37. Fejezet

 Luhan zavartan gyűrögeti az ujjait, és lehajtott fejjel nézi őket. Türelmesen várok pár pillanatot, amíg összeszedi a bátorságát, hogy megszólaljon.

– Amikor először találkoztunk, én tényleg nem tudtam, hogy ki vagy… Aztán jött Sehun, teljesen kétségbe esve, hogy segítsek neki, ha újra felbukkansz itt.

– Akkor találkoztatok először?

– Igen – hatalmas szemeivel rám pillant. – Elmondta, hogy te nem tudod, hogy ő is itt van a városban, de nem mert eléd állni, hogy bocsánatot kérjen, amiért elküldött.

– És Eunso… – félve teszem fel a kérdést. – Ő tényleg…?

– Igen, sajnos az nem csak egy hazugság volt.

– Szóval te mindent tudtál már, mielőtt én elmondtam neked?

– Ühüm – bólint. – Sehunnal csak akkor találkoztam először, és még sose láttam egy férfit se ennyire sírni.

Sírni? Hirtelen bűntudatom támadt, amiért azt hittem, hogy hazudik, de erről újra eszembe jutott, hogy Sehun beteg. Lelkileg teljes káosz van benne, és a fölösleges kutakodások meg kérdőre vonások helyett inkább támogatnom kellene őt.

– … még az édesapjáról is mesélt – a szavak hallatán minden figyelmem Luhanra terelődik. – Meg akarja keresni, legalábbis azt szűrtem le abból, amit mondott.

– Miért, mit mondott?

– Elég zavaros volt, de annyit értettem, hogy keresi, amióta kijött az intézetből.

– Keresi? – próbálom értelmezni a szavait, de egyszerűen nem tudom felfogni. – Miért?

– Azt nem tudom – bocsánatkérőn vállat von.

Sehun tudtommal egy éve jött ki, és egyáltalán nem említette, hogy az édesapja után kutat. Lehet, hogy számára tényleg ez lenne a megoldás, ha leülnének, és megbeszélnék a dolgokat. Bár egy beszélgetés nem fogja elfeledtetni azt a sok évi szenvedést, amit Sehun átélt, de talán egy lépéssel közelebb kerülhet a gyógyulás felé.

Átlépem a lakosztályunk küszöbét, és rémülten ugrok meg, amikor valami csattan előttem, a fapadlón. Elkerekedett szemekkel figyelem a darabokban heverő telefonomat.

– Szerinted ezt mi a faszomért találták fel?! – Sehun bosszús hangjától a hideg ráz.

Felöltözve, ideges tekintettel áll a nappalinak nevezhető helyiségben, szemeiben a mérhetetlen düh lángjai lobognak.

– Nyugodj meg… – becsukom az ajtót, hogy valamennyire tompítsa a várható kiabálást.

– Nyugodjak meg?! Hol a picsába voltál?!

– A szüleimnél…

Nem akartam hazudni neki, de muszáj volt, mert attól csak még idegesebb lett volna, ha megtudta volna az igazat. Nem félek tőle, magabiztos léptekkel indulok meg a hálószoba felé, de Sehun mellé érve megragadja mindkét karom, és maga felé fordít.

– Miért hazudsz? – szorít rajtam, amitől felszisszenek.

– Ez fáj…

– Mit akartál Luhantól?!

– Sehun, engedj el – próbálok elhúzódni tőle.

– Azt hitted, hogy nem látom a saját híváslistámat?!

Ellök magától, de olyan erővel, hogy elvesztem az egyensúlyom, és hátra esek, fenékre érkezek a kemény padlón. Épphogy eltűröm az arcomba hulló hajam, már csak azt látom, hogy Sehun kiviharzik, majd a lakosztály ajtaja hangosan csapódik.

Könnyes szemekkel, fájdalomtól sziszegve tápászkodok fel a hideg csempéről. A telefonom darabjaihoz megyek, felveszem őket, és meglátom, hogy a képernyő szilánkokra tört. Hanyag módon visszadobom a földre, hiszen annak már úgyis mindegy. Szipogva, a könnyeimet törölgetve ülök le a bent lévő kanapéra. Csak addig volt rendes, amíg nem hagytam, hogy szexeljünk? Elérte, amit akart, és máris előbújt belőle a régi énje, vagy mi a fene folyik itt? Én ezt már nem bírom tovább. Bele fogok őrülni ebbe a rengeteg kérdésbe, ki lenne képes kibogozni ezt a sok szarságot, ami Sehun körül zajlik? Én magam is elmebeteggé fogok válni, ha ez tovább folytatódik. Egyre erőteljesebben törnek fel belőlem a könnyek. A derekam szörnyen fáj az eséstől, de jobban fáj az a gyilkos tekintet, amivel Sehun rám nézett. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy meg fog ölni. Ilyenkor hol van az, aki Luhan előtt sírva fakadt? Ilyenkor hova tűnik Sehun érzelmes oldala?

Simogatásra, és egy ismerős dallamra ébredek. Néhány ujj gyengéden simítja ki a tincseim közt lévő kócokat, és a dúdolás közvetlen közelről jön. Lassan nyitogatom a pilláim, teljesen sötét van, ezért kell pár másodperc, hogy körvonalazódjon előttem Sehun arca. Ülve elaludtam volna?

– Jó reggelt, szépségem – kedvesen üdvözöl.

Mozdítanám a kezem, hogy felüljek, de valami korlátoz. Újabb próbálkozást teszek, ekkor fogom csak fel, hogy meg vagyok kötözve.

Mit csinálsz?! Megszólalnék, de csak hümmögést hallatok, a számat takaró ragasztó megakadályoz a beszédben. Kétségbeesetten kezdek mocorogni, de semmit nem érek el vele.

– Nyugalom, kincsem – Sehun az arcomat simogatja. – Itt vagyok veled, most már minden rendben lesz.

A szigetelőszalagon keresztül egy csókot nyom a számra, majd feláll a guggoló pozíciójából, és az alakja teljesen eltűnik a sötétségben. Rémülten nézek körbe, a szemem kezd hozzászokni a rossz fényviszonyokhoz, így egyre többet látok az ismeretlennek tűnő helyből. Minden olyan magas, ezért arra következtetek, hogy a földön ülhetek. Sok-sok polcot látok, fémes anyagokat, és egyenletes nyikorgást hallok, orromat dohos, állott szag facsarja.

Sehun! Engedj el! Mit művelsz? Ijedtemben szüntelen hümmögésbe, nyöszörgésbe kezdek, könnycseppek százai gyűlnek a szemeimbe.

– Shhh… Nyugalom, kiscicám – közeledő léptei visszhangoznak körülöttem. – Nem lesz semmi baj, csak segíteni szeretnék.

Ismét elém guggol, kézfejével végigsimít az arcomon, majd tovább halad lefelé, amit nem tűrök mozdulatlanul. Hatalmas csattanás, majd erősen sajogni kezd az arcom jobb fele. Megütött. Elfojtott zokogásban török ki, ahogy arccsontom egyre erősebben kezd fájni. Egyik tenyerébe veszi az arcom, ujjai a bőrömbe marnak.

– Kussolj! – rám kiált, amitől azonnal elnémulok, halk pityergésem hallatszik csak. – Nem tudok segíteni, ha te nem engeded…

Lazíta szorításán, ismét végigsimít rajtam, amit ezúttal mozdulatlanul hagyok, bármennyire is nehéz. Elhalad a melleim között, le a hasamig, majd onnan ugrik a térdhajlatomhoz, és felfelé indul el. Belső combomhoz érve felülkerekedik rajtam a félelem, és akaratomon kívül zárom össze a lábaimat. Ismét hatalmas csattanás, ezúttal a bal oldali arccsontom kezd fájni. Felerősödik a pityergésem, átlépi a sírás szintet, és a keserves, kétségbeesett zokogásig fokozódik.

– Azt mondtam kuss, ribanc! – ökle ismét meglendül, az állkapcsomat találja el.

Nem akarom, hogy újra megüssön, de a fájdalmat nem tudom csendben eltűrni. Tisztában vagyok vele, hogy fölösleges, de mégis minden erőmmel küzdök ellene. A földön ülve rugdalózok a lábaimmal, a fejemet próbálom védeni, de a kezeimet nem tudom felemelni, hogy mögéjük bújjak. Sehun újra és újra megüt, az orromból, a szemeimből, a halántékomból, az államból, minden apró szegletből sugárzik a fájdalom a testem minden egyes pontjára.

– Hyeri!

Hyeri!

Kinyílnak a szemeim, és hisztérikus sírással térek magamhoz a kanapén fekve. Rémülten nézem Sehunt, aki aggódó tekintettel ül a bútor szélén. Zihálva ülök fel, nem vagyok megkötözve, nyoma sincs a fájdalomnak, a dohos szagnak, a fémes tárgyaknak. Egyedül a könnyeim voltak valódiak, és a félelmem. Sehun magához ölel, állát a vállamra támasztja.

– Ne haragudj rám – hadarja. – Nem akartalak ellökni, annyira sajnálom!

Csak egy álom volt az egész. Egy szörnyű, ijesztően valóságosnak tűnő rémálom. Kezdem elhinni, hogy az ilyen álmoknak tényleg vannak jelentéseik. Talán egy figyelmeztetés akart lenni? Vagy csak az agyam játéka? Esetleg tényleg kezdek megbolondulni?