38. Fejezet

 Álmatlanul forgolódok az ágyban, egy gondolat sincs a fejemben, egyedül a félelem nem hagy nyugodni. Nem tudom eldönteni, hogy egy újabb rémálomtól félek-e, vagy attól, hogy kezdek megbolondulni, vagy magától Sehuntól. Én szeretném elhinni, hogy nem fog bántani, de közben tudom, hogy teljesen kiszámíthatatlan, és sokszor tapasztaltam, hogy milyen, amikor nem tudja kontrollálni magát. Tudom, hogy ő is ébren van; nem látom, de érzem, hogy engem figyel.

– Sehun? – halkan szólalok meg.

– Hm?

Hátamra fordulok, felnyitom a szemeim, és a plafon felé nézek a sötétségbe. Tényleg helyes, amit teszek? Nagyot nyelek, majd sóhajtok, hogy enyhítsek azon a feszülő érzésen, ami a mellkasomat nyomja.

– Nem tudom, mit tegyek…

– Mi? Miről beszélsz? – álmosságtól rekedt a hangja.

– Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mi történik, lassan már azt sem tudom, ki vagyok – zavarodottságom tükröződik a szavakból.

Hallom, hogy Sehun mocorog mellettem, de nem fordulok felé, továbbra is mereven bámulok előre.

A szüleimre gondolok, akik mindig támogattak, de most csak fejfájást okozok nekik; a régi barátaimra, akik mostanra teljesen megfeledkeztek rólam; Joonmyunra, akinek mindennél fontosabb, hogy mások boldogok legyenek; és Luhanra, aki mit sem sejtve, ugyan úgy belekeveredett ebbe az egészbe, akárcsak én. Már nem is emlékszem azokra a napokra, amikor semmi gondom nem volt az életben, amikor minden egyszerű és könnyű volt.

– Hyeri – megérzem Sehun kezét, átöleli a derekam –, sajnálom… Szeretném, ha gondtalanul, boldogan élhetnénk, nem is vágyom semmi másra, és én próbálok változni, de… ez nem könnyű.

Nem mondok semmit, teljesen megértem és együtt érzek vele. Közelebb húzódik, egy óvatos puszit lehel a halántékomra, amit lehunyt szemekkel fogadok.

– Ne gondolkozz semmin, csak annyit kérek, hogy várj, és minden rendbe fog jönni – derekamon pihenő kezével a bőrömet cirógatja. – Ezt egyedül kell végigcsinálnom, de úgy fog sikerülni, ha te mellettem maradsz.

Elszorul a torkom, csukott szemhéjaim alatt érzem gyülekezni a könnyeket. Sehun felé fordulok, mellkasához bújva átölelem, és mélyen beszívom a jellegzetes illatát. Szükségem van némi időre és távolságra, hogy kitisztuljon a fejem, de nem hagyhatom magára. Visszazuhanna, s ki tudja mennyivel rosszabbodna a helyzet.

Másnap reggel rémálom nélkül, ugyan olyan pozícióban, Sehun mellkasához bújva ébredek. Rögtön felfigyelek az illatára, ami megnyugvással tölt el. Kinyújtom a lábaim, de a szemeim csukva maradnak, közben ujjak simítanak végig a kusza tincseim között.

– Egész éjjel fent voltál? – aggodalmam nem érzékelhető a hangomon.

Nem válaszol, amiből arra következtetek, hogy a válasz igen. Kinyitom a szemeim, messzebb húzódok tőle, hogy az arcára tudjak nézni. Halvány mosolyával nem tudja elrejteni fáradtságtól vörös szemeit és álmos tekintetét. Leemelem magamról a takarót, és felkelnék az ágyból, de Sehun nem engedi el a derekam, így nem tudok mozdulni.

– Maradj még – visszahúz magához, és nyugodtan lecsukja a szemeit.

– Ez nem megoldás, hogy ébren tartod magad… – nem válaszol, békésnek tűnő arcát figyelem. – Úgy döntöttem, hogy elmegyek a szüleimhez.

Ezt hallva kipattannak a szemei, értetlenül és kétségbeesetten néz rám.

– Hogy érted, hogy elmész? – megremeg a hangja.

– Szeretném látni őket, gyere te is.

– Nem. Képtelen lennék megjátszani előttük a kedves srác szerepet.

– Szembe kell nézned a gondokkal, különben semmi nem fog megváltozni.

– Hyeri – összevonja a szemöldökeit –, nem akarok találkozni velük.

Eltelik néhány csendes másodperc, szemébe nézve ismét kétségbeesetten próbálok helyes döntést hozni. Egy helyben toporgunk, semmi nem akar javulni. Sőt, minden egyre rosszabb, kezdek megőrülni, és ez az érzés megijeszt. Ezúttal háttérbe szorítom Sehunt, és a saját érdekeimet helyezem előre.

– De nem csak látogatóba mennék haza – félve kezdek bele –, hanem hosszabb időre.

Tekintete mindent elárul, szavaimat hallva megrémül.

– Mit értesz azon, hogy hosszabb időre?

– Nem tudom. Pár nap? Egy hét?

Láthatóan nem tetszik neki, egy ideig nem mond semmit, majd rémült arckifejezése megváltozik, visszatartott feszültséget látok rajta.

– Jól van. Ha ezt szeretnéd…

– Kell egy kis távolság, mert lassan megfulladok ebben.

Megértően bólint.

– De ígérd meg, hogy nem tűnsz el, és nem csinálsz semmi hülyeséget.

– Megígérem – félre pillant.

– Ha bármi baj lenne, tudod, hol találsz…

Belépek az ajtón, és megcsap az otthon édes illata. Lerúgom magamról a cipőim, majd bizonytalan léptekkel megyek beljebb.

– Anya? Apa?

Nem jön válasz, vegyes érzelmekkel megyek a nappaliba, ahonnan kiszűrődik a tévé hangja. Megállok a küszöbön, és azonnal észre is veszem az édesapám, aki a fotelben ülve alszik. Halkan fordulok vissza, a szobám felé tartva kinyitódik a fürdő ajtaja, anya lép ki rajta, szennyeskosárral a kezében. Pillanatnyi meglepettsége után azonnal leteszi a kosarat, hozzám lép, és szorosan megölel.

– Próbáltalak hívni, de ki voltál kapcsolva – halkan motyogja.

– Lemerült a telefonom – hazudom.

Elenged, arcomat és vállaimat megtapogatva, aggódó tekintettel néz végig rajtam, amit mosolyogva tűrök. A mosást elfelejtve kitessékel a konyhába, és vendégként szolgál ki meleg főétellel. Nem tudok megfeledkezni Sehunról, de meglepően nyugodtnak érzem magam, miközben lassan kanalazom a levest.

– Hol van Sehun? – óvatosan kérdez rá.

– Egy szállodában.

– Mikor érkeztetek meg?

Összezavarodva pillantok fel rá.

– Öt napja… Apa nem mondta?

Mindketten értetlen pislogással nézzük a másikat. Ezek szerint neki fogalma se volt arról, hogy mi történt, amikor ő nem volt itthon. Elmesélem neki a nézeteltérésünket apával, amiről eddig nem is tudott.

– Sajnálom, kicsim – megsimogatja a vállam. – Megbeszéltem vele, hogy nem fog balhét csapni, és nekem dolgoznom kellett aznap. Meg kell értened, hogy nekünk ez nem könnyű… Szülőként az egészséged és a testi épséged a legfontosabb nekünk és… – könnyek gyűlnek a szemébe. – Szörnyű, hogy mi történik veled…

Utat enged a könnyeknek, halk pityergésbe kezd. Felállok a székről, és átölelem édesanyámat, közben az én szívem is majd' megszakad.

– Ne sírj – simogatom a lapockáját.

– Minden éjjel imádkozom érted, mégis ennyi gondod van… ilyen fiatalon – szipog.

– Minden rendben lesz – próbálom nyugtatni, de valami azt súgja belülről, hogy hazudok.

Szemem sarkából meglátom apát, aki kilép a nappaliból, tekintetünk találkozásakor egy halvány mosoly ül ki az arcára.

A szüleim jelenléte megnyugtat, bár tudom, hogy a problémák nem oldódtak meg, csak elmenekültem előlük, mégis könnyebbnek érzem a lelkem.

Eltelt egy nap, kettő, három, majd öt is, és egyre jobban éreztem magam. Sokat gondolok Sehunra, de nem aggódom érte, mert úgy érzem, minden rendben vele. Jókedvűen megyek a konyhába, ahol éppen anya sürög-forog.

– 'reggelt! – mellé érve egy puszit nyomok az arcára.

– Jó reggelt, kicsim – nem néz rám, a gáztűzhelyen készülő ételre figyel.

Megállok a sok piszkos edény előtt, megnyitom a csapot, és nekiállok mosogatni. Most kezdem úgy érezni magam, mint akinek semmi gondja az életben, boldogan él a szüleivel, biztonságban.

– Apa hol van?

– Be kellett szaladnia a munkahelyére, nem sokára hazaér.

Csendesen telnek a percek, végzek a mosogatással, a konyharuhába törlöm a kezem, amikor kopogást hallunk a bejárati ajtó felől. Sehun? Megfagyok egy pillanatra, és felkavarodnak bennem az érzelmek.

– Kicsim, kinyitnád?

Nem válaszolok, leteszem a rongyot, és hevesen dobogó szívvel közelítek az ajtó felé. Bent van a kulcs, csak el kell fordítanom, amit félelemmel vegyült izgalommal teszek meg. Lenyomom a kilincset, nyitom az ajtót, és megnyugszom, de közben csalódottságot is érzek az ötvenes éveiben járó férfi láttán.

– Nahát, Hyeri? – mosolyogva, meglepetten pislog. – De megnőttél.

– Üdv, Mr. Lee – beengedem, majd az ajtót becsukom mögötte.

Ő édesapám régi barátja, illetve munkatársa. Beljebb megy, egészen a konyháig, ahonnan kihallatszik anya üdvözlése. Az ajtó magától kinyílik, ezúttal apa lép be rajta, szórakozott tekintettel.

– Szia, kicsikém – egy gyors puszit nyom a fejem búbjára.

Jól jönne, hogy társaságban legyek, de nem szívesen hallgatnám Mr. Lee kíváncsiskodó kérdéseit, ezért inkább bevonulok a szobámba. Véletlenszerűen kipillantok az ablakon, s meglátok egy ismerős mercedest leparkolni a ház előtt.