40. Fejezet

 Unottan könyökölök az asztalon, evőpálcikáimmal csak túrom a tányéromban lévő ételt. Folyton Sehunra gondolok, és elméleteket gyártok, hogy mi lesz a jövőben. Egy csettintésre rendbe jön minden, boldogok leszünk, és vígan éldegélünk? Összeházasodunk, lesz egy családunk, és egymás mellett öregszünk meg? Jó lenne, de ilyenek csak a romantikus filmekben történnek, az én életem pedig egy drámai thriller. Ha a gyerekünk megkérdezné hogyan ismertük meg egymást, mit válaszolnánk? Elrabolt, megerőszakolt, fogva tartott, aztán egymásba szerettünk? Ezt ki hinné el? Ha valaki el is hiszi, biztos kiguvadt szemekkel kérdezné:
Te normális vagy?! Mit lehet szeretni egy erőszakos elmebetegben?

Egy pillanatig se kellene gondolkoznom, mert már tudom a választ.

Az erőszakos elmebeteg mögött megláttam a valódi személyiségét.

– Minden rendben?

Anya hangjára felkapom a fejem. Arcomat fürkészve leül mellém, mire felé fordulok.

– Mit gondolsz Sehunról? – bátran kérdezem hangosan, mert csak ketten vagyunk a házban.

Egy pillanatra elgondolkozik, kifejezéstelen arcát fürkészve próbálom kitalálni, hogy mi járhat a fejében. Pár másodpercnyi némaság után megszólal.

– Először fogalmam se volt róla, hogy ki lehet, mert egy intelligens, kissé félénk fiatalembernek tűnt, de aztán bemutatkozott, és nem akartam elhinni, hogy egy ilyen ember képes lenne mások bántalmazására – elmélkedve néz a konyha egyik sarkába. – Az édesanyádként feltettem volna neki pár kérdést, de észben tartottam a kérésed, ezért nem tettem. De elég zavaró volt, hogy itt van a házban, és kifejezetten nem örültem neki.

Elmosolyodok a szavak hallatán, mert teljesen meg tudom érteni. Benne is egy hatalmas kérdőjel van Sehunnal kapcsolatban.

– Felneveltek, jobban ismerlek, mint bárki más, de valamit nem tudok megérteni… – bocsánatkérő tekintettel néz rám. – Miért állsz ki egy ilyen ember mellett? Neked kellene a legdühösebbnek lenned, amiért szörnyű dolgokat tett veled, és te mégis véded.

– Anya-

– Nem szabad hagynod, hogy egy csinos arc miatt szemet hunyj minden felett.

– Nem erről van szó – rosszalló pillantást vetek felé, de rám se hederít.

– Az ilyeneknek börtönben a helyük.

Szólásra nyitnám a szám, de nyílik a bejárati ajtó, és apa érkezésétől a beszélgetés itt véget ér. Talán jobb is, mert ebből csak egy újabb veszekedés lett volna.

Belépek a szobámba, és valami furcsa hang üti meg a fülem. Körbenézek keresve a zaj forrását, ami az éjjeliszekrényen lévő dobozból jön. Kibontom, és most először veszem a kezembe az új telefont, aminek a kijelzője Sehun hívását mutatja.

– Azt hittem már sose veszed föl… – halkan közli, sértődött hangon.

– Ne haragudj – megmosolygom a gyerekes viselkedését, miközben az ágyra mászok.

– Hiányzol… – alig érthetően motyogja.

– Te is nekem.

– Akkor miért nem jössz vissza?

– Sehun, értsd meg, hogy kell még egy kis idő. Ha most vissza-

– Jó, megértem – megadóan vág közbe.

Vegyes érzelmek tombolnak bennem, szívem szerint azonnal rohannék vissza a szállodába, és örülök, hogy Sehun ennyire tudja kontrollálni magát így is, hogy nem vagyok mellette. Ugyanakkor vágyom a magányra, és reménykedve várom, hogy elmúljon ez a furcsa érzés, ami belülről marcangol. A túlzott aggodalom és a sok bonyodalom keltette bennem ezt, mintha már saját magamat se ismerném. Nem tudom, hogy mit miért teszek; nem tudom, hogy mi a helyes, és nincs senki, aki megmondaná.

– Hyeri… – a nevemet sóhajtva szólít meg. – Megijesztettelek azzal, hogy felvetettem az eljegyzést? – meg se várja a válaszom. – Nem akarom, hogy ezért rosszul érezd magad, teljesen megértem, hogy nem akarod egy kiszámíthatatlan elmebeteg mellett leélni az életed.

Olyan csalódottságot és keserűséget érzek a hangjában, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Tényleg ez lenne a gond? Attól félnék, hogy Sehun nem gyógyul meg, nem leszek képes arra, hogy magára hagyjam, és ezért így kell leélnem az életem?

– Nem, de ha most nem kapok szabad teret, akkor megfulladok, és csak szenvedni fogok. Úgy pedig nem tudok segíteni neked.

– Könyörgöm, hagyd már ezt a „segítek” hülyeséget! – hirtelen felindulással rivall rám. – Megmondtam, hogy neked nem kell tenned semmit, csak legyél mellettem! Ennyit kértem, semmi mást!

– Tudom, de-

– Ha tudnád, nem jönnél még mindig ezzel!

– Kérlek, nyugodj meg, ne kiabálj…

Pár másodpercig néma csend, majd hallom ahogy fújtat egyet.

– Talán így lesz a legjobb – fenyegetően hangzik.

– Ezt hogy érted?

– Segítettél elindulni a helyes úton, egy ideig minden szép és jó volt a maga módján, de most már csak romlanak a dolgok. Neked és nekem sincs szükségem erre-

– Sehun, megijesztesz… – felülök.

– Nem akarlak lelkileg tönkretenni, és sajnálom, hogy ennyit ártottam neked. Jobbat érdemelsz-

– Nem, nem, nem – kétségbeesettségemben felpattanok. – Ne mondj ilyeneket!

– Megpróbálok normális életet élni, és ha sikerül, megkereslek. Újrakezdhetünk mindent, ha nem találsz magadnak mást, aki mellett tényleg boldog tudsz lenni, és talán-

– Fejezd be! Semmi szükség arra, hogy ilyen hülyeségeket mondj…

Elhallgat. Felkavarodnak bennem az érzelmek, ezer meg ezer szót mondanék, de valamiért nem tudok megszólalni. Ennyire félek attól, hogy elveszítem? Nem tudok kiigazodni magamon, nem tudom, hogy mit akarok, és ez a tudatlanság őrjít meg. Nem Sehun és a bonyodalmak, hanem a saját ellentétes érzéseim, a tanácstalanság.

A vonal megszakad, s gondolkodás nélkül futásnak eredek. Nem akarok másodperceket se elvesztegetni, de az előszobában meg kell állnom, hogy felhúzhassak egy cipőt.

– Hova rohansz? – csörtetésemet hallva apa értetlen hanglejtéssel szól a konyhából.

Nem válaszolok, a cipőfűzőket se kötöm be, csak begyürködöm őket a bokámhoz, és az ajtót nagy hévvel kinyitva, futólépésben indulok el.

Zihálva, levegő után kapkodva érkezek meg a szállodához, de az oldalamba szúró fájdalom ellenére is rohanok, egészen a lakosztályunk ajtajáig. Habozás nélkül nyomom le a kilincset, de az meg se mozdul.

– Sehun? – bekopogok.

Nem jön válasz, nadrágom zsebéből kiveszem a telefont, és megpróbálom felhívni.

A hívott szám nem kapcsolható…

Semmiből vett lendülettel fordulok meg, és elindulok visszafelé. Elment? Egyre jobban kezdek megijedni, hogy komolyan gondolta, amit mondott. A recepcióhoz érve megtorpanok, pár kócos tincset a füleim mögé tűrök, miközben a fiatal hölgy kedvesen mosolyogva néz rám.

– Miben segíthetek?

– Oh Sehunt keresem, aki a huszonhármasban volt – hadarom egy levegővel.

– Az úr alig tíz perce jelentkezett ki – tekintete megváltozik, mintha bocsánatot akarna kérni.

Ennyi volt. Mostantól számolhatom a napokat, hogy rendbe hozza az életét, és megkeressen, hogy tiszta lappal kezdhessünk újra mindent.

– K-köszönöm – biccentek, majd kisétálok a szállodából.

A szívem darabokban hever, mint amikor hetekkel ezelőtt is hasonló történt. Miért kell mindig mindennek elromolnia?! Futástól remegő lábaimmal már nem tudok tenni egy lépést se, a szálloda előtt leülök a járdára, és a part felé bámulva próbálom visszatartani azt a keserves zokogást, ami fojtogat.

Lehet, tényleg ez lesz a legjobb mindkettőnknek. Várni fogok rá, de talán az idő elteltével múlik a fájdalom, és képes leszek megszeretni valaki mást, akivel könnyebb lesz az élet. Talán ez lesz a helyes. Felejteni és a jövőre koncentrálni. Attól semmi nem lesz jobb, hogy nap mint nap sírok utána, csak még jobban tönkretenném magam. Próbálok az eszemre hallgatni, és bármennyire is nehéz lesz, előbb-utóbb be fogom látni, hogy az elmúlt időszakban mennyire hülye és naiv voltam valójában.

Izzadtan, kifáradva érek haza. Halkan csukom be magam után az ajtót, de édesapám rögtön megjelenik a nappali küszöbén, mintha csak rám várt volna.

– Hol voltál? – számon kérő a hangja.

– Futni – vágom rá, szemrebbenés nélkül.

– Farmerban?

– Aha.

Válaszom közben bevonulok a fürdőszobába, figyelmen kívül hagyva a kételkedését. Egy hideg zuhany után felfrissülve megyek a szobámba, de a hűsítő vízcseppek semmit nem javítottak a lelki állapotomon. Kezdek rájönni, hogy Sehun tényleg elment, és egyre erősebb bennem a csalódottság érzete. Olyan hülye voltam, hogy távol akartam lenni tőle. Elmenekültem a problémák elől, cserben hagytam őt, és ezért most megbűnhődök. Elképesztő ez a hiányérzet, ami már most rám telepedett, és egyre erősebben tép darabokra.

Ismét furcsa hangot hallok az ágy felől, ekkor döbbenek rá, hogy eddig csak ácsorogtam a szoba közepén, gondolatokba temetkezve. A rezgő telefont azonnal fölveszem, az eddig visszatartott könnyek utat törtnek maguknak.

– Sehun? – remeg a hangom.

– Ki tudsz jönni egy pillanatra?

Az ablakhoz lépve meglátom őt és az autóját is a ház előtt állva. Fogom magam, sietős léptekkel indulok kifelé, nem törődve azzal, hogy vizes a hajam, se azzal, hogy apa megláthat minket. Azonnal megkönnyebbülök, hogy mégse ment el, széles mosollyal futok oda hozzá, és szorosan átölelem. Egy szót se szól, még az ölelést se viszonozza. Elengedem, hátrébb lépek tőle, hogy lássam az arcát, s rideg tekintete megrémiszt.

– Csak elköszönni jöttem.