaka köré fonom, bőrömön érzem, hogy csurom víz a pólója, a teste, a haja, mindene. El akarok távolodni, hogy kérdőre vonjam, de nem engedi.

A hajamba túr, maga felé húzza a fejem, és a nyelve a számba furakszik. Nem ellenkezek, hagyom, hogy a csók mélyüljön, míg el nem érünk arra a szintre, hogy szenvedélyesen faljuk egymást.

A csók megszakítása nélkül ledönt az ágyba, teljes súlyával rám nehezedik, és ezáltal az én ruhám is vizes lesz tőle, de nem érdekel.

- Csak pár órája nem láttalak – az ajkaimba suttog –, de annyira hiányoztál...

Ismét megcsókol, nem hagyja, hogy válaszoljak. Benyúl a pólóm alá, jéghideg tenyerétől borsózik a bőröm. Felfelé haladva végigsimít a hasamon, majd a melltartó alá furakodva kezdi a mellem kényeztetését. Belesóhajtok a csókba, hagyja, hogy elfordítsam a fejem, és újabb sóhajokkal tudatom vele, hogy jól esik amit csinál.

- Nem akarok nélküled élni – a nyakamba csókol. – Maradj velem...

Veled maradok! Ki akarom mondani a választ, de egy hang se jön ki a torkomon. Sehun egy hirtelen jött hevességgel lerántja rólam a pólót és a nadrágot, majd a bugyit is leráncigálja rólam. Csak Sehun körvonala rajzolódik ki előttem a sötétben, de tökéletesen kivehető minden mozdulata ahogy lerugdalja magáról a vizes nadrágját. A pólót magán hagyva visszafekszik rám, a nedvességtől hűvös pamut érintésétől libabőrös a mellkasom. Sehun merev férfiassága a szeméremdombomhoz nyomódik, az alfelemben lévő izmok már ettől is megrándulnak.

- Mi lenne velem nélküled? – halkan suttog.

Én beleőrülnék a hiányodba... Ismét nem tudom közölni vele a gondolatom, mert képtelen vagyok a hangképzésre, mintha a hangszálaim nem működnének. Nem tudok máshogy kommunikálni, ezért a lábaimat a dereka köré fonom, és közelebb tolom magamhoz a testét, ezzel jelezve, hogy vágyom rá.

A csípője mozogni kezd, de nem hatol belém, lassú mozdulatokkal dörzsöli hozzám a hímtagját. Folyamatosan lüktet tőle a nyílásom, a kellemes érzéstől nyögni akarok, de nem tudok. Lehunyt szemekkel tűröm a kínzóan jóleső ingerlést, mindkét kezemmel Sehun hajába túrok, amiről csöpög a víz.

Akarlak! Sikerül kicsikarnom magamból egy nyögést.

- Hnn – a fülembe nyöszörög, amitől a testem pillanatok alatt felforrósodik.

Valami megváltozik, ezért felnyitom a szemeimet, és Sehun eltűnt. Már nem az ő súlyát érzem magamon, hanem Oscart, aki a csúszós testével siklik lentről, egyenesen az arcom felé, a sárga foltok szinte világítanak a sötétben.

Kipattannak a szemeim, és rémülten ülök fel. Sötét van, egyedül vagyok a szobában, és a ruháim rajtam vannak. A bugyimon kívül minden csontszáraz. Megint egy hülye álom...

Reggelre teljesen meg is feledkezek a bizarr álomról, meglepően kipihenten ébredek. Az éjszaka folyamán, rejtélyesen rám került takarót ledobom magamról, és kimászok az ágyból. A tegnapi ruhámat igazgatva lépek ki a szobából, a konyhába érve azonnal felpattan édesapám az asztaltól, és átkarolja a derekamat.

- Jó reggelt, kicsim! – mosolyogva az asztalhoz vezet. – Csináltam neked reggelit.

A palacsinta illata nosztalgikus érzést kelt bennem, az arcomra erőltetek egy mosolyt, és leülök. Apa is visszaül az asztalhoz, velem szembe. Csendesen telnek az étkezéssel töltött percek, végül megszólal.

- Sajnálom, hogy tegnap letámadtalak – arckifejezése megbánást tükröz. – Én csak... Édesanyáddal végig azt hittük, hogy a nagyvárosban éled az új életed, és sokkoló volt rájönni, hogy milyen borzasztó dolgokat tett veled az az elmebeteg. Szörnyű szülőnek érzem magam...

Meglepnek a szavai, és már értem, hogy miért vágta azokat a sértő dolgokat a fejemhez.

- Nem vagytok szörnyű szülők – nyugtatom. – Nem tudhattátok, és én voltam az, aki a legtöbb hibát elkövette.

- Az a pszichopata volt az egyetlen, aki nagyot hibázott... – a homlokát ráncolja.

- Ugye nem jelentetted fel? – hirtelen haragjától gyanakodni kezdek.

Suho PoV:

Sehun a biztonság kedvéért a kórházban töltötte az éjszakát. Állítólag semmi baja, de egy szót se szólt azóta, hogy felébredt.

Frusztráltan vezetek a lakása felé tartó úton, próbálom beszédre bírni, de minden hiába. Némán ül, és üres tekintettel bámul maga elé.

- Miért csináltad ezt, hm? – sokadjára kérdezem tőle, de most se válaszol. – Sehun, szólalj már meg! – kezd fogyni a türelmem.

Mint aki nem is ezen a világon van, élettelen testként ücsörög, és egy hang se jön ki a száján. Bosszankodó sóhajtással és fejrázással tudatom vele, hogy feladom.

Tíz perccel később megérkezünk, leállítom a motort, nyitom az ajtót, hogy kiszálljak, de ő nem mozdul.

- Hé – megérintem a vállát, úgy néz rám, mint aki most ébredt. – Megjöttünk...

Furcsállva figyelem ahogy kiszáll és bizonytalan lépésekkel elindul a bejárathoz vezető úton. Aggaszt a viselkedése, és fogalmam sincs, hogy mi történt vele, de azt az egyet biztosan tudom, hogy most nem hagyhatom magára. Utána megyek, épp elindulna felfelé a lépcsőn, de megfogom a csuklóját, és megállítom. Egy rosszalló pillantást vet rám, elhúzza a kezét, és elindul, de újra megfogom, ezúttal szorosabban. Nem szólok hozzá, húzni kezdem magam után, be a nappaliba. Hevesen ellenkezik, de nem mond semmit, és a türelmem itt elfogy, már bosszant a viselkedése, ezért a vállainál fogva lenyomom az ülőgarnitúrára.

- Nem mozdulsz innen, és most elmondod, hogy mi történt! – a határozottságomon megdöbben.

Szótlanul ül, de állja az ellentmondást nem tűrő tekintetem.

- Nos? – elengedem a csuklóját, leülök mellé. – Hallgatlak.

- Elküldtem Hyerit – elnéz oldalra.

- Te küldted el? – meglepődök. – Miért?

- Nem mindegy?! – felcsattan. – Ezt akartátok, nem?! – dühösen fordul vissza felém.

- De igen – helyeselek. – Jól döntöttél, örülök, hogy végre megtetted. Azt akkor se értem, hogy miért akartad-

- Mert egy napot se tudok meglenni nélküle!

- Ugyan már – nevetnem kell a hülyeségén. – Eddig is megvoltál nélküle...

- Mert akkor még nem tudtam, hogy mennyivel jobb, amikor velem van.

- Jézusom, mi lett veled? – hitetlenkedve pislogok. – Mi ez a nyálas szöveg, Sehun?

- Kösz az együttérzést...

Felkel, lendületes léptekkel indul el kifelé. Hagyom, hogy menjen, mert nem tudok mit mondani. Minden még zavarosabb, mint eddig, és tényleg nem értem, hogy miért viseli ilyen nehezen Hyeri hiányát. Ő maga küldte el, még egy nap se telt el, de már most nem tud meglenni nélküle?

24. Fejezet

Külön utakon

 Suho PoV:

A szemem sarkából figyelem Sehunt, aki a semmitmondó tekintetével bámulja a tévét. Az arcát vizsgálom, ami valahogy nagyobb érdektelenséget mutat, mint amit eddig megszoktam tőle, de a megérzésem azt súgja, hogy valami nincs rendben. Iszok egy kortyot a sörömből, majd egy nagy légvétellel fordulok Sehun felé, a sörösdobozt tartó kezemet a kanapé támlájára teszem.

- Minden rendben van? – halkan kérdezem.

Állkapcsa egy pillanatra megfeszül.

- Mi baj lenne? – unottan válaszol anélkül, hogy rám nézne.

- Nem tudom. Fura vagy...

- Én mindig fura vagyok – cinikusan elmosolyodik.

- Nem így értettem – nem reagál semmit, ezért tovább faggatom. – Hyeri hol van?

- A szobájában, miért?

- Miatta vagy ilyen f-

- Nincs vele baj, jól megvagyunk – a szavamba vág. – A meccset nézed, vagy tovább akarsz kérdezősködni? – feszülten néz rám.

Megadóan felemelem a kezeimet, és visszafordulok a tévé felé.

Lassan éjfél, leparkolok a benzinkút előtt, és sietős léptekkel megyek be.

- Na végre, azt hittem már sose érsz ide! – kedvesen üdvözöl a munkatársam.

- Tudtommal éjfélkor van váltás...

- Sietnem kell, ha még ma be akarok csajozni – sejtelmes mosollyal pakolászik a pulton.

A hátizsákját felkapja a vállára, és nagy léptekkel halad az ajtó felé, kinyitja, de megtorpan és visszafordul.

- Jut eszembe, ma járt itt valaki, és hagyott neked egy üzenetet – mellém lép, a zsebéből kivesz egy kis cetlit, és a kezembe nyomja. – Jó kis csaj, talán a barátnőd? – a szemöldökeit húzogatja.

Értetlen pislogással nyitom szét a papírt, amin néhány szó van csak.

„Köszönök mindent, remélem egyszer még találkozunk.”

Zavartan fordítom meg, de a másik oldala üres, sehol sincs rajta név.

- Hogy nézett ki?

- Öhm... – elgondolkozik. – Körülbelül ilyen magas – a vállával egy vonalban kinyújtja a 

kezét –, hosszú, fekete hajú; olyan húsz év körüli lehet, és reméltem, hogy a számát adja meg nekem...

Nem akarok hinni a füleimnek, egyetlen személyre tudok csak tippelni, de ezt nem értem.

- Mi a fasz? – suttogom magam elé.

Az agykerekeim forognak ezerrel. Mit keresett itt Hyeri, és miért hagyott itt egy ilyen üzenetet? A gondolatok nem hagynak nyugodni, ezért cselekszem.

- Kérlek, maradj még egy fél órát – a kolléga felé ez inkább utasításnak hangzik, mint kérésnek.

- Mi van?

Sietős léptekkel indulok el kifelé.

- Mi lesz a csajokkal? – utánam szól.

- Majd szerzel máskor – legyintek, és ott hagyom.

Futok az autómig, beülök, a biztonsági övet be se csatolom, indítom a motort, és a megengedettnél nagyobb sebességgel megyek vissza Sehunhoz, hogy választ kapjak.

- Sehun! – kavargó érzelmekkel lépek be az ajtón. – Sehun!

Végigmegyek az alsó szinten, benézek a nappaliba, és az ablakon át beszűrődik a kerti világítás fénye. Nem szoktak égni a kültéri lámpák, ezért elhúzom az üvegajtót, kimegyek, de sehol se látom.

- Sehun! – sokadjára szólítom, de most se jön válasz.

Sietős léptekkel megyek végig a kert köves útján, ami a medencéhez vezet. Kinyitom a kaput, és egy pillanatra elvakít a mozgásérzékelő lámpa fénye. Pislogok párat, és rögtön észre veszem a víz felszínén az arccal lefelé lebegő testet. A levegő egy pillanatra a tüdőmbe szorul, de gyorsan kapcsol az agyam, gondolkodás nélkül, ruhástul beugrok a medencébe. Megragadom Sehun pólóját, kiemelem a fejét a vízből. Az arca falfehér, a szemei pedig csukva vannak, ezért megpróbálom minél gyorsabban kivinni a medencéből. A víztől elnehezedő és testemre tapadó ruházatomat figyelmen kívül hagyom, igyekszem leküzdeni magamban az egyre erősebb pánikot. Sehunt a földre fektetem, fülemmel az orrához hajolok, de semmi jele nincs annak, hogy venné a levegőt. Egyre jobban remegek, ujjamat az állkapcsa alá nyomom, és az valamennyire megnyugtat, hogy még van pulzusa, de alig érezhető.

Ösztönösen cselekszem, ujjaimat összefonom, és a tenyeremmel, egyenletes ütemben nyomást fejtek a mellkasára.

- Gyerünk... – könnyek gyűlnek a szemembe.

Befogom az orrát, résnyire nyitom a száját, és többször is belefújok, hogy oxigénhez juttassam, majd visszatérek a mellkasához, és felváltva ismételgetem ezeket, de semmi. Mozdulatlanul, teljesen kihűlve fekszik.

- Baszd meg, Sehun! – egyre több könnycsepp gördül le az arcomon, de továbbra is kitartóan próbálom kipréselni a tüdejéből a vizet.

Hyeri PoV:

Nem akartam, hogy a szüleim mindent megtudjanak, de valahogy mégis azon kaptam magam, hogy mindent, teljesen őszintén elmondtam. Mindent arról, ami történt, az érzéseimről, és amit tudok Sehunról. Édesanyám végig sírt – ahogy én is –, apa tekintetén pedig csak a megvetést és a dühöt láttam, ami részben felém is irányul.

- Hogy mehettél bele egy elmebeteg játékába? – visszafojtott feszültséggel kezd a korholásba. – Nem fenyegetett meg halálosan, de te mégis hagytad, hogy irányítson. Kérhettél volna segítséget, amikor beszéltünk, biztosan találtál volna valamit, amivel tudathattad volna valakivel, hogy mit tesz veled az a pszichopata – lehajtott fejjel hallgatom, ezért folytatja. – Sose akard megtapasztalni azt, amit most édesanyáddal érzünk...

- Sajnálom... – szipogok. – Ne haragudjatok...

- Jajj, kicsim – anya megsimogatja a karomat. – Nem haragszunk rád, örülünk, hogy épségben hazaértél.

- De a rendőrségen mindenképp teszünk feljelentést – apa már emeli is a telefonját.

- Ne! – kétségbeesetten nézek rá, megfogom a kezét. – Kérlek, ne jelentsd fel!

- Miért? – megemelkedik az egyik szemöldöke. – Az ilyen elmebetegeknek börtönben a helyük, nem mászkálhatnak szabadlábon.

- Tudom, de ez bonyolult...

- Akkor magyarázd el.

- N-nem tudom... – sóhajtok. – Megbízom benne, nem fog még egyszer ilyet tenni...

- Megbízol benne? – cinikusan felnevet. – Hogy lehet megbízni egy őrültben?! Az ilyenek egytől egyig kiszámíthatatlanok! Örülhetsz neki, hogy nem ölt meg, és te még bízol is benne?! Azt hittem, hogy ennél intelligensebb lányt neveltünk belőled!

Kiabálásától és a kegyetlen szavaitól megszeppenve húzom össze magam.

- Yongnam, elég lesz – anya szigorú hangon fegyelmezi.

Kínos csend telepedik közénk, amit pár másodperces némaság után, halkan török meg.

- Sajnálom, hogy csalódást okoztam...

Lehajtott fejjel megyek el mellettük, egyenesen a szobámba. Felkapcsolom a villanyt, és egy teljesen üres helyiség fogad, leszámítva a bútorokat. Az egykori birodalmam teljesen elvesztette a sajátos hangulatát, látszik, hogy hetek óta nem járt itt senki, és tükrözi azt a sivárságot, ami bennem van. Halkan csukom be az ajtót, lekapcsolom a lámpát, és a sötétségben botorkálok, majd elfekszek a bevetetlen ágyon.

Talán most fogom csak fel, hogy mennyi mindenen mentem keresztül, most kezdem igazán felfogni a dolgok súlyosságát. A sírás ismét erősödni kezd, de nem tartom vissza, hagyom, hogy újabb könnycseppek áztassák az arcomat.

Mardosnak az érzelmek, szinte megfojtanak. Fáj, hogy az apám nem ért meg; fáj, hogy ennyire buta és naiv voltam; fáj, hogy már mindent másképp csinálnék, de a legjobban az fáj, hogy a gyűlölet ellenére is azt érzem, mintha Sehun összetörte volna a szívem.

23. Fejezet (3. rész)

Titkok

 A hátborzongató dallam dúdolása közben elkezdi lerángatni rólam a hálóinget, kétségbeesetten próbálok küzdeni ellene.

- Sehun, hagyd abba! – zokogok.

Erősen szorít a földre, és a szatén anyagot könnyedén elszakítja, hangos recsegéssel tépi cafatokba. Összeszorított szemekkel vergődök alatta, próbálom lelökni magamról, de minden erőlködésem hiába. Kitartóan ellenkezek, egészen addig, amíg a kés pengéje a számra nem nyomódik. Ajkaim között pihen a hűvös fém, ledermedek, de a könnyeim továbbra is folynak.

- Szeretnéd, ha egy széles mosolyt metszenék arra a szép kis szádra? – Sehun hangját tompán hallom a fülemben dobogó szívem miatt.

Hideg tenyere az egyik mellemre simul, lassú mozdulatokkal kezd masszírozni.

- Nézz rám! – követelőző a hangja, de nem engedelmeskedek. – Hyeri! Azt mondtam, hogy nézz rám!

A kés erősebben nyomódik a bőrömhöz, érzem, hogy kis sebeket vág a szám sarkaiba.

- Nyisd már a kurva szemeidet! – ordítja, és egy pofon csattan az arcomon.

A szemeim kipattannak, és minden teljesen más körülöttem. Már nem a pincében vagyunk, világos van, az ágyban fekszem, és Sehun megkönnyebbülten sóhajtva egyenesedik fel, a csípőmön ülve.

- Baszd meg, halálra ijesztettél... – barna tincseibe túrva leszáll rólam.

Még mindig levegő után kapkodok, a könnyeket letörlöm az arcomról, ami forrón lüktet Sehun tenyerének a helyén. A számhoz kapok, majd a mellkasomhoz és a hasamhoz, de sehol egy vágás, a hálóing is egyben van rajtam. Összezavarodva ülök fel, kifújom a rengeteg levegőt, ami nyomja a mellkasomat. Sehunra pillantok, aki szótlanul, kifejezéstelen tekintettel áll az ágy mellett.

- M-mi történt? – a hangom rekedt, erőtlen.

- Zokogva ordibáltál és vergődtél – ismét a sajgó arcomra teszem a tenyerem. – Nem akartalak megütni, de sehogy se tudtalak felébreszteni. Mit álmodtál, hogy ennyire...? – nem fejezi be a kérdést, de tudom mire gondol.

- Sétáltam az utcán és... és egy csapat gyilkos üldözni kezdett – hazudom. – Meg akartak ölni...

- Egy csapat gyilkos? – megemelkedik az egyik szemöldöke, válaszként bólintok. – Miért az én nevemet kiabáltad?

- N-nem tudom – dadogok. – Segítségért kiabáltam?

Túl bizonytalan a hangom, és ez egyértelművé teszi számára, hogy hazudok, de nem akarom elmondani, hogy ő akart megölni. Attól csak még jobban elzárkózna tőlem.

Nem mond semmit, elfordul, és kisétál a szobából. Zavartan dőlök vissza az ágyba, az álomtól még mindig remegek. Még sose éreztem ekkorra megkönnyebbülést, mint most, hogy kiderült az egész csak egy rémálom volt. Bár ahhoz képest nagyon valósághű volt, tényleg éreztem a fájdalmat, de az csak az agyam játéka lehetett.

Miután összeszedem magam, lemegyek az alsó szintre, hogy egyek valamit, mert a gyomrom már saját magát emészti. Lelépek az utolsó lépcsőfokról is, és a tekintetem arra a bizonyos folyosóra terelődik. Körülnézek, Sehunt sehol se látom, ezért elindulok a pincének vélt ajtó felé. A szívem ezerrel dörömböl a mellkasomban, de a kíváncsiság hajt előre. Ha tényleg olyan a hely, mint az álmomban, akkor kezdhetek félni attól, hogy az tényleg meg fog történni. A kezemet a kilincsre teszem, de az nem mozdul amikor próbálom lenyomni. Zárva van.

Vegyes érzelmekkel fordulok meg, és Sehun a semmiből terem előttem, rémülten hőkölök hátra.

- Mit keresel? – szigorú tekintete égeti a bőröm.

- Semmit! – vágom rá.

- Beszélnünk kell...

Megenyhült arckifejezése megzavar, megfogja a kezem, és bemegyünk a boltíves szobába, leültet, ő pedig egy méteres távolságra foglal helyet.

- Sokat gondolkoztam, és azt akarom, hogy elmenj – az arcán egy érzelem sincs, nyugodt a hangja.

- Tessék? – megdöbbentenek a szavai. – Eddig nem akartál mást, csak azt, hogy veled legyek...

- Most is, de csak miattad döntöttem úgy, hogy elengedlek. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Sehun, azt hiszem ezt már megbeszéltük...

- Nem érdekel – visszafojtott feszültséggel néz rám. – Szerintem elég egyértelmű vészjelzés, hogy mind a ketten ugyan azt álmodtuk.

- Mi? Honnan veszed, hogy-

- A pincében történt, igaz? Valaki a földön feküdt, és téged is meg akartalak ölni. Ezt álmodtad?

- Ugyan már – legyintek. – Miért veszed ilyen komolyan? Ezek csak álmok...

- Lehet, hogy te hülyeségnek tartod, de nagy jelentőségük van! – felemeli a hangját, majd fújtat egyet, és nyugodtan folytatja. – Pakolj össze, elvihetsz bármit, ami kell, és menj, az autódat megjavíttattam.

- Sehun... – hitetlenkedve pislogok rá.

- Nem fogok utánad menni, és te se keress – benyúl a zsebébe, egy cetlit nyom a kezembe. – Itt a cím, a lakás bérleti szerződése fél évre szól, minden meg van előlegezve.

- S-sehun... mi... te... – nem jutok szóhoz. – Te most komolya-

- El kell mennem, és szeretnék arra hazajönni, hogy te már nem vagy itt.

Felkel, és elindul kifelé. Magam elé bámulva próbálok észhez térni és felfogni a szavait. Elküld... Egyszerűen kidob... Felpattanok, a bejárati ajtóban érem őt utol, és megragadom a csuklóját.

- Folyton azt hallottam tőled, hogy szükséged van rám! – magam felé fordítom. – Azt mondtad, hogy jó hatással vagyok rád, és mellettem boldogabbnak érzed magad! Azt állítottad, hogy az életed árán is meg fogsz védeni! Ezek csak üres szavak voltak?

Kifejezéstelen tekintettel hallgat végig, majd a csuklóját kihúzza az ujjaim közül.

- Pont azért csinálom ezt, hogy megvédjelek. Így mindkettőnknek jobb lesz.

- Azt hiszed?

- Biztos vagyok benne. Szabadságra vágytál, nem? Most megkapod, már amúgy sincs rád szükségem.

Szavai tőrként fúródnak a szívembe. „Nincs rád szükségem”.

- Meguntál? Sajnálom, hogy én nem vagyok elég jó neked, remélem találsz egy másik ribancot, akinek sikerül kielégíteni minden vágyad!

Felháborodva fordítok neki hátat, és a szobámba sietek. A pillanat hevében nem érzek semmi mást a gyűlöleten kívül, még örülök is neki, hogy így alakult az egész. Végre megszabadulok tőle, és élhetem a saját életemet.

Semmit nem viszek el, a párna alatt lévő könyv, és a rajtam lévő ruha kivételével. A konyhapultról elveszem a kocsim kulcsát, és a helyére teszem a csekket, amit még Mr. Park adott. Nem tudom, hogy mi lesz velem ezek után, csak remélni tudom, hogy a Sehunnal elvesztegetett időm valahogy megtérül majd. Egyhangú, negatív érzésekkel lépek ki az ajtón, vissza se nézek, egyenesen a garázsba megyek, és beülök az autómba.

A papíron lévő cím Szöulhoz tartozik, de a mellékútról kikanyarodva az ellenkező irányba tartok. Minél hamarabb felejteni szeretnék, vissza akarok térni a normális élethez, és túl nehéz lenne egyedül, ezért az igazi otthonom felé tartok, a szülővárosom felé.
Már biztossá vált, hogy Sehunt soha nem fogom megismerni, sose fogom megtudni a múltját, vagy azt, hogy milyen a személyisége valójában. Minden felfedezetlen titka egy-egy sötét foltot hagyott bennem, csupán azok a töredékek maradtak, amiket eddig megtudtam róla, de ezeket is szeretném elfelejteni. Ki akarom zárni Sehun emlékét, úgy akarok gondolni az elmúlt hetekre, mint egy rémálomra, amiből végre felébredtem.

A kézifék melletti fakkban megtalálom a telefonom, és elborzadok, amikor feltűnik a rengeteg nem fogadott hívás. A legtöbbjük az otthoni barátoktól jöttek, akik hetek óta nem tudnak rólam semmit, kivéve, ha a szüleim közölték velük azt, amit én hazudtam nekik.

Elérek ahhoz az útszakaszhoz, ahol a benzinkút van. Gondolkodás nélkül lefordulok a főútról, és a parkolóban leállítom a motort.

El akarok búcsúzni Suhotól, hiszen ő volt az, aki mindig segített és tartotta bennem a lelket.

Lassan éjfél, fáradtan állok meg a ház előtt, az autó motorja szerencsére kibírta a pár órás utat. Kiszállok, és a könnyek azonnal gyülekeznek a szemeimben. Szóltam a szüleimnek, hogy meglátogatom őket, ezért még égnek a lámpák, és az ajtó nyitva vár. Belépek, és azonnal megcsap az otthon jellegzetes illata, amit mélyen beszívok.

- Megjöttem! – becsukom az ajtót.

Elpislogom a könnyeket, és mosolyogva nézek a szüleimre, akik a nappaliból sietnek ki hozzám.

- Szia, kicsim! – anya meghatódva puszilgatja az arcomat, ahol csak ér. – Annyira hiányoztál!

Apa is mellém lép, homlokon puszil, és szorosan átölel. Mellkasába fúrom az arcom, és abban a pillanatban eltörik a mécses, sírni kezdek. A sok érzelem szétfeszíti a mellkasom, most döbbenek csak rá, hogy mindennek vége. Itthon vagyok, biztonságban érezhetem magam.

- Mondanom kell valamit... – szipogva bontakozok ki édesapám karjai közül. – Az igazság az, hogy... - nagyot nyelek, hogy kitudjam mondani a szavakat. -Az, hogy nem Szöulban voltam...

23. Fejezet (2. rész)

Titkok

 Sehun ajkai egy perverz mosolyra húzódnak, egyik kezével a hajamba túr, megmarkolja, és kissé hátra biccenti a fejem.

- Csak azért mondod ezt, mert tudod, hogy mit akarok hallani? – megnyalja az alsó ajkát.

- Nem... – sóhajtom.

- Ebben az esetben, egy tökéletes kis ribancot faragtam belőled.

Ribanc?! Nem tudom lereagálni, hogy ilyen jelzővel illet, mert egy csókkal elhallgattat, mielőtt megszólalhatnék. Ujjai elengedik a tincseimet, a derekamat megfogva közelebb húz az asztal széléhez. Finoman csókol, s lassan kezd behatolni. Centiről centire haladva nyomja belém magát, a csókot megszakítva felsóhajtok, homlokom a vállának támasztom. Ráérősen kezd mozogni, de tövig hatol. A számat ismét elhagyja egy sóhaj, a lapockáján pihenő kezeimmel cirógatni kezdem a bőrét.

- Ne taperolj – lekezelő a hangja.

- Most az van, amit én akarok... – emlékeztetem.

- Meggondoltam magam.

Lökései erőteljesebbé és gyakoribbá válnak, hangosan felnyögök, és a légvételeim is szaporábbak. Sehun keze megint a hajamba markol, elhúzza a fejem a vállától, és most is csak nyögni tudok a hevességétől. Ajkai a nyakamra tapadnak, beszívja a bőröm, és megharap. A gyengédségének nyoma sincs, ágyéka egyre erősebben vágódik hozzám, ahogy fokozza az iramot. Újra és újra belém harap, nyöszörgök a fájdalomtól.

- Sehun...

- Shh! – azonnal csendre int.

A fejemet még jobban hátra húzza, és a nyakamról áttér a számra. A szemeimet összeszorítom, vadul tépi az ajkaim, majd a nyelvét erőszakosan tuszkolja át. Kezeimet elveszem a lapockájáról, és a mellkasának feszülök, hogy eltoljam magamtól, de teljesen hiába. Elégedetlenül nyöszörgök, egyáltalán nem élvezem amit csinál. Hosszasan ízlelteti velem a nyálát, végül elszakad az ajkaimtól, kapkodom a levegőt. Elengedi a hajam, visszateszi a kezét a derekamra.

- Sehun... – próbálnám megkérni, hogy ne legyen ilyen durva, de a szavak a torkomon akadnak.

Féktelenül döfköd, és az élvezetnek már nyoma sincs bennem. A nyakamon kívül nem érzek máshol fájdalmat, csak a kellemetlen érzés zavar, ami olyan, mintha a gyengédség hiánya keserítene el.

Önzőn hatja magát a beteljesedés felé, egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy nekem is jó legyen. Kezeimet visszavezetem a hátára, és simogatni kezdem a bőrét, hogy valamivel felhívjam magamra a figyelmét.

- Ezt ne csináld – azonnal reagál.

Szavai süket fülekre találnak, tovább fogdosom. Bosszúsan felmorran, egy pillanat alatt kihúzódik belőlem, leemel az asztalról, megfordít, és a felsőtestem lenyomja a falapra. Újra belém vágja magát, amitől kelletlenül nyögök fel. Csak a szaggatott légvételeit és a bőrünk csattogásait hallom, miközben lendületesen és gyorsan mozog bennem. A szex hangjai közé befurakszik a bejárati ajtó felől érkező csengő zörgés szerű zaja. Sehun egy pillanatra ledermed.

- Kurva élet...

Ismét mozgásba lendül, élénk lökéseivel igyekszik minél hamarabb befejezni. Halk nyöszörgéssel tűröm, hogy hajszolja magát a vágy után, és bennem egyre erősebb az utálat, ami Sehun felé irányul. Mély nyögései egyre gyakoribbak, kezei feszesebben markolják a derekamat, és rövid, gyors hajrával eljuttatja magát a csúcsra.

- Ah! – hangos nyögéssel élvez belém.

Pihen pár másodpercet, majd kihúzódik belőlem és hallom, hogy felöltözik. Az asztalon maradok, lehajtott fejjel próbálom elnyomni magamban a csalódottság érzetét. A csengő ismét megszólal.

Sehun a vállamnál fogva húz fel, már teljesen fel van öltözve, és közönyös tekintettel nyomja a kezembe a fehérneműt. Intézek felé egy gyors fintort, majd megfogja a csuklómat, és kivezet a szobából. A lépcső előtt elenged, én elindulok az emeletre, ő pedig megy ajtót nyitni.

Gyűlölöm, utálom, rühellem, ki nem állhatom! Az ágyban fekve sorolom magamban azt, amit jelenleg érzek Sehun iránt. Már nem aggodalommal tölt el a változása, hanem haraggal. Egyáltalán nem érdeklem, csak egy eszköz vagyok számára, és ez dühít. Egy idióta álom miatt kezd újra pszichopatává válni.

Kinyitódik a szoba ajtaja, és az utálatom tárgya lép be rajta, egy halvány mosoly van az arcán.

- Gyere vacsorázni – kedves hangon szól hozzám, de ez nem változtat semmin.

- Nem vagyok éhes.

A mosoly eltűnik az arcáról, a tekintete szinte aggódó, miközben közelebb jön, és leül az ágy szélére.

- Miért vagy ilyen?

Felülök, hitetlenkedő nézéssel meredek rá, kínomban még fel is nevetek.

- Miért vagyok ilyen? – ismétlem. – Ezt még meg is kérdezed? Ötleted sincs, hogy miért lehetek 

ilyen? – komorrá válik a pillantásom.

- Nincs, és pont ezért kérdezem.

- Hát ehhez a helyes pofihoz nem járt túl sok ész... – gunyorosan vetem oda. – Gondolkozz egy kicsit.

Szavaim hallatán megemelkedik az egyik szemöldöke, sejtelmesen néz.

- Oké, akkor segítek - ráncolom a homlokom. - Nem törődsz velem, magasról leszarod, hogy én is egy érző ember vagyok, te csak a lyukat látod rajtam, amit kedved szerint megdughatsz, ez pedig egyszerre bosszant és elszomorít.

Sóhajt egyet, majd felkel az ágyról, és elindul kifelé.

- Ennyi? – felháborodva szólok utána. – Kisétálsz?

- Hyeri! – hevesen fordul vissza, egyenesen a szemeimbe néz. – Nekem ez most kibaszottul nem 

hiányzik! – kiabálja, majd egyedül hagy a szobában.

A szemeim maguktól kinyílnak, a Hold fénye beszűrődik az ablakon, félhomályosan bevilágítva ezzel a szobát. Úgy érzem, mintha valaki figyelne, felülök, és megdörzsölöm a szemeim. Pislogok párat, majd rémülettől hirtelen szívom be a levegőt, amikor meglátok egy alakot, aki mozdulatlanul áll az ágy végében. Azonnal felkapcsolom az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, értetlenül nézek Sehunra, aki kifejezéstelen arccal mered rám.

- M-mit csinálsz? – halkan kérdezem.

Nem válaszol, úgy néz ki, mint egy élettelen bábu.

- Sehun? – nagyot nyelek.

Elfordul, és nesztelen léptekkel kisétál a szobából. Remek, most már alvajáró is. Felsóhajtok, kimászok az ágyból, és utána megyek. Elővigyázatosan követem, lesétál a lépcsőn, majd az alatta lévő folyosó egyik ajtaján bemegy. Sötét van, ezért megállok a küszöbön, és egy kapcsolót keresve tapogatom a falat. Ujjaim alatt megérzem a műanyag pöcköt, felnyomom, és kivilágosodik a helyiség. Elkerekedett tekintettel nézek körbe a vészjósló hangulatú szobában, minden olyan, mintha évek óta elhagyatott lenne. A falak és a padló is szimpla beton, de tovább nem jutok a megfigyelésben, mert a középen heverő, vérben úszó testre tapad a tekintetem. A légvételeim megduplázódnak, ahogy a szívverésem is. A pillanatnyi sokk után megfordulok, hogy elrohanjak, de beleütközök Sehunba. A ruhája úszik a vérben, a kezeiről csöpög a vöröslő nedv, és ijesztő vigyorral néz rám. Hátrálni kezdek, de ő nem hagyja, hogy nagyobb legyen köztünk a távolság, lassan közeledik felém.

- Mi a baj, Hyeri? – a hangja meglepően lágy. – Félsz tőlem?

Tovább hátrálok, a szemem sarkából megpillantom a holttestet. Egy férfi, de az arccal lefelé van, ezért nem tudom ki az.

- Jó érzés embert ölni – megremegek Sehun hátborzongató szavaitól –, hallani ahogy az életéért könyörög, látni ahogy szenved...

Hirtelen megragadja a csuklómat, rémülten sikítok fel, amikor a falhoz présel, és a semmiből előtűnik egy kés, amit a torkomhoz szorít.

- Ne csináld ezt – a félelemtől zokogni kezdek.

Kissé oldalra biccenti a fejét, csodálkozva figyeli a kést, aminek a hegyével végigsimít a nyakamon, majd egyre lejjebb halad vele. Nem merek mozdulni, némán sírva remegek. Hirtelen mozdul, a penge a hálóingemet elvágva felhasítja a bőrt a szegycsontom fölött, és fájdalmasan kiáltok fel.

Újra mozdul, ezúttal a hasamon ejt egy vízszintes vágást. Minden izmom feszül, az agyamat elönti a rettegés, és érzem ahogy a vérem kiszivárog a mély sebekből.

- Kérlek... hagyd abba... – nyögök a fájdalomtól.

A kés éle ismét a torkomhoz nyomódik, de nem vág meg vele. Összeszorított szemekkel kapkodom a levegőt, minden porcikám remeg.

- Félted a nyamvadt kis életedet, igaz? – Sehun hangja fenyegető, de mégis szórakozott. – Most arra gondolsz, hogy mennyi mindent elvártál még az élettől, ugye? Vagy esetleg arra, hogy sok dolgot másként tettél volna meg? Már bánod a ki nem mondott szavakat, ugye?

Egy szavát se értem, hirtelen vág a földhöz, a holttest mellé esek, a fejem erőteljesen ütődik a vér borította betonba. A kíntól ledermed az egész testem, Sehun a csípőmre ül, egyik kezével a vállamat fogva tart a földön, a másikban pedig megforgatja a kést.

- Sehun, kérlek... – nyöszörgök –, hagyd abba...

- Akkor nem ezt mondtad, amikor kinyaltalak – ijesztő vigyora kiszélesedik.

Az éles penge hegye ezúttal az arcomon simít végig, lehunyom a szemeim, és próbálom leküzdeni azt a fájdalmat, ami megbénít.

Sehun dúdolni kezd. Rég hallottam utoljára ezt a dallamot.

23. Fejezet (1. rész)

Titkok

- Hagyj magamra!

Sehun megpróbál letolni magáról, de nem hagyom. Lábaimat megszorítom körülötte, és följebb csúszok az ölében, amitől felnyög.

- Hyeri! – próbál fegyelmezni.

- Ne viselkedj így, csak egy idióta álom volt az egész – elmosolyodok. – Bízom benned, ezért tudom, hogy nem fogsz bántani.

- Ez nem ilyen egyszerű...

- Jól van, akkor mondd, hogy mitől bonyolult. Hallgatlak.

- Talán majd később – megfogja a derekam, és újra megpróbál eltolni, de megkapaszkodok a

nyakába. – Hyeri, hagyj békén, fontos dolgom van! – egyre bosszúsabb.

A mosoly lefagy az arcomról, megszeppenve nézem a dühös tekintetét. Feladom.

- Jól van, akkor magadra hagylak – a hangomban túlságosan érezhető az aggodalom és a csalódottság.

Felkelek Sehun öléből, lassú léptekkel haladok az ajtó felé, remélve, hogy meggondolja magát, és utánam szól, de meg se mukkan. Kinyitom az ajtót, és hátra fordulva vetek rá egy pillantást. Megint a könyvet bújja, ezért magára hagyom.

Mégis mivel tudnám észhez téríteni? Tanácstalanul huppanok le az ülőgarnitúrára, és a dolgozószoba ajtaját bámulom. A tapasztalataim szerint a szex az egyetlen dolog, ami fel tudja vidítani... de most valamiért még ahhoz sincs kedve. Hmm... Mutatóujjammal az államat dörzsölöm, és egy képzeletbeli villanykörte kigyullad a fejem fölött. Felpattanok, sietős léptekkel rohanok fel a lépcsőn, be a szobámba, onnan pedig a gardróbba. Céltudatosan húzom ki az egyik fiókot, és feltúrom a tartalmát.

Na, erre már biztos nem fog nemet mondani. Elégedett vigyorral nézem magam a tükörben. Az élénkvörös és fekete, csipkés fűző valamennyire megemeli a melleimet, és ettől jóval nagyobbnak tűnnek. A csípőmre teszem a kezeim, és oldalra fordulok, hogy jobban szemügyre vegyem magam. Az anyag rám feszül, követi az alakomat, valamennyire még karcsúsít is. A combfix megerősített része is egy vékony, csipkés anyag, de még ettől se tűnik túl harsánynak az egész. Már amennyire "nem túl harsány"-nak lehet nevezni egy szexi fehérneműt. Kissé bizonytalan vagyok, veszek egy mély lélegzetet, és egy kicsit összekócolom a hajam, a szexis kinézet hangsúlyozása miatt. Vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben, és elindulok.

Remegő gyomorral megyek a dolgozószoba ajtajához, a kezem a kilincsre teszem, de képtelen vagyok lenyomni. Mi lesz, ha megint kizavar? Ismét veszek egy nagy levegőt, hogy leküzdjem magamban a bizonytalanságot. Kizárt. Ha kell, egy igazi kurva leszek. Meg tudom tenni. Sehunért.

Megrázom magam, és benyitok. Sehun még mindig a könyvet olvassa, fel se néz az ajtó nyitódó hangjára.

- Sehun – halk, nyugodt hangon szólítom meg.

- Mondtam, hogy – felnéz, és elakad a szava amikor meglát.

Megdöbbent tekintettel néz végig rajtam. Elmosolyodok, és lassú léptekkel sétálok közelebb hozzá. Végig tartjuk a szemkontaktust, megkerülöm az asztalt, és most is magam felé fordítom a széket, majd komótos mozdulatokkal foglalok helyet az ölében.

- Szeretném, ha most velem foglalkoznál – karjait cirógatom az ujjaimmal.

Nem válaszol, a nyakához hajolok, és apró puszikat lehelek a bőrére. Egy jóleső sóhaj hagyja el az ajkait, a fejét hátra dönti. Nyert ügyem van. A csípőmmel vontatott mozgásba kezdek, lassan dörzsölöm magam az ágyékához.

- Ah... – sóhajtja, közben a kezei megpihennek a derekamon.

Hangjától, a sikerélmény mellett még édes bizsergés is eláraszt. Folytatom a kényeztetését, rövid időn belül érzem, hogy a férfiassága egyre keményebb alattam. Végigsimítok a karjain, majd bevezetem a pólója alá a kezem. Hasizma megfeszül az érintésemtől, és azonnal el is tol magától. Értetlenül nézek a szemeibe, arcán vegyes érzelmeket látok.

- Ez most tényleg nem a legjobb alkalom, értsd meg – a hangja feszült, ugyanakkor bocsánatkérő is.

- Sehun... – hirtelen elönt a harag. – Pont erről beszéltem! Te akkor dugsz meg, amikor csak akarsz, de ha én szeretnék veled lenni, akkor így viselkedsz!

- Nem erről van szó...

- De, én pontosan ezt látom!

Leszállok róla, de ő is azonnal feláll, és a csuklóm után kap. Egy pillanat alatt magához ránt, és vadul megcsókol. Próbálok elhúzódni tőle, de nem hagyja, erősen szorít magához. Nem értem ezt a hirtelen változást, de végül megadom magam, s viszonzom a mohó csókot. Mintha csak erre várt volna, felkap a karjaiba, hangos lármát csap ahogy mindent lesöpör az asztalról, majd felültet rá, de a csókot nem szakítja meg. Hevességétől a szájába nyögök, kihasználja az alkalmat, és a nyelvével megkeresi az enyémet. Nedves izmaink vad táncot lejtenek a szájüregemben, majd a vadság szép lassan átmegy gyengédségbe. Sehun kezei az oldalamat simogatják, elválik az ajkaimtól, és tekintetünk összetalálkozik. Nem mond egy szót se, de csillogó íriszei elárulják, hogy valami nincs rendben. Két ellentétes érzést látok bennük: aggodalmat és boldogságot. Óvatosan simítok végig az állkapcsán, és egy halvány mosoly ül az arcára. Közelebb húzom magamhoz, lágyan megcsókolom. Viszonozza, kezeim a nyaka köré fonódnak, ő pedig tovább simogat. Tenyerei végigsiklanak az oldalamon, majd le a combomhoz, és falatnyi bugyitól rögtön meg is szabadít. A fülemhez hajol, forró lehelete csiklandozza a bőröm.

- Szeretnéd, ha jobban figyelnék rád? – suttog, tenyere a bejáratomra simul.

Lassan, körkörösen mozog a keze, felsóhajtok, és erősebben kapaszkodok a nyakába.

- Mondd, hogy mire vágysz, és én megteszem – a hangja vágytól fűtött, ami még jobban felizgat.

Egy szót se tudok kinyögni, a gyengéd érintésétől túlságosan hatalmába kerít a bódulat.

- Szeretkezzünk, vagy szexeljünk? – folytatja, közben egyre erősebben nyomja rám a tenyerét. – Esetleg arra vágysz, hogy keményen megdugjalak?

Hogy csinálja ezt? Hogy képes ilyen könnyedén, pusztán a szavaival felizgatni? A testem már most lángokban áll, őrülten megkívántam Sehunt. Az a furcsa érzés megint átveszi fölöttem az uralmat, egyik kezemmel a nadrágjához nyúlok, rámarkolok a férfiasságára, ami már eléggé dudorodik, még a farmeron át is kivehető a teljes formája.

- Nem-nem – megfogja a csuklóm –, most csak én – a hangja szórakozott, mégis határozottan cseng.

Eltol magától, így a tenyereimmel kénytelen vagyok az asztalon támaszkodni. Lassú mozdulattal húzza le a fűző oldalán lévő cipzárt, majd kibújtat az anyagból, és a földre dobja, a bugyi után. Szabaddá vált melleimet kezdi kényeztetni, ajkai a jobb oldalira tapadnak, míg a másikat a kezével veszi kezelésbe. Finoman, körkörös mozdulatokkal masszíroz, a nyelve is apró köröket ír le a bimbóm körül, néha megszívja, amitől hangosabban felsóhajtok. Minden amit tesz, annak látszata van odalent, egyre nedvesebb vagyok, felerősödik a jóleső bizsergés. Szájával keményre szopogatja a mellbimbóm, majd cserél, és a másikkal is ugyan így tesz. Hosszasan elidőzik, mintha csak az agyamat akarná húzni.

- Sehun... – a neve kinyögésével sürgetem.

Tudja, hogy mit szeretnék, mindkét kezével a combjaim külső felét kezdi simogatni, a mellkasomra csókokat lehelve araszol lefelé. Áthalad a két mellem között, egy egyenes vonalon megy egyre lejjebb, egészen addig, ameddig kényelmesen le tud hajolni. A derekát megkímélve leguggol, és a következő csók már a szeméremdombomat éri. Ismét egy hangos sóhajjal reagálok, lábaimat a vállaira teszi, hogy zavartalanul közelebb hajolhasson, tenyerei pedig a combom alatt átnyúlva, a derekam két oldalán pihennek meg. Apró csókokkal lep el odalent, de épphogy hozzám ér. Direkt csinálja. A gyomrom már remeg, türelmetlenül várom, hogy átütőbb érzést okozzon. A lábaimmal húzom még közelebb magamhoz, váratlanul ér, hogy nyelve hegyét a csiklómhoz nyomja. A meglepettségtől és a hirtelen érkező élvezet-hullámtól egy rövid, de éles nyögés szökik ki belőlem. A nyálától sikamlós izma kicsi, de gyors mozdulatokat tesz, fel-le pöckölgeti az idegvégződésekkel teli pontom. Lehunyt szemekkel kapkodok levegő után, még jobban elönt a forróság. Ajkai közé beszívja a megkeményedett csiklómakkom, erőteljesen szívogatja, és a nyelve továbbra se hagyja abba a mozgást. Hangosan felnyögök, szinte már sikoltok, minden izmom megfeszül, és képtelen vagyok mozdulatlanul tűrni az érzést, a csípőmet ösztönösen próbálom még közelebb tolni Sehunhoz. Szüntelenül nyöszörgök, amíg egy hangos cuppanással el nem engedi a gombocskát. A dolgozószobát megtölti a hangos zihálásom, a tenyereimet hátrébb csúsztatom az asztalon, hogy könnyebben megtartsam magam az elgyengült karjaimmal. Sehun kezei ismét a combjaimat kezdik simogatni, és a nyelvével ezúttal mélyen a nyílásomba nyal. A fejemet hátravetve nyögök fel, miközben az ízlelőbimbókkal borított izom fáradhatatlanul mozgolódik bennem. Hosszasan kényeztet, de az idő olyan gyorsan telik, hogy ezt csak másodperceknek érzem. Visszatér a csiklómra, újra beszívja, és már csillagokat látok. Erősen kell koncentrálnom a karjaimra, hogy meg tudjanak tartani, és ne essek hátra, miközben lecsap rám az orgazmus. Visszafojtott nyögések és sóhajok keretében érek a csúcsra, minden egyes porcikám beleremeg a felemelő érzésbe. Kimerülve zihálok, a szemeimet résnyire nyitom, de a mámor ködösíti a látásom. Sehun leveszi magáról a lábaimat, felegyenesedik, és örömittas mosollyal bontogatja le magáról a nadrágját.

- Olyan izgató látni ahogy élvezel – a hangja mélyebb, és ebből tudom, hogy mennyire felizgult.

Egy mozdulattal letolja magáról a farmert és az alsónadrágot, de a bokáján hagyja őket. Szélesebbre nyitja a lábaim, közéjük áll, és merevedésével simogatja a bejáratomat. Alig várom, hogy megtöltsön, de ehelyett megcsókol, nyálában érzem a saját nedvem, aminek nem tudom behatárolni az ízét. Egyszerre édes és savanykás.

- Most nagyon durván megkefélnélek – Sehun vágytól fűtött hangon morog az ajkaimba –, de az lesz, amit te szeretnél.

- Hozzád akarok érni – sóhajtom.

A kezeim azonnal megfogják a pólója alját, és a legnagyobb meglepetésemre felemeli a karjait, hogy levehessem róla. A ruhadarab szintén a földön végzi, de Sehun mosolyának már nyoma sincs, kifejezéstelen tekintettel néz és vár. Tenyereim a vállaira simulnak, élesen beszívja a levegőt, de hagyja, hogy végigsimítsak rajta. Elővigyázatosan ölelem át a karjai alatt, lapockáin állapodnak meg a kezeim. Érzem, hogy feszül, de hagyja magát, és ez jó érzéssel tölt el. Lábaimat a dereka köré fonom, és közelebb húzom magamhoz az arcát.

- Először szeretkezzünk – kéjesen suttogok –, aztán keményen dugj meg.

Fogalmam sincs, hogy miért mondtam ezt, és valószínűleg őt is meglephette a kérésem, mert a reakciója egy hitetlenkedő, meglepett pillantás.

22. Fejezet

Lidércnyomás

 A hajnali órákban kapálózásra és hangos ordításra riadok fel. Felülök, vakon nyúlok Sehun felé, majd a vállainál fogva megrázom.

- Sehun!

Felébred, a szemei kipattannak, a mellkasához kapja a kezét, és rémült tekintettel zihál. Aggódom érte, ugyanis ezek a rémálmok pár napja megszűntek, de most ismét az ordítására ébredek.

- Jól vagy? – halkan kérdezem.

- K-kapcsolj... a villany... – az összefüggéstelen szavakat úgy préseli ki magából, mintha nem kapna levegőt.

Azonnal cselekszem, a szobát bevilágítja a kislámpa fénye. Sehun felül, riadt tekintettel néz körbe, közben a mellkasát dörzsölgeti. Felsóhajt, majd visszadől az ágyba.

- Hozok neked vizet – közlöm, és el is indulok.

- Ne! – a csuklóm után kap. – Ne hagyj egyedül...

Kétségbeesett tekintete még aggasztóbb, sose láttam ennyire ijedtnek. A másik kezével még mindig a mellkasát fogja, és szaporán veszi a levegőt.

Sikerül rávennem, hogy igyon egy pohár vizet, együtt lemegyünk a konyhába, de még ivás közben is erősen fogja a kezem. Leteszi a konyhapultra a poharat, de még mindig úgy viselkedik, mint akinek pánikrohama van. Remeg, és azzal küzd, hogy levegőhöz jusson.

- Menjünk ki, a friss levegő jót fog tenni.

Válaszként csak bólint, és kisétálunk a kertbe. Még csak három óra van, de a Nap már kezd felkúszni az égre. Figyelem Sehunt, aki lehunyt szemekkel szívja magába a hajnali levegőt. Türelmesen várok, hogy megnyugodjon, de egyik pillanatról a másikra megfeszülnek az arcizmai, a kezemet is erősebben szorítja.

- Annyira sajnálom... – kinyitja a szemeit, de nem néz rám.

- Mit...?

Elenged, megfordul, és visszamegy a házba. Követem őt, kiérek a boltíves szobából, és látom ahogy leül a lépcső egyik fokára, kezeibe temeti az arcát. Sietve megyek oda hozzá, leguggolok, megtámaszkodok a térdein.

- Sajnálom, hogy tönkretettem az életed! – a tenyereibe zokog. – Sajnálom, hogy ekkora érzéketlen fasz vagyok! Sajnálom, hogy-

- Sehun – félbeszakítom. – Sehun, nézz rám!

Nem mozdul, ezért megfogom a kezeit, és elhúzom az arca elől. Rám emeli a könnyekkel megtelt, álmos szemeit, és a szívem összeszorul.

- Én ezeket egy szóval se mondtam, félreértettél. Ha tönkretetted volna az életemet, akkor már rég nem lennék melletted. Csupán annyi a kérésem, hogy egy kicsit jobban figyelj oda az érzéseimre, és arra, hogy én mit szeretnék.

Nem válaszol, szipogva hajtja le a fejét. Egyik kezemmel a frissen mosott hajába túrok, óvatosan megmarkolom az üstökét, és felemelem a fejét, így újra találkozik a tekintetünk.

- Bízol bennem, ugye?

- Azt hiszem, igen...

- Akkor nyugodj meg, nem lesz semmi baj – biztatóan elmosolyodok.

Elengedem a frufruját, a lábai közé térdelek, hogy közelebb tudjak hajolni hozzá, és megcsókolom. Mintha egy halott békát csókolnék, teljesen passzívan fogadja. Eltávolodok tőle, zavartan pislogva nézek rá, de ő kerüli a tekintetem. Szó nélkül feláll, a kezem után nyúl, és engem is felhúz a guggoló helyzetemből.

- Feküdjünk vissza – mormolja.

Pillanatok alatt felemészt a csalódottság. Mégis mi ez az egész? Annyira szeretnék a fejébe látni, hogy megértsem, miért viselkedik így.

Egy órával később is még álmatlanul fekszek, és hol a plafont, hol Sehun hátát bámulom. Ennyire megbántottam volna azzal, amit tegnap este mondtam neki? Én nem akartam...

- Alszol? – meglepődök, amikor meghallom a hangját.

Megfordul, tekintetünk összefonódik, percekig csak nézzük egymást.

- Megöltelek az álmomban... – halk szavai hallatán elkerekednek a szemeim. – Valamiért lent voltunk a pincében, meg voltál kötözve, a földön ültél és sírtál. Egy kés volt a kezemben... odamentem, leguggoltam hozzád, és... Annyira valóságos volt. A következő pillanatban itt feküdtem, meg akartam nézni, hogy mellettem vagy-e, de nem tudtam mozdulni, mert az az izé megint a mellkasomon ült, és csak bámult rám.

- „Izé”?

- Az ilyen álmok után azt hiszem, hogy felébredek, de valójában az álomban ragadok. Csak fekszek mozdulatlanul, mert a testem teljesen lebénul, és nem kapok levegőt, mintha ez a valami súlya nyomná a mellkasom.

- Mit látsz pontosan?

- Csak egy sötét alakot, izzó szemekkel. Viszont én... – elhallgat, egy nagyot nyel. – Tényleg azt hittem, hogy megöltelek...

- Ez csak egy álom volt.

- Félek, hogy a valóságban is megtörténik.

- Képes lennél rá? – próbálom leplezni a felháborodottságom.

- Én... n-nem... nem tudom... – hebeg.

Elönt a csalódottság. Ezt nem akarom elhinni. Hátat fordítok Sehunnak, és egészen a nyakamig betakarózok.

- Hyeri, én tényleg féltelek... – nem kap választ. – Mindketten tudjuk, hogy kiszámíthatatlan vagyok, és nem akarom, hogy bajod essen.

Rossz előérzetem van, mintha rohannék a saját vesztembe. Nem értem, hogy egy jelentéktelen rémálom miatt miért kezd visszaváltozni olyanná, mint amilyen volt. Nem akarom elveszíteni az igazi Sehunt.

A nyitott ablakon behallatszik a madarak csicsergése, odakint igazi nyári idő van. Lassan nyitódnak ki a szemeim, megfordulnék, hogy megnézzem Sehunt, de nem tudok mozdulni. Teljesen az ágy széléhez vagyok szorítva, a hátamhoz egy mellkas nyomódik, kezek és lábak korlátoznak a mozgásban. Óvatosan bontogatom le magamról Sehun karjait, majd a lábaimat is kiszabadítom. Hangosan fújtatva fordul a hátára, de még mindig alszik. Nem tudom elhinni, hogy képes lenne bántani... Egy csalódott sóhajjal mászok ki az ágyból, majd halkan elhagyom a szobát.

Lesétálok a lépcsőn, és azonnal megpillantom Suhot, aki félmeztelenül ücsörög a konyhapultnál, de ő nem vesz észre, mert háttal ül.

- Szia – leülök mellé. – Hogy hogy ilyen korán itt vagy?

- Jó reggelt – elmosolyodik. – A tegnap esti meccs után itt aludtam.

- Ó... – próbálom leplezni az ijedtségem. – Hallottál valamit abból, ami az éjjel történt? – halkan kérdezem.

- Nem kell aggódnod, egy mukkot se hallottam – a szavai alapján azt hiszem ő másra gondol.

- Értem...

Felkelek, majd nem sokkal később egy tál müzlivel ülök vissza mellé. Folyamatosan érzem magamon a tekintetét.

- Ez csak a reggeli álmosság, vagy valami baj van? – óvatosan kérdezi.

- Tudsz valamit a lidércnyomásról?

- Uh... – elborzad. – Még mindig rémálmai vannak? – válaszként bólintok. – Nekem nem sokat beszélt erről...

- Azt mondta, hogy álmában megölt engem... és most attól fél, hogy a valóságban is megtenné...

- Hogy mi?! - felemelkedik a hangja, de gyorsan moderálja magát. – Nem lenne képes bántani téged. Ebben biztos vagyok.

- Nem tudom... zavartnak tűnt, de olyan nyíltan beszélt, hogy elhitette velem.

Lehajtott fejjel kevergetem a tányéromban lévő tejet, amiben úsznak a müzlidarabok. Suho halkan csettint egyet a nyelvével, majd felsóhajt.

- Tegnap beszéltünk rólad, és a hallottak alapján kizártnak tartom, hogy ártana neked.

- Mi? – felé fordulok.

- Nem emlékszem, hogy mit mondott pontosan, de azt jelentette, hogy-

- Az életem árán is megvédelek...

Mindketten hátrafordulunk a hangjára, Sehun kifejezéstelen arccal lép le az utolsó lépcsőfokról, és besétál a konyhába. Suhoval ugyanolyan megdöbbent tekintettel figyeljük, ahogy önt magának egy pohár tejet, majd a pultnak dőlve iszik belőle.

- … és teljesen komolyan is gondoltam – folytatja. – Az a legrosszabb, hogy saját magamtól kell megvédenem.

Meghatnak a szavai, de ugyanakkor aggodalomra is okot adnak. Látszik rajta, hogy keveset aludt az éjjel, az arca sápadt, a szemei alatt pedig mély és sötét karikák vannak. Az üres poharat beteszi a mosogatóba, egy szalvétába megtörli a száját, és eltűnik a boltíves szobában.

- Te is hallottad... – vegyes érzelmekkel suttogok.

- Ez akkor se jelenti azt, hogy bántana. Bízz benne.

- Én megbízok, csak... – elhallgatok.

- Csak...?

Valójában én se tudom, hogy miért makacskodok. Joonmyunnak igaza van, Sehun valószínűleg csak megijedt, mert túlságosan valóságosnak tűnt az álma. Nem tudna bántani.

Halkan kopogok a dolgozószoba ajtaján, Sehun órák óta nem jött ki onnan, még Suhotól se köszönt el. Nem kapok semmilyen választ, ezért halkan benyitok. Azonnal megpillantom, az asztalnál ül, és még csak fel se emeli a fejét, egy könyvet lapozgat.

- Bejöhetek?

Rám se hederít, belépek, az ajtót becsukom, és halk léptekkel megyek az íróasztal elé, ami tele van pakolva könyvekkel. A címek alapján mindegyiknek az ezotéria lehet a témája.

- Sehun?

Még mindig nem figyel rám, mintha ott se lennék. Teleszívom a tüdőm levegővel, majd halkan engedem ki. Fogalmam sincs, hogy mit akarok, de a lábaim maguktól elindulnak. Megkerülöm az asztalt, megállok Sehun mellett, és a szék támláját fogva magam felé fordítom. Rosszalló pillantással néz fel rám, de ezt figyelmen kívül hagyom. A könyvet kihúzom a kezéből, leteszem az asztalra, közben  úgy ülök az ölébe, hogy szemben legyünk egymással. Erre a cselekedetre már elkerekednek a szemei, meglepetten pislog rám.

- Mit művelsz?

Válaszként a nyakát kezdem csókolgatni. A testemet valami belső érzés irányítja, ami teljesen átvette fölöttem az uralmat. Ajkaimmal óvatosan puhatolózok a vékony bőrrétegen, a kezeimmel pedig végigsimítok Sehun karján.

- Hyeri... – megfogja a vállaim. – Hagyd abba!

Nem figyelek rá, de ő egy mozdulattal eltol magától, és szigorú tekintettel néz rám.