42. Fejezet

Némán kortyolom az epres teát, édes íze betölti a számat, forróságától érezni az útját, mikor lenyelem. Óvatosan teszem a poharat az asztalra, és felpillantok Joonmyunra, aki velem szemben ül.
– Szerinted meg fog keresni? – hangom erőtlen, mint én magam.
– Ne aggódj, meg fog. Nem bírja sokáig nélküled – biztatóan mosolyog.
– Aggódom érte…
Nem mond semmit, tekintete megváltozik. Ő is tudja, hogy bármi megtörténhet, és hiú reményeket nem akar kelteni bennem, ezért inkább a bölcs némaságot választja.
– Fél óra múlva végzek, megvársz? – ismét elmosolyodik. – Úgy érzem sok mondanivalód van számomra.
Helyeselve bólintok.


A Suhoval való beszélgetés után határozottan jobban érzem magam. Hajnali egykor lépek be a szöuli lakás ajtaján, és azonnal megcsap a hely jellegzetes illata, ami felidézi bennem az emlékeket, amikor itt voltunk Sehunnal. Nem kapcsolok villanyt, mert a hely látványa még jobban felerősítené ezeket az érzéseket, amikre most egyáltalán nem vágyom, ezért a sötétben botorkálva lépkedek a hálószobába. Az ágyhoz érve lerugdalom magamról a cipőimet, és ruhástul dőlök az ágyba. Lehunyom a szemeim, és a telefonom üzenetjelző hangjától rögtön ki is pattannak.
Hol voltál eddig?
Sehun
Felülök, miközben felkapcsolom az ágy melletti kislámpát, és ösztönösen körbenézek, de úgy tűnik, teljesen egymagam vagyok. Honnan tudja, hogy most értem ide? Talán csak megérzés lehetett, nem tudom. Nem vagyok magyarázkodós hangulatban, és úgy gondolom, nem is tartozom neki magyarázattal, ezért nem írok választ. Kibújok a mostanra kényelmetlenné vált farmeromból, betakarózok, és újra lehunyom a szemeim. Azonnal elnyom az álom, az agyam annyira lefáradt, hogy nincs az a gondolat, ami ébren tudna tartani.


Másnap reggel nyúzottan zárom be a lakást, elsétálok a liftig, és a hívógomb megnyomása után hátrébb lépek. Egy sóhaj keretében dörzsölöm meg a szemeim; nem tudom, hogy a kevés alvástól van-e, de úgy érzem a fejem robbanásra készül. Lüktető fájdalmat érzek, ami folyamatosan csak erősödik, és nem tudok semmi másra gondolni, amitől csak erősebb.
Kinyílik a lift ajtaja, felpillantok, és a lábaim földbe gyökereznek. Meglepetten figyelem Sehunt, aki elém lép, tekintete rideg, vészjósló.
– Miért nem írtál vissza? – a karomat megfogva tol messzebb a lifttől.
Elhúzom a kezem, hogy kicsússzon az ujjai közül, és valamiért elfog a düh és a harag.
– Mit keresel itt? – ellenségesen összeszűkítem a szemeim. – Megígértem, hogy éjszakára maradok, tegnap este pedig szó szerint faképnél hagytál, hogy „majd megkeresel, ha rendbe jössz”, erre számon kérsz, hogy miért nem válaszoltam a rohadt üzenetedre? Ráadásul arra, hogy „hol voltál eddig”? – magamra se ismerek, mintha kivetkőztem volna magamból.
Sehun is megilletődik a heves kirohanásomon, nagyokat pislogva figyel. Eltelik néhány másodperc, nem mond semmit, ezért leveszem róla a tekintetem, és elsétálok mellette. Belépnék a liftbe, de megfogja a kezem, amivel megállít. Kelletlenül fordulok felé, arca újra ridegséget tükröz.
– Gondolkoztam-
– Ne nevettess – cinikus mosollyal szakítom félbe. – Kitalálom: mégis kellek neked, ezért magad mellett akarsz tartani.
Ismét nem mond semmit, a mosoly pedig eltűnik az arcomról, ahogy rájövök, pontosan ezt akarja. A kezemet még mindig fogja, farkasszemet nézünk, és egyikünk se szólal meg, a néma pillanatok repkednek fölöttünk.
– Ezt te se gondolhattad komolyan – motyogom hitetlenül.
– Nézd, tudom, hogy-
– Nem! – hisztérikusan csattanok, miközben elrántom tőle a kezem. – Nem fogod ezt újra eljátszani velem!
Gyorsan körbepillant az üres folyosón, majd egy hirtelen mozdulattal megfordít, és magához ránt, de mielőtt kiáltani kezdenék befogja a számat. Másik kezével erősen szorít magához, hátam a mellkasához préselődik, próbálok szabadulni, de az ellenkezésem nem ér ellene semmit. Vonszolni kezd a lakás ajtaja felé, ezért bevetem azt a módszert, hogy minden izmomat ellazítom. A teljes súlyom arra az egy karjára terhelődik amivel tart, de úgy tűnik, hogy ez egyáltalán nem okoz neki problémát, könnyedén cipel így is. Próbálok fogást találni a tenyerén, hogy bele haraphassak, de ezzel elkések, mert mire megtehetném már újra a lakásban vagyunk, lábával rúgja be mögöttünk az ajtót.
– Kérlek, csak hallgass meg – inkább utasításnak hangzik, mint kérésnek.
Karjai szorítását enyhülni érzem, ezért rögtön megragadom a lehetőséget, és sikerül ellöknöm magamtól Sehunt, több lépésnyi távolságra hátrálok tőle.
– Nem akarlak meghallgatni, engedj ki, beülök az autómba, hazamegyek, és egy ideig nem látjuk
egymást – hadarom. – Nem fogom hagyni, hogy kedved szerint szórakozz velem, mint holmi játékszerrel!
– Jól van – szándékosan nem mozdul az ajtó elől –, de előtte hadd mondjam el, amit akarok, aztán felőlem mehetsz.
Megadóan sóhajtok, ölbe tett karokkal figyelem őt, és várom, hogy belekezdjen. Nadrágja zsebébe mélyeszti a kezeit, s egy ideig csak néz a szemeimbe.
– Össze vagyok zavarodva – hanyagul ránt egyet a vállain. – Rájöttem, hogy megint rosszul döntöttem, nem kellett volna hülyeségeket mondanom, mert egyértelművé vált számomra, hogy nélküled semmire se megyek. Én csak… egyszerűen nem tudom, hogy mi lenne a helyes.
– Ezzel nem vagy egyedül, de nem hatottak meg a szavaid.
– Nem tudok mit tenni.
– Miért gondolom azt, hogy te csak szórakozol? Vagyis kezdem azt érezni, hogy te csak játszadozol velem, hogy végig csak egy játék volt számodra minden.
– Miről beszélsz? – arcomat fürkészi, mintha abból próbálná kiolvasni, hogy mit értek ez alatt.
– Ellentmondásos vagy. A szavaid elhitetik velem, hogy fontos vagyok neked, de a tetteid másról árulkodnak, és ezért nem tudlak megérteni. Így lehetetlen kiigazodni rajtad.
Élesen szívja be a levegőt, arcizmai megfeszülnek.
– Azt hiszed, hogy nekem ez olyan könnyű? – morogja. – Fogalmad sincs arról, mennyire nehéz bármit is tenni úgy, hogy közben csak aggódsz, mert te magad se tudod, hogy tényleg ezt akarod-e vagy sem.
Nem értem, ezért csendben maradok, és hagyom, hogy folytassa.
– Éveken át nem éreztem semmi mást, csak dühöt. Elfelejtettem, sőt talán nem is tudtam, hogy milyen szeretni valakit, vagy milyen az, ha szeretnek. Nem voltak érzelmeim, de te ezen változtattál, és csak azon gondolkozom, hogy mi lenne a legjobb. Azt akarom, hogy mindened meglegyen, de én sok dolgot nem tudok neked megadni, és ezért van ez a sok szarság. Most se tudom, hogy mit beszélek, sorjában mondom ki a gondolatokat, amik épp eszembe jutnak, és képtelen vagyok ezeket rendszerezni.
Némán hallgatom végig, arcomra kiül a tanácstalanság, ami mostanra szinte megfojt. Kezdek belefulladni a rengeteg kérdésbe, de Sehun szavait teljesen meg tudom érteni. Ő is csak azon van, hogy egyenesbe jöjjön minden, de ő se tudja, hogy melyik úton kellene elindulni. Az ilyen pillanataiban sebezhetőnek és teljesen elveszettnek tűnik, ilyenkor mutatkozik meg a benne rejlő kisfiú, aki még mindig retteg a nagyvilágtól és a problémáktól. Ráadásul közben végig a szemeimbe néz, mintha a lelkembe próbálna látni, hogy megtudja, mi zajlik le bennem.
– Nem akartalak ellökni magamtól – folytatja –, csak azt hittem, hogy így majd könnyebb lesz, de már megint tévedtem, és rossz döntést hoztam. Fontos lettél számomra, és őszintén szólva nehéz önzőség nélkül élni, eddig senki nem volt, akire gondolnom kellett volna – sóhajtva áll félre az ajtó elől –, csak azt akartam, hogy ezt tudd.
Leveszi rólam a tekintetét, de én még mindig őt figyelem. A szívem és az eszem ismét különböző véleményen vannak. A szívem azt akarja, hogy megértő legyek, és maradjak Sehun mellett, hiszen szüksége van rám; az eszem pedig csak azt hajtogatja, hogy ez újra meg fog történni, ha most is megbocsátok neki, de részben tudja azt is, hogy Sehunnal akarok maradni.
Lassú léptekkel elindulok az ajtó irányába, ami mellett közvetlenül áll. Vizuálisan is előttem van a választás; kilépek azon az ajtón, vagy megállok Sehun előtt. Nem tudom. Megint elkezdhetnék azon tanácskozni, hogy melyik döntés lenne a helyes, de fogy az idő, minden lépéssel közelebb kerülök, választanom kell.
Az utolsó lépés. Megállok az ajtó előtt, tekintetem elidőzik a kilincsen, majd felpillantok Sehunra, aki kifejezéstelen arccal néz maga elé, majd lehunyja a szemeit.
Lehet, hogy ezt később még meg fogom bánni, de a szívem nyerte meg a csatát. Sehun felé fordulok, csuklójánál fogva kihúzom a zsebéből a kezét, hogy megfoghassam, mire a szemeit kinyitja, és meglepetten pislog rám.
– Csak annyit kérek, hogy ezt többször ne csináld velem.
– Soha – azonnal rávágja.
Halványan elmosolyodik, és egy szoros ölelésre magához húz.