41. Fejezet

 Elkerekedett, könnyes szemekkel figyelem Sehunt. Nagyot nyelek, hogy eltüntessem a gombócot a torkomból, de az erősen kapaszkodik, nem tágít a nyelőcsövemből. Vizes tincseimet eltűröm az arcomból, csalódottságomnak egy sóhajjal adok hangot.

– Miért akarsz elköszönni? – a hangom olyan, mint egy szégyenlős kislányé.

– Komolyan gondoltam, amit mondtam, csak nem akartam minden szó nélkül lelépni.

– De ez hülye ötlet, semmire nem mész ezzel.

– Lehet, de legalább téged nem foglak terhelni a problémáimmal.

Kifejezéstelen tekintetéből semmire se tudok következtetni. Tényleg miattam csinálja ezt? Egy érzelem sincs az arcán, és ez kételyeket kelt bennem.

– Szabad teret kértél, hát most megkapod – érdektelenül vállat von.

– Megint ellöksz magadtól? Honnan tudjam, hogy mikor látlak újra?

Nem mond semmit, bennem egyre jobban összekeverednek az érzelmek. Csalódott vagyok, mert magamra hagy, de közben haragszom is rá. Már nem akarok arra törekedni, hogy helyesen cselekedjek, egyszerűen hagyom, hogy történjenek a dolgok, ezért nem is próbálom meg lebeszélni.

– A kocsim még mindig Szöulban van – beletörődő hangon motyogom.

– Valakivel majd idehozatom.

– Miért nem viszel magaddal, hogy én hozhassam haza?

– Mindketten tudjuk, hogy mi sülne ki abból.

Összefonom magam előtt a karjaim, a sírásra való késztetés megszűnt, ezért határozottabb hangon szólalok meg.

– Megértem és tiszteletben tartom a döntésed, szóval nem kell tartanod attól, hogy valamivel bepróbálkoznék.

– Nem erről van szó – elmosolyodik. – Magamtól tartok, hogy én tennék valamit. Különben is, késő este nem hagynám, hogy útnak indulj visszafelé – tekintete szigorúvá válik.

– Akkor a szöuli lakásban maradok éjszakára. Kell az autóm, és napokba telne, mire elszállítanák.

Szótlanul, összeszűkített szemekkel figyel, egyértelműen mérlegel. Magabiztosan állom a tekintetét, és várom a választ.

– Jól van – sóhajt. – Elviszlek.

Csak egy biccentéssel jelzem, hogy tudomásul vettem, majd sarkon fordulva elindulok a ház felé. Nem nézek hátra, anélkül is érzem, hogy engem figyel. Bemegyek, a szobámba sietve átöltözök, majd hevesen dobogó szívvel megyek a nappaliba, ahol a család többi tagja tévézik.

– Anya, apa – izgulva állok meg a küszöbön. – Elmegyek itthonról… – félve mondom ki, tartok a reakciójuktól.

– Hova mész? – édesapám a homlokát ráncolja.

– Szöulba, a kocsimért. Holnap délelőtt már itthon leszek.

– És mégis-

– Jól van, kicsim – anya szól közbe, megmentve a helyzetet. – Vigyázz magadra!

Megkönnyebbülve megyek ki, Sehun az autóban ülve vár rám.

Lemenőben van a Nap, narancssárgában úszik minden. Már egy órája megyünk a vidéki útszakaszon, mindenhol mezők és fák vannak, ameddig a szem ellát, néha egy-egy autó halad el mellettünk. Eddig egy szót se szóltunk egymáshoz, a rádióban lejátszott pörgős popszámok, és romantikus dalok hangzanak, amik a kínos csend útjába állnak. Sehun az útra koncentrál, egy pillantást se vetek felé, a gondolatok lefoglalnak. Olyanok vagyunk most egymásnak, mint két idegen. Nincs miről beszélnünk, vagy csak egyikünk se meri megszólítani a másikat.

Aggaszt, hogy mi fog történni a jövőben, lehet, ez az utolsó alkalom, hogy láthatom Sehunt. Ki tudja, talán ő lesz az, aki a külön töltött idő során talál magának valaki mást, és rólam teljesen megfeledkezik. Vajon én is el fogom felejteni őt? Ijesztő, és hülyeségnek tűnik ilyenekre gondolni mellette ülve, de már előre felkészülök mindenre, hiszen sose lehet tudni, hogy mi fog történni. Az életben vannak apróbb és nagyobb dolgok, amik gyökerestül megváltoztatnak mindent. Ha Sehunra gondolok nem a szenvedés és a megaláztatás jut eszembe, amit eleinte átéltem mellette. Rádöbbentett, hogy bárkivel megtörténhet bármi, amit azelőtt elképzelni se tudott. Én is úgy gondolkoztam, hogy legyintettem azt mondva „Áh, ilyen úgyse történhet meg velem”, és mégis. Az ilyenekre nem lehet előre felkészülni, bár jobban gondolva, minden miattam történt. Akkor még jó ötletnek tűnt beülni az autójába, de azzal indítottam el ezt az egészet.

Egyes emberek szerint a nők hibája, ha erőszak áldozatává válnak, mert ők teremtik meg azt a helyzetet. Aki éjjel, miniruhában, egyedül indul haza egy buliból, az ő hibájából történik meg a baj, mert nem volt elég elővigyázatos. Nekem se kellett volna beülnöm az autóba, és most nem lennék itt. Nem lennék tanácstalan, nem törekednék arra, hogy mindig a legjobb döntést hozzam, ugyanakkor még mindig az álomvilágban élő kislány lennék, aki semmit nem tud a kegyetlen valóságról. Sehunnak köszönhetem azt, hogy reálisabban látom az életet.

– Baszd meg!

Kiabálására összerezzenek, hirtelen lefékez, közben feleszmélek, hogy már teljesen besötétedett, az autó fényszórói világítják csak meg az utat. Gyorsan történik minden, de azonnal észreveszem a fékezés okát, egy szarvast, ami átszalad az úton, majd eltűnik a sötét fák között.

– Kurva anyád, hogy ilyenkor kell az úton rohangálnod – mérgelődik Sehun, közben a gázra lép.

Kinyújtom a zsibbadó lábaimat, majd a műszerfalon lévő órára nézek, ami szerint fél tíz van. Valószínűleg elaludtam a gondolkozás közben. Sehun egy lopott pillantást vet felém, majd újra az utat figyeli.

– Bocs, hogy felébresztettelek – alig érthetően motyogja.

Nem igazán értem a bocsánatkérést, inkább én ébredjek fel, mint hogy elüssön egy szarvast. Megmosolygom a gondolatot, miközben Sehun arcát fürkészem. Szemei karikásak, látszik rajta, hogy nehezen tartja nyitva a szemhéjait. Mikor aludhatott utoljára?

– Jól vagy? – halkan kérdezem.

– Ja.

– Ez nem volt valami meggyőző…

– Köszönöm kérdésed, csodásan vagyok – hamis mosollyal néz rám, hangján érzem a gúnyt.

– Értem.

Sértődötten dőlök hátra az ülésben, karjaimat összefonom magam előtt. Csendben maradok, de végül meggondolom magam, hiszen sok dolgon nem változtat, ha most kimondom a gondolataimat.

– Neked most valami problémád van velem, és ezt az egész „majd megkereslek” dolgot csak kitaláltad?

– Mi? – megilletődik a kérdésemen. – Miről beszélsz?

– Úgy viselkedsz, mint akinek szúrja a szemét, hogy a közeledben vagyok.

Látom, hogy izmai megfeszülnek, kezeivel megszorítja a kormányt, közben felsóhajt.

– Ne haragudj, erről szó sincs. Csak kicsit fáradt vagyok.

Gyenge kifogásnak hangzik, de hiszek neki, mert minden az arcára van írva. Felajánlanám, hogy vezetek, de az irataim is az autóban maradtak.

– Megállhatsz pihenni, ha gondolod.

– Nem, mert akkor sose érnénk oda – hangja lecseszésnek tűnik.

Ráhagyok, de közben kissé aggódom is miatta, ezért nem tart sokáig a szótlanságom.

– Megint rémálmaid vannak?

Homlokát ráncolva fordul felém, egyértelműen nem örül a kérdésnek, és ebből rögtön megtudom a választ is. Hirtelen valami zajt hallok hátulról, azonnal a hátsó ülések felé fordulok, de nem látok semmit.

– Ez meg mi volt? – rémülten nézek Sehunra.

– Nem tudom.

Meglepően higgadtan húzódik le az út szélére, bekapcsolja az elakadásjelzőt, és a világítást is fent hagyja, majd kiszáll. Feszülten figyelek, de a kinti sötétben semmit se látok. Eltelik néhány másodperc, a csomagtartó kinyitódik, de nem látom, hogy Sehun mit csinál. Hosszú percekig elidőzik, majd becsukja, és visszaül a volán mögé.

– Mi volt az?

– Semmi.

Semmi? Komor tekintetét figyelve inkább nem feszegetem a témát, mert tudom, hogy egy pillanat alatt képes robbanni, ami most nem lenne túl szerencsés. A légkör teljesen megváltozik körülötte, kifejezéstelen arca ellenére is úgy érzem, mintha nyugtalanság áradna belőle.

Lassan éjfél van, amikor megérkezünk a benzinkút parkolójához. Nyugalommal tölt el, hogy látom az autómat. Kiszállunk, és Sehun elém siet, mielőtt bármerre is mehetnék.

– Ígérd meg, hogy most nem indulsz rögtön haza – ellentmondást nem tűrő a hangja.

– Megígérem.

– Úgyis megtudom, ha átversz. Ellenőrizni fogom, hogy a szöuli lakásban vagy-e.

– Úgy legyen – nem veszem komolyan.

– Akkor… – egy pillanatra elhallgat. – Légy jó – elindul.

– Ennyi? – felháborodva szólok utána. – Lehet most látlak utoljára, és ennyivel elintézed a búcsúzást?

Megtorpan, pár másodpercig mozdulatlanul áll, majd visszajön, és minden szó nélkül megcsókol. Lavinaként söpör végig rajtam az érzelemáradat, Sehun szenvedélyesen csókol, mint akinek az élete múlna ezen. Derekamat átölelve húz közelebb magához, miközben az én kezeim megpihennek a nyakában. Ajkaival mohón falja az enyéim hosszú perceken át, majd amilyen hirtelen elkezdődött, úgy is ér véget a csók. Kezeimet lebontja magáról, rám se néz, sietős léptekkel megy a kocsi túloldalára, majd el is hajt.

Az érzelmek kiürülnek belőlem, úgy állok ott, mint egy bábu, aki csak a bábmesterére vár, hogy életet leheljen belé.