39. Fejezet

 Percekig figyelem az autót, de semmi mozgás. Nem látom, hogy ki ül benne, ezért elkönyvelem egy tévhitnek, hogy esetleg Sehun lehet. Az ágyamhoz lépdelve leülök, és a párnám alá nyúlok, de csak a lepedőt érzem alatta. Eszembe jut, hogy a jegyzetfüzet a kocsimban maradt, ami valószínűleg most is ott ácsorog Szöulban, a benzinkút parkolójában. Hangos sóhajjal dőlök hátra, aprót rugózik alattam a szivacs, majd teljes nyugalommal bámulom a plafont. Hiányzik Sehun. Mellette akarok lenni, tudni akarom, hogy mi van most vele. Rá akarok jönni a titkaira, hogy mikor mi jár a fejében, és miért keresi az édesapját. Miért nem mondta el nekem? Lehet, tényleg hagynom kellene, hogy egyedül hozza rendbe az életét, de vissza se merek gondolni, mik történtek vele, amikor nem voltam mellette. Szükségem lenne Joonmyunra, akinek elmondhatnám a gondolataim, de újabb bonyodalmakra derülne fény, amiket már nem tudnék épp ésszel felfogni. Mikor jön el az a nap, hogy ezt a helyzetet régi idők emlékeként hozzuk fel, és boldogan élünk? Egyáltalán lesz ilyen, vagy egy szenvedés lesz minden, és mindketten beleőrülünk? Mennyi lehetett az esélye annak, hogy ez így alakuljon? A költözésem, a lerobbant autóm, a… Tüdőmbe szorul a levegő, szemeimet lehunyva pörgetem tovább az emlékképeket. Fogva tartott, megerőszakolt, megszégyenített, de mégis érzéseim lettek iránta. Tudom, hogy a pszichés zavara ellenére egy jó ember, és nem ő tehet arról, hogy ezt adta neki az élet.

Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy a külvilágot teljesen kizártam. Arra figyelek fel, hogy fejem mellett, mindkét oldalon besüpped az ágy, és puha ajkak érnek röviden az enyémhez. Szívem kihagy egy ütemet, a szemeim kipattannak, és gombostűfej méretűre összezsugorodott gyomorral ülnék fel, de Sehun fölöttem tornyosul. Tényleg a semmiből tűnt elő, vagy ez csak egy álom?

– Hogy kerülsz ide? – suttogom.

Felegyenesedik, így már fel tudok ülni. Helyet foglal mellettem az ágy szélén, halvány mosollyal fogja meg a kezem.

– Édesanyád engedett be. Kedves hölgy – halkan teszi hozzá.

Valószínűleg nem futott össze apával, különben nem itt ülne. Megkönnyebbülés fut végig rajtam, ellazult vállakkal figyelem tovább az arcát.

– Hiányoztál – fújtat –, de eddig nem volt bátorságom ide jönni.

Ezek szerint tényleg az ő autója állt meg a ház előtt, talán azért csak most jött be, mert eddig erőt gyűjtött. Szerencsére anya sejtheti, ki ő valójában, és a kérésemre úgy tesz, mint aki nem tudja. Apával más a helyzet, a múltkori veszekedés azt mutatta, hogy ő erre nem lenne képes, és kicsit aggódom is, hogy egy házban tartózkodnak, féltem Sehunt.

– Minden rendben? – óvatosan tűr egy tincset a fülem mögé. – Jobban vagy már?

– Igen – mosolyogva bólintok –, és te is nagyon hiányoztál.

Közelebb húzódok, karjaival automatikusan átölel, fejemet a mellkasához fúrom, s mélyen beszívom az illatát. Bárhol, bármikor megismerem ezt a különleges illatot, ami az ilyen összebújós pillanatokra emlékeztet.

– Nem csináltál semmi rosszat, ugye? – félve kérdezek rá, arcára néznék, de nem mozdulok.

– Csak egy szexboltot raboltam ki és megerőszakoltam az eladót, de ez még nem számít rossznak, ugye?

Szavai hallatán elhúzódok tőle, és látom, hogy erőteljesen mosolyog.

– Ez nem vicces – meglököm a vállát. – Komolyan kérdeztem.

– Ne kapd fel a vizet – újra átölel, visszahúz magához. – Ki se mozdultam a szállodából, folyton csak rád gondoltam.

Csendben fekszünk egymás mellett, összebújva. Lemenőben van a Nap, ezért narancssárga árnyalatokban úszik a szoba, a bútoroknak hosszan nyúlt árnyékaik vannak. Sehun ujjai lomhán simogatják a fejem, kellemes érzés, ahogy végigszántanak a hajszálaim között. Régóta vágytam egy ilyen nyugalmas, meghitt pillanatra.

– Hyeri – halkan szólít meg, de nem emelem meg a fejem, hogy rá pillantsak –, sajnálom-

– Mit? – zavartan nézek az arcára.

– Eddig nem kérdeztem meg, hogy lennél-e a barátnőm, vagy hasonló… azért, mert csak akkor szeretnék igent hallani, amikor megkérem a kezed – elmosolyodik –, de az még nem most lesz. Majd később, ha rendben lesznek a dolgok.

– Mit értesz azon, hogy „rendben”?

– Amikor már nem kell azon aggódnom, hogy megóvjalak magamtól, de ahhoz előbb bosszút kell

állnom – hirtelen elkomolyodó tekintete megrémiszt.

– Bosszút áll-

Kintről hangos csörömpölés, kiabálás hallatszik, ezért elhallgatok. A szoba ajtaja kivágódik, és apa gyilkos tekintettel lép be rajta.

– Te rohadék! – ordítja.

Nem tudok mozdulni, elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy élesíti a vadászpuskát, és egyenesen Sehunra céloz.

– NE-

Hatalmas dörrenés, villanás, és valami az arcomra fröccsen. Kinyitom a szemeim, légzésem legalább a tízszeresére gyorsul, de a látottakat nem tudom feldolgozni. Sehun mozdulatlanul fekszik mellettem, feje körül az ágyneműt és a falat is több ezer, apró vércsepp borítja, arca felismerhetetlenné torzult, a golyó teljesen szétroncsolta. Nagy levegőt veszek, és torkom szakadtából sikítani kezdek, mintha az segítene. Rémületem hamar elillan, keserű bánat veszi át a helyét, és hangos zokogásom járja át az egész házat.

– Hé… Hyeri, ne sírj – lágy hangját hallom. – Semmi baj…

Felnyitom a pilláim, pislogok párat, hogy eltüntessem a könnyfátylat, s a látásom kiélesedik. Sehun biztonságot nyújtó karjai között találom magam, az ágy szélén ülve. Felemelem a fejem, és hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el, hogy semmi baja, mégis újra felerősödik a sírásom, ezért visszahúz a mellkasához.

– Shh... Semmi baj, csak rosszat álmodtál – csitítgat.

Pár perc alatt megnyugszom, de nem könnyű, mert folyamatosan, újra és újra lejátszódik bennem a lövés pillanata. Miért csak akkor vannak ezek az álmok, ha Sehun velem van? Ismét aggasztó kérdések furakodnak a fejembe, de ezek is azok közé tartoznak, amiket nem tudok megválaszolni.

Türelmesen megvárja, hogy lenyugodjak, majd kézen fogva hagyjuk el a szobát. A nappaliból kihallatszik apa és a munkatársa hahotázása, anya pedig épp kijön a hálószobából, mosolyogva néz ránk.

– Kikísérem Sehunt – halkan közlöm.

– Örültem a találkozásnak – az említett illedelmesen meghajol.

– Remélem még látlak.

Anya őszintének hangzó szavaira egy hálás mosolyt küldök felé, majd Sehunnal elhagyjuk a házat. Az autójához érve elengedi a kezem, egy szoros ölelésbe von.

– Biztos, nem akarsz eljönni velem? – reménykedést hallok a hangjában.

– Még kell egy kis idő…

– Megértelek – elhajol, hogy egy puszit adjon a számra. – Ó, mielőtt elfelejtem…

Elfordul, kinyitja a Mercedes ajtaját, és az ülésről elvesz valamit, majd felegyenesedik előttem.

– Tessék, ez a tiéd – boldog mosollyal nyújtja felém –, mivel az előzőt tönkre tettem.

Lefagyva állok előtte, de ő szó szerint a kezembe nyomja az iPhone 5S dobozát. Ellenkezésképp csak megrázom a fejem, majd szólásra nyitnám a szám, de azonnal felemeli a kezét, ezzel a ki nem mondott szavakat is belém fojtja.

– Ez a legkevesebb, úgyhogy fogadd el – egy rövid csókot nyom a számra.

Némán, földbe gyökerezett lábakkal figyelem, ahogy átsétál az autó túloldalára, mosolyogva int egyet, majd beül. Visszasétálok a bejárati ajtóig, onnan visszafordulva nézem, hogy elhajt a ház elől.