2014. szeptember 14., vasárnap

41. Fejezet

 Elkerekedett, könnyes szemekkel figyelem Sehunt. Nagyot nyelek, hogy eltüntessem a gombócot a torkomból, de az erősen kapaszkodik, nem tágít a nyelőcsövemből. Vizes tincseimet eltűröm az arcomból, csalódottságomnak egy sóhajjal adok hangot.
– Miért akarsz elköszönni? – a hangom olyan, mint egy szégyenlős kislányé.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam, csak nem akartam minden szó nélkül lelépni.
– De ez hülye ötlet, semmire nem mész ezzel.
– Lehet, de legalább téged nem foglak terhelni a problémáimmal.
Kifejezéstelen tekintetéből semmire se tudok következtetni. Tényleg miattam csinálja ezt? Egy érzelem sincs az arcán, és ez kételyeket kelt bennem.
– Szabad teret kértél, hát most megkapod – érdektelenül vállat von.
– Megint ellöksz magadtól? Honnan tudjam, hogy mikor látlak újra?
Nem mond semmit, bennem egyre jobban összekeverednek az érzelmek. Csalódott vagyok, mert magamra hagy, de közben haragszom is rá. Már nem akarok arra törekedni, hogy helyesen cselekedjek, egyszerűen hagyom, hogy történjenek a dolgok, ezért nem is próbálom meg lebeszélni.
– A kocsim még mindig Szöulban van – beletörődő hangon motyogom.
– Valakivel majd idehozatom.
– Miért nem viszel magaddal, hogy én hozhassam haza?
– Mindketten tudjuk, hogy mi sülne ki abból.
Összefonom magam előtt a karjaim, a sírásra való késztetés megszűnt, ezért határozottabb hangon szólalok meg.
– Megértem és tiszteletben tartom a döntésed, szóval nem kell tartanod attól, hogy valamivel bepróbálkoznék.
– Nem erről van szó – elmosolyodik. – Magamtól tartok, hogy én tennék valamit. Különben is, késő este nem hagynám, hogy útnak indulj visszafelé – tekintete szigorúvá válik.
– Akkor a szöuli lakásban maradok éjszakára. Kell az autóm, és napokba telne, mire elszállítanák.
Szótlanul, összeszűkített szemekkel figyel, egyértelműen mérlegel. Magabiztosan állom a tekintetét, és várom a választ.
– Jól van – sóhajt. – Elviszlek.
Csak egy biccentéssel jelzem, hogy tudomásul vettem, majd sarkon fordulva elindulok a ház felé. Nem nézek hátra, anélkül is érzem, hogy engem figyel. Bemegyek, a szobámba sietve átöltözök, majd hevesen dobogó szívvel megyek a nappaliba, ahol a család többi tagja tévézik.
– Anya, apa – izgulva állok meg a küszöbön. – Elmegyek itthonról… – félve mondom ki, tartok a reakciójuktól.
– Hova mész? – édesapám a homlokát ráncolja.
– Szöulba, a kocsimért. Holnap délelőtt már itthon leszek.
– És mégis-
– Jól van, kicsim – anya szól közbe, megmentve a helyzetet. – Vigyázz magadra!
Megkönnyebbülve megyek ki, Sehun az autóban ülve vár rám.

Lemenőben van a Nap, narancssárgában úszik minden. Már egy órája megyünk a vidéki útszakaszon, mindenhol mezők és fák vannak, ameddig a szem ellát, néha egy-egy autó halad el mellettünk. Eddig egy szót se szóltunk egymáshoz, a rádióban lejátszott pörgős popszámok, és romantikus dalok hangzanak, amik a kínos csend útjába állnak. Sehun az útra koncentrál, egy pillantást se vetek felé, a gondolatok lefoglalnak. Olyanok vagyunk most egymásnak, mint két idegen. Nincs miről beszélnünk, vagy csak egyikünk se meri megszólítani a másikat.
Aggaszt, hogy mi fog történni a jövőben, lehet, ez az utolsó alkalom, hogy láthatom Sehunt. Ki tudja, talán ő lesz az, aki a külön töltött idő során talál magának valaki mást, és rólam teljesen megfeledkezik. Vajon én is el fogom felejteni őt? Ijesztő, és hülyeségnek tűnik ilyenekre gondolni mellette ülve, de már előre felkészülök mindenre, hiszen sose lehet tudni, hogy mi fog történni. Az életben vannak apróbb és nagyobb dolgok, amik gyökerestül megváltoztatnak mindent. Ha Sehunra gondolok nem a szenvedés és a megaláztatás jut eszembe, amit eleinte átéltem mellette. Rádöbbentett, hogy bárkivel megtörténhet bármi, amit azelőtt elképzelni se tudott. Én is úgy gondolkoztam, hogy legyintettem azt mondva „Áh, ilyen úgyse történhet meg velem”, és mégis. Az ilyenekre nem lehet előre felkészülni, bár jobban gondolva, minden miattam történt. Akkor még jó ötletnek tűnt beülni az autójába, de azzal indítottam el ezt az egészet.
Egyes emberek szerint a nők hibája, ha erőszak áldozatává válnak, mert ők teremtik meg azt a helyzetet. Aki éjjel, miniruhában, egyedül indul haza egy buliból, az ő hibájából történik meg a baj, mert nem volt elég elővigyázatos. Nekem se kellett volna beülnöm az autóba, és most nem lennék itt. Nem lennék tanácstalan, nem törekednék arra, hogy mindig a legjobb döntést hozzam, ugyanakkor még mindig az álomvilágban élő kislány lennék, aki semmit nem tud a kegyetlen valóságról. Sehunnak köszönhetem azt, hogy reálisabban látom az életet.
– Baszd meg!
Kiabálására összerezzenek, hirtelen lefékez, közben feleszmélek, hogy már teljesen besötétedett, az autó fényszórói világítják csak meg az utat. Gyorsan történik minden, de azonnal észreveszem a fékezés okát, egy szarvast, ami átszalad az úton, majd eltűnik a sötét fák között.
– Kurva anyád, hogy ilyenkor kell az úton rohangálnod – mérgelődik Sehun, közben a gázra lép.
Kinyújtom a zsibbadó lábaimat, majd a műszerfalon lévő órára nézek, ami szerint fél tíz van. Valószínűleg elaludtam a gondolkozás közben. Sehun egy lopott pillantást vet felém, majd újra az utat figyeli.
– Bocs, hogy felébresztettelek – alig érthetően motyogja.
Nem igazán értem a bocsánatkérést, inkább én ébredjek fel, mint hogy elüssön egy szarvast. Megmosolygom a gondolatot, miközben Sehun arcát fürkészem. Szemei karikásak, látszik rajta, hogy nehezen tartja nyitva a szemhéjait. Mikor aludhatott utoljára?
– Jól vagy? – halkan kérdezem.
– Ja.
– Ez nem volt valami meggyőző…
– Köszönöm kérdésed, csodásan vagyok – hamis mosollyal néz rám, hangján érzem a gúnyt.
– Értem.
Sértődötten dőlök hátra az ülésben, karjaimat összefonom magam előtt. Csendben maradok, de végül meggondolom magam, hiszen sok dolgon nem változtat, ha most kimondom a gondolataimat.
– Neked most valami problémád van velem, és ezt az egész „majd megkereslek” dolgot csak kitaláltad?
– Mi? – megilletődik a kérdésemen. – Miről beszélsz?
– Úgy viselkedsz, mint akinek szúrja a szemét, hogy a közeledben vagyok.
Látom, hogy izmai megfeszülnek, kezeivel megszorítja a kormányt, közben felsóhajt.
– Ne haragudj, erről szó sincs. Csak kicsit fáradt vagyok.
Gyenge kifogásnak hangzik, de hiszek neki, mert minden az arcára van írva. Felajánlanám, hogy vezetek, de az irataim is az autóban maradtak.
– Megállhatsz pihenni, ha gondolod.
– Nem, mert akkor sose érnénk oda – hangja lecseszésnek tűnik.
Ráhagyok, de közben kissé aggódom is miatta, ezért nem tart sokáig a szótlanságom.
– Megint rémálmaid vannak?
Homlokát ráncolva fordul felém, egyértelműen nem örül a kérdésnek, és ebből rögtön megtudom a választ is. Hirtelen valami zajt hallok hátulról, azonnal a hátsó ülések felé fordulok, de nem látok semmit.
– Ez meg mi volt? – rémülten nézek Sehunra.
– Nem tudom.
Meglepően higgadtan húzódik le az út szélére, bekapcsolja az elakadásjelzőt, és a világítást is fent hagyja, majd kiszáll. Feszülten figyelek, de a kinti sötétben semmit se látok. Eltelik néhány másodperc, a csomagtartó kinyitódik, de nem látom, hogy Sehun mit csinál. Hosszú percekig elidőzik, majd becsukja, és visszaül a volán mögé.
– Mi volt az?
– Semmi.
Semmi? Komor tekintetét figyelve inkább nem feszegetem a témát, mert tudom, hogy egy pillanat alatt képes robbanni, ami most nem lenne túl szerencsés. A légkör teljesen megváltozik körülötte, kifejezéstelen arca ellenére is úgy érzem, mintha nyugtalanság áradna belőle.

Lassan éjfél van, amikor megérkezünk a benzinkút parkolójához. Nyugalommal tölt el, hogy látom az autómat. Kiszállunk, és Sehun elém siet, mielőtt bármerre is mehetnék.
– Ígérd meg, hogy most nem indulsz rögtön haza – ellentmondást nem tűrő a hangja.
– Megígérem.
– Úgyis megtudom, ha átversz. Ellenőrizni fogom, hogy a szöuli lakásban vagy-e.
– Úgy legyen – nem veszem komolyan.
– Akkor… – egy pillanatra elhallgat. – Légy jó – elindul.
– Ennyi? – felháborodva szólok utána. – Lehet most látlak utoljára, és ennyivel elintézed a búcsúzást?
Megtorpan, pár másodpercig mozdulatlanul áll, majd visszajön, és minden szó nélkül megcsókol. Lavinaként söpör végig rajtam az érzelemáradat, Sehun szenvedélyesen csókol, mint akinek az élete múlna ezen. Derekamat átölelve húz közelebb magához, miközben az én kezeim megpihennek a nyakában. Ajkaival mohón falja az enyéim hosszú perceken át, majd amilyen hirtelen elkezdődött, úgy is ér véget a csók. Kezeimet lebontja magáról, rám se néz, sietős léptekkel megy a kocsi túloldalára, majd el is hajt.
Az érzelmek kiürülnek belőlem, úgy állok ott, mint egy bábu, aki csak a bábmesterére vár, hogy életet leheljen belé.

2014. szeptember 13., szombat

40. Fejezet

 Unottan könyökölök az asztalon, evőpálcikáimmal csak túrom a tányéromban lévő ételt. Folyton Sehunra gondolok, és elméleteket gyártok, hogy mi lesz a jövőben. Egy csettintésre rendbe jön minden, boldogok leszünk, és vígan éldegélünk? Összeházasodunk, lesz egy családunk, és egymás mellett öregszünk meg? Jó lenne, de ilyenek csak a romantikus filmekben történnek, az én életem pedig egy drámai thriller. Ha a gyerekünk megkérdezné hogyan ismertük meg egymást, mit válaszolnánk? Elrabolt, megerőszakolt, fogva tartott, aztán egymásba szerettünk? Ezt ki hinné el? Ha valaki el is hiszi, biztos kiguvadt szemekkel kérdezné:
Te normális vagy?! Mit lehet szeretni egy erőszakos elmebetegben?
Egy pillanatig se kellene gondolkoznom, mert már tudom a választ.
Az erőszakos elmebeteg mögött megláttam a valódi személyiségét.
– Minden rendben?
Anya hangjára felkapom a fejem. Arcomat fürkészve leül mellém, mire felé fordulok.
– Mit gondolsz Sehunról? – bátran kérdezem hangosan, mert csak ketten vagyunk a házban.
Egy pillanatra elgondolkozik, kifejezéstelen arcát fürkészve próbálom kitalálni, hogy mi járhat a fejében. Pár másodpercnyi némaság után megszólal.
– Először fogalmam se volt róla, hogy ki lehet, mert egy intelligens, kissé félénk fiatalembernek tűnt, de aztán bemutatkozott, és nem akartam elhinni, hogy egy ilyen ember képes lenne mások bántalmazására – elmélkedve néz a konyha egyik sarkába. – Az édesanyádként feltettem volna neki pár kérdést, de észben tartottam a kérésed, ezért nem tettem. De elég zavaró volt, hogy itt van a házban, és kifejezetten nem örültem neki.
Elmosolyodok a szavak hallatán, mert teljesen meg tudom érteni. Benne is egy hatalmas kérdőjel van Sehunnal kapcsolatban.
– Felneveltek, jobban ismerlek, mint bárki más, de valamit nem tudok megérteni… – bocsánatkérő tekintettel néz rám. – Miért állsz ki egy ilyen ember mellett? Neked kellene a legdühösebbnek lenned, amiért szörnyű dolgokat tett veled, és te mégis véded.
– Anya-
– Nem szabad hagynod, hogy egy csinos arc miatt szemet hunyj minden felett.
– Nem erről van szó – rosszalló pillantást vetek felé, de rám se hederít.
– Az ilyeneknek börtönben a helyük.
Szólásra nyitnám a szám, de nyílik a bejárati ajtó, és apa érkezésétől a beszélgetés itt véget ér. Talán jobb is, mert ebből csak egy újabb veszekedés lett volna.

Belépek a szobámba, és valami furcsa hang üti meg a fülem. Körbenézek keresve a zaj forrását, ami az éjjeliszekrényen lévő dobozból jön. Kibontom, és most először veszem a kezembe az új telefont, aminek a kijelzője Sehun hívását mutatja.
– Azt hittem már sose veszed föl… – halkan közli, sértődött hangon.
– Ne haragudj – megmosolygom a gyerekes viselkedését, miközben az ágyra mászok.
– Hiányzol… – alig érthetően motyogja.
– Te is nekem.
– Akkor miért nem jössz vissza?
– Sehun, értsd meg, hogy kell még egy kis idő. Ha most vissza-
– Jó, megértem – megadóan vág közbe.
Vegyes érzelmek tombolnak bennem, szívem szerint azonnal rohannék vissza a szállodába, és örülök, hogy Sehun ennyire tudja kontrollálni magát így is, hogy nem vagyok mellette. Ugyanakkor vágyom a magányra, és reménykedve várom, hogy elmúljon ez a furcsa érzés, ami belülről marcangol. A túlzott aggodalom és a sok bonyodalom keltette bennem ezt, mintha már saját magamat se ismerném. Nem tudom, hogy mit miért teszek; nem tudom, hogy mi a helyes, és nincs senki, aki megmondaná.
– Hyeri… – a nevemet sóhajtva szólít meg. – Megijesztettelek azzal, hogy felvetettem az eljegyzést? – meg se várja a válaszom. – Nem akarom, hogy ezért rosszul érezd magad, teljesen megértem, hogy nem akarod egy kiszámíthatatlan elmebeteg mellett leélni az életed.
Olyan csalódottságot és keserűséget érzek a hangjában, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Tényleg ez lenne a gond? Attól félnék, hogy Sehun nem gyógyul meg, nem leszek képes arra, hogy magára hagyjam, és ezért így kell leélnem az életem?
– Nem, de ha most nem kapok szabad teret, akkor megfulladok, és csak szenvedni fogok. Úgy pedig nem tudok segíteni neked.
– Könyörgöm, hagyd már ezt a „segítek” hülyeséget! – hirtelen felindulással rivall rám. – Megmondtam, hogy neked nem kell tenned semmit, csak legyél mellettem! Ennyit kértem, semmi mást!
– Tudom, de-
– Ha tudnád, nem jönnél még mindig ezzel!
– Kérlek, nyugodj meg, ne kiabálj…
Pár másodpercig néma csend, majd hallom ahogy fújtat egyet.
– Talán így lesz a legjobb – fenyegetően hangzik.
– Ezt hogy érted?
– Segítettél elindulni a helyes úton, egy ideig minden szép és jó volt a maga módján, de most már csak romlanak a dolgok. Neked és nekem sincs szükségem erre-
– Sehun, megijesztesz… – felülök.
– Nem akarlak lelkileg tönkretenni, és sajnálom, hogy ennyit ártottam neked. Jobbat érdemelsz-
– Nem, nem, nem – kétségbeesettségemben felpattanok. – Ne mondj ilyeneket!
– Megpróbálok normális életet élni, és ha sikerül, megkereslek. Újrakezdhetünk mindent, ha nem találsz magadnak mást, aki mellett tényleg boldog tudsz lenni, és talán-
– Fejezd be! Semmi szükség arra, hogy ilyen hülyeségeket mondj…
Elhallgat. Felkavarodnak bennem az érzelmek, ezer meg ezer szót mondanék, de valamiért nem tudok megszólalni. Ennyire félek attól, hogy elveszítem? Nem tudok kiigazodni magamon, nem tudom, hogy mit akarok, és ez a tudatlanság őrjít meg. Nem Sehun és a bonyodalmak, hanem a saját ellentétes érzéseim, a tanácstalanság.
A vonal megszakad, s gondolkodás nélkül futásnak eredek. Nem akarok másodperceket se elvesztegetni, de az előszobában meg kell állnom, hogy felhúzhassak egy cipőt.
– Hova rohansz? – csörtetésemet hallva apa értetlen hanglejtéssel szól a konyhából.
Nem válaszolok, a cipőfűzőket se kötöm be, csak begyürködöm őket a bokámhoz, és az ajtót nagy hévvel kinyitva, futólépésben indulok el.

Zihálva, levegő után kapkodva érkezek meg a szállodához, de az oldalamba szúró fájdalom ellenére is rohanok, egészen a lakosztályunk ajtajáig. Habozás nélkül nyomom le a kilincset, de az meg se mozdul.
– Sehun? – bekopogok.
Nem jön válasz, nadrágom zsebéből kiveszem a telefont, és megpróbálom felhívni.
A hívott szám nem kapcsolható…
Semmiből vett lendülettel fordulok meg, és elindulok visszafelé. Elment? Egyre jobban kezdek megijedni, hogy komolyan gondolta, amit mondott. A recepcióhoz érve megtorpanok, pár kócos tincset a füleim mögé tűrök, miközben a fiatal hölgy kedvesen mosolyogva néz rám.
– Miben segíthetek?
– Oh Sehunt keresem, aki a huszonhármasban volt – hadarom egy levegővel.
– Az úr alig tíz perce jelentkezett ki – tekintete megváltozik, mintha bocsánatot akarna kérni.
Ennyi volt. Mostantól számolhatom a napokat, hogy rendbe hozza az életét, és megkeressen, hogy tiszta lappal kezdhessünk újra mindent.
– K-köszönöm – biccentek, majd kisétálok a szállodából.
A szívem darabokban hever, mint amikor hetekkel ezelőtt is hasonló történt. Miért kell mindig mindennek elromolnia?! Futástól remegő lábaimmal már nem tudok tenni egy lépést se, a szálloda előtt leülök a járdára, és a part felé bámulva próbálom visszatartani azt a keserves zokogást, ami fojtogat.
Lehet, tényleg ez lesz a legjobb mindkettőnknek. Várni fogok rá, de talán az idő elteltével múlik a fájdalom, és képes leszek megszeretni valaki mást, akivel könnyebb lesz az élet. Talán ez lesz a helyes. Felejteni és a jövőre koncentrálni. Attól semmi nem lesz jobb, hogy nap mint nap sírok utána, csak még jobban tönkretenném magam. Próbálok az eszemre hallgatni, és bármennyire is nehéz lesz, előbb-utóbb be fogom látni, hogy az elmúlt időszakban mennyire hülye és naiv voltam valójában.

Izzadtan, kifáradva érek haza. Halkan csukom be magam után az ajtót, de édesapám rögtön megjelenik a nappali küszöbén, mintha csak rám várt volna.
– Hol voltál? – számon kérő a hangja.
– Futni – vágom rá, szemrebbenés nélkül.
– Farmerban?
– Aha.
Válaszom közben bevonulok a fürdőszobába, figyelmen kívül hagyva a kételkedését. Egy hideg zuhany után felfrissülve megyek a szobámba, de a hűsítő vízcseppek semmit nem javítottak a lelki állapotomon. Kezdek rájönni, hogy Sehun tényleg elment, és egyre erősebb bennem a csalódottság érzete. Olyan hülye voltam, hogy távol akartam lenni tőle. Elmenekültem a problémák elől, cserben hagytam őt, és ezért most megbűnhődök. Elképesztő ez a hiányérzet, ami már most rám telepedett, és egyre erősebben tép darabokra.
Ismét furcsa hangot hallok az ágy felől, ekkor döbbenek rá, hogy eddig csak ácsorogtam a szoba közepén, gondolatokba temetkezve. A rezgő telefont azonnal fölveszem, az eddig visszatartott könnyek utat törtnek maguknak.
– Sehun? – remeg a hangom.
– Ki tudsz jönni egy pillanatra?
Az ablakhoz lépve meglátom őt és az autóját is a ház előtt állva. Fogom magam, sietős léptekkel indulok kifelé, nem törődve azzal, hogy vizes a hajam, se azzal, hogy apa megláthat minket. Azonnal megkönnyebbülök, hogy mégse ment el, széles mosollyal futok oda hozzá, és szorosan átölelem. Egy szót se szól, még az ölelést se viszonozza. Elengedem, hátrébb lépek tőle, hogy lássam az arcát, s rideg tekintete megrémiszt.
– Csak elköszönni jöttem.

2014. szeptember 10., szerda

39. Fejezet

 Percekig figyelem az autót, de semmi mozgás. Nem látom, hogy ki ül benne, ezért elkönyvelem egy tévhitnek, hogy esetleg Sehun lehet. Az ágyamhoz lépdelve leülök, és a párnám alá nyúlok, de csak a lepedőt érzem alatta. Eszembe jut, hogy a jegyzetfüzet a kocsimban maradt, ami valószínűleg most is ott ácsorog Szöulban, a benzinkút parkolójában. Hangos sóhajjal dőlök hátra, aprót rugózik alattam a szivacs, majd teljes nyugalommal bámulom a plafont. Hiányzik Sehun. Mellette akarok lenni, tudni akarom, hogy mi van most vele. Rá akarok jönni a titkaira, hogy mikor mi jár a fejében, és miért keresi az édesapját. Miért nem mondta el nekem? Lehet, tényleg hagynom kellene, hogy egyedül hozza rendbe az életét, de vissza se merek gondolni, mik történtek vele, amikor nem voltam mellette. Szükségem lenne Joonmyunra, akinek elmondhatnám a gondolataim, de újabb bonyodalmakra derülne fény, amiket már nem tudnék épp ésszel felfogni. Mikor jön el az a nap, hogy ezt a helyzetet régi idők emlékeként hozzuk fel, és boldogan élünk? Egyáltalán lesz ilyen, vagy egy szenvedés lesz minden, és mindketten beleőrülünk? Mennyi lehetett az esélye annak, hogy ez így alakuljon? A költözésem, a lerobbant autóm, a… Tüdőmbe szorul a levegő, szemeimet lehunyva pörgetem tovább az emlékképeket. Fogva tartott, megerőszakolt, megszégyenített, de mégis érzéseim lettek iránta. Tudom, hogy a pszichés zavara ellenére egy jó ember, és nem ő tehet arról, hogy ezt adta neki az élet.
Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy a külvilágot teljesen kizártam. Arra figyelek fel, hogy fejem mellett, mindkét oldalon besüpped az ágy, és puha ajkak érnek röviden az enyémhez. Szívem kihagy egy ütemet, a szemeim kipattannak, és gombostűfej méretűre összezsugorodott gyomorral ülnék fel, de Sehun fölöttem tornyosul. Tényleg a semmiből tűnt elő, vagy ez csak egy álom?
– Hogy kerülsz ide? – suttogom.
Felegyenesedik, így már fel tudok ülni. Helyet foglal mellettem az ágy szélén, halvány mosollyal fogja meg a kezem.
– Édesanyád engedett be. Kedves hölgy – halkan teszi hozzá.
Valószínűleg nem futott össze apával, különben nem itt ülne. Megkönnyebbülés fut végig rajtam, ellazult vállakkal figyelem tovább az arcát.
– Hiányoztál – fújtat –, de eddig nem volt bátorságom ide jönni.
Ezek szerint tényleg az ő autója állt meg a ház előtt, talán azért csak most jött be, mert eddig erőt gyűjtött. Szerencsére anya sejtheti, ki ő valójában, és a kérésemre úgy tesz, mint aki nem tudja. Apával más a helyzet, a múltkori veszekedés azt mutatta, hogy ő erre nem lenne képes, és kicsit aggódom is, hogy egy házban tartózkodnak, féltem Sehunt.
– Minden rendben? – óvatosan tűr egy tincset a fülem mögé. – Jobban vagy már?
– Igen – mosolyogva bólintok –, és te is nagyon hiányoztál.
Közelebb húzódok, karjaival automatikusan átölel, fejemet a mellkasához fúrom, s mélyen beszívom az illatát. Bárhol, bármikor megismerem ezt a különleges illatot, ami az ilyen összebújós pillanatokra emlékeztet.
– Nem csináltál semmi rosszat, ugye? – félve kérdezek rá, arcára néznék, de nem mozdulok.
– Csak egy szexboltot raboltam ki és megerőszakoltam az eladót, de ez még nem számít rossznak, ugye?
Szavai hallatán elhúzódok tőle, és látom, hogy erőteljesen mosolyog.
– Ez nem vicces – meglököm a vállát. – Komolyan kérdeztem.
– Ne kapd fel a vizet – újra átölel, visszahúz magához. – Ki se mozdultam a szállodából, folyton csak rád gondoltam.

Csendben fekszünk egymás mellett, összebújva. Lemenőben van a Nap, ezért narancssárga árnyalatokban úszik a szoba, a bútoroknak hosszan nyúlt árnyékaik vannak. Sehun ujjai lomhán simogatják a fejem, kellemes érzés, ahogy végigszántanak a hajszálaim között. Régóta vágytam egy ilyen nyugalmas, meghitt pillanatra.
– Hyeri – halkan szólít meg, de nem emelem meg a fejem, hogy rá pillantsak –, sajnálom-
– Mit? – zavartan nézek az arcára.
– Eddig nem kérdeztem meg, hogy lennél-e a barátnőm, vagy hasonló… azért, mert csak akkor szeretnék igent hallani, amikor megkérem a kezed – elmosolyodik –, de az még nem most lesz. Majd később, ha rendben lesznek a dolgok.
– Mit értesz azon, hogy „rendben”?
– Amikor már nem kell azon aggódnom, hogy megóvjalak magamtól, de ahhoz előbb bosszút kell
állnom – hirtelen elkomolyodó tekintete megrémiszt.
– Bosszút áll-
Kintről hangos csörömpölés, kiabálás hallatszik, ezért elhallgatok. A szoba ajtaja kivágódik, és apa gyilkos tekintettel lép be rajta.
– Te rohadék! – ordítja.
Nem tudok mozdulni, elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy élesíti a vadászpuskát, és egyenesen Sehunra céloz.
– NE-
Hatalmas dörrenés, villanás, és valami az arcomra fröccsen. Kinyitom a szemeim, légzésem legalább a tízszeresére gyorsul, de a látottakat nem tudom feldolgozni. Sehun mozdulatlanul fekszik mellettem, feje körül az ágyneműt és a falat is több ezer, apró vércsepp borítja, arca felismerhetetlenné torzult, a golyó teljesen szétroncsolta. Nagy levegőt veszek, és torkom szakadtából sikítani kezdek, mintha az segítene. Rémületem hamar elillan, keserű bánat veszi át a helyét, és hangos zokogásom járja át az egész házat.
– Hé… Hyeri, ne sírj – lágy hangját hallom. – Semmi baj…
Felnyitom a pilláim, pislogok párat, hogy eltüntessem a könnyfátylat, s a látásom kiélesedik. Sehun biztonságot nyújtó karjai között találom magam, az ágy szélén ülve. Felemelem a fejem, és hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el, hogy semmi baja, mégis újra felerősödik a sírásom, ezért visszahúz a mellkasához.
– Shh... Semmi baj, csak rosszat álmodtál – csitítgat.
Pár perc alatt megnyugszom, de nem könnyű, mert folyamatosan, újra és újra lejátszódik bennem a lövés pillanata. Miért csak akkor vannak ezek az álmok, ha Sehun velem van? Ismét aggasztó kérdések furakodnak a fejembe, de ezek is azok közé tartoznak, amiket nem tudok megválaszolni.

Türelmesen megvárja, hogy lenyugodjak, majd kézen fogva hagyjuk el a szobát. A nappaliból kihallatszik apa és a munkatársa hahotázása, anya pedig épp kijön a hálószobából, mosolyogva néz ránk.
– Kikísérem Sehunt – halkan közlöm.
– Örültem a találkozásnak – az említett illedelmesen meghajol.
– Remélem még látlak.
Anya őszintének hangzó szavaira egy hálás mosolyt küldök felé, majd Sehunnal elhagyjuk a házat. Az autójához érve elengedi a kezem, egy szoros ölelésbe von.
– Biztos, nem akarsz eljönni velem? – reménykedést hallok a hangjában.
– Még kell egy kis idő…
– Megértelek – elhajol, hogy egy puszit adjon a számra. – Ó, mielőtt elfelejtem…
Elfordul, kinyitja a Mercedes ajtaját, és az ülésről elvesz valamit, majd felegyenesedik előttem.
– Tessék, ez a tiéd – boldog mosollyal nyújtja felém –, mivel az előzőt tönkre tettem.
Lefagyva állok előtte, de ő szó szerint a kezembe nyomja az iPhone 5S dobozát. Ellenkezésképp csak megrázom a fejem, majd szólásra nyitnám a szám, de azonnal felemeli a kezét, ezzel a ki nem mondott szavakat is belém fojtja.
– Ez a legkevesebb, úgyhogy fogadd el – egy rövid csókot nyom a számra.
Némán, földbe gyökerezett lábakkal figyelem, ahogy átsétál az autó túloldalára, mosolyogva int egyet, majd beül. Visszasétálok a bejárati ajtóig, onnan visszafordulva nézem, hogy elhajt a ház elől.

38. Fejezet

 Álmatlanul forgolódok az ágyban, egy gondolat sincs a fejemben, egyedül a félelem nem hagy nyugodni. Nem tudom eldönteni, hogy egy újabb rémálomtól félek-e, vagy attól, hogy kezdek megbolondulni, vagy magától Sehuntól. Én szeretném elhinni, hogy nem fog bántani, de közben tudom, hogy teljesen kiszámíthatatlan, és sokszor tapasztaltam, hogy milyen, amikor nem tudja kontrollálni magát. Tudom, hogy ő is ébren van; nem látom, de érzem, hogy engem figyel.
– Sehun? – halkan szólalok meg.
– Hm?
Hátamra fordulok, felnyitom a szemeim, és a plafon felé nézek a sötétségbe. Tényleg helyes, amit teszek? Nagyot nyelek, majd sóhajtok, hogy enyhítsek azon a feszülő érzésen, ami a mellkasomat nyomja.
– Nem tudom, mit tegyek…
– Mi? Miről beszélsz? – álmosságtól rekedt a hangja.
– Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mi történik, lassan már azt sem tudom, ki vagyok – zavarodottságom tükröződik a szavakból.
Hallom, hogy Sehun mocorog mellettem, de nem fordulok felé, továbbra is mereven bámulok előre.
A szüleimre gondolok, akik mindig támogattak, de most csak fejfájást okozok nekik; a régi barátaimra, akik mostanra teljesen megfeledkeztek rólam; Joonmyunra, akinek mindennél fontosabb, hogy mások boldogok legyenek; és Luhanra, aki mit sem sejtve, ugyan úgy belekeveredett ebbe az egészbe, akárcsak én. Már nem is emlékszem azokra a napokra, amikor semmi gondom nem volt az életben, amikor minden egyszerű és könnyű volt.
– Hyeri – megérzem Sehun kezét, átöleli a derekam –, sajnálom… Szeretném, ha gondtalanul, boldogan élhetnénk, nem is vágyom semmi másra, és én próbálok változni, de… ez nem könnyű.
Nem mondok semmit, teljesen megértem és együtt érzek vele. Közelebb húzódik, egy óvatos puszit lehel a halántékomra, amit lehunyt szemekkel fogadok.
– Ne gondolkozz semmin, csak annyit kérek, hogy várj, és minden rendbe fog jönni – derekamon pihenő kezével a bőrömet cirógatja. – Ezt egyedül kell végigcsinálnom, de úgy fog sikerülni, ha te mellettem maradsz.
Elszorul a torkom, csukott szemhéjaim alatt érzem gyülekezni a könnyeket. Sehun felé fordulok, mellkasához bújva átölelem, és mélyen beszívom a jellegzetes illatát. Szükségem van némi időre és távolságra, hogy kitisztuljon a fejem, de nem hagyhatom magára. Visszazuhanna, s ki tudja mennyivel rosszabbodna a helyzet.

Másnap reggel rémálom nélkül, ugyan olyan pozícióban, Sehun mellkasához bújva ébredek. Rögtön felfigyelek az illatára, ami megnyugvással tölt el. Kinyújtom a lábaim, de a szemeim csukva maradnak, közben ujjak simítanak végig a kusza tincseim között.
– Egész éjjel fent voltál? – aggodalmam nem érzékelhető a hangomon.
Nem válaszol, amiből arra következtetek, hogy a válasz igen. Kinyitom a szemeim, messzebb húzódok tőle, hogy az arcára tudjak nézni. Halvány mosolyával nem tudja elrejteni fáradtságtól vörös szemeit és álmos tekintetét. Leemelem magamról a takarót, és felkelnék az ágyból, de Sehun nem engedi el a derekam, így nem tudok mozdulni.
– Maradj még – visszahúz magához, és nyugodtan lecsukja a szemeit.
– Ez nem megoldás, hogy ébren tartod magad… – nem válaszol, békésnek tűnő arcát figyelem. – Úgy döntöttem, hogy elmegyek a szüleimhez.
Ezt hallva kipattannak a szemei, értetlenül és kétségbeesetten néz rám.
– Hogy érted, hogy elmész? – megremeg a hangja.
– Szeretném látni őket, gyere te is.
– Nem. Képtelen lennék megjátszani előttük a kedves srác szerepet.
– Szembe kell nézned a gondokkal, különben semmi nem fog megváltozni.
– Hyeri – összevonja a szemöldökeit –, nem akarok találkozni velük.
Eltelik néhány csendes másodperc, szemébe nézve ismét kétségbeesetten próbálok helyes döntést hozni. Egy helyben toporgunk, semmi nem akar javulni. Sőt, minden egyre rosszabb, kezdek megőrülni, és ez az érzés megijeszt. Ezúttal háttérbe szorítom Sehunt, és a saját érdekeimet helyezem előre.
– De nem csak látogatóba mennék haza – félve kezdek bele –, hanem hosszabb időre.
Tekintete mindent elárul, szavaimat hallva megrémül.
– Mit értesz azon, hogy hosszabb időre?
– Nem tudom. Pár nap? Egy hét?
Láthatóan nem tetszik neki, egy ideig nem mond semmit, majd rémült arckifejezése megváltozik, visszatartott feszültséget látok rajta.
– Jól van. Ha ezt szeretnéd…
– Kell egy kis távolság, mert lassan megfulladok ebben.
Megértően bólint.
– De ígérd meg, hogy nem tűnsz el, és nem csinálsz semmi hülyeséget.
– Megígérem – félre pillant.
– Ha bármi baj lenne, tudod, hol találsz…

Belépek az ajtón, és megcsap az otthon édes illata. Lerúgom magamról a cipőim, majd bizonytalan léptekkel megyek beljebb.
– Anya? Apa?
Nem jön válasz, vegyes érzelmekkel megyek a nappaliba, ahonnan kiszűrődik a tévé hangja. Megállok a küszöbön, és azonnal észre is veszem az édesapám, aki a fotelben ülve alszik. Halkan fordulok vissza, a szobám felé tartva kinyitódik a fürdő ajtaja, anya lép ki rajta, szennyeskosárral a kezében. Pillanatnyi meglepettsége után azonnal leteszi a kosarat, hozzám lép, és szorosan megölel.
– Próbáltalak hívni, de ki voltál kapcsolva – halkan motyogja.
– Lemerült a telefonom – hazudom.
Elenged, arcomat és vállaimat megtapogatva, aggódó tekintettel néz végig rajtam, amit mosolyogva tűrök. A mosást elfelejtve kitessékel a konyhába, és vendégként szolgál ki meleg főétellel. Nem tudok megfeledkezni Sehunról, de meglepően nyugodtnak érzem magam, miközben lassan kanalazom a levest.
– Hol van Sehun? – óvatosan kérdez rá.
– Egy szállodában.
– Mikor érkeztetek meg?
Összezavarodva pillantok fel rá.
– Öt napja… Apa nem mondta?
Mindketten értetlen pislogással nézzük a másikat. Ezek szerint neki fogalma se volt arról, hogy mi történt, amikor ő nem volt itthon. Elmesélem neki a nézeteltérésünket apával, amiről eddig nem is tudott.
– Sajnálom, kicsim – megsimogatja a vállam. – Megbeszéltem vele, hogy nem fog balhét csapni, és nekem dolgoznom kellett aznap. Meg kell értened, hogy nekünk ez nem könnyű… Szülőként az egészséged és a testi épséged a legfontosabb nekünk és… – könnyek gyűlnek a szemébe. – Szörnyű, hogy mi történik veled…
Utat enged a könnyeknek, halk pityergésbe kezd. Felállok a székről, és átölelem édesanyámat, közben az én szívem is majd' megszakad.
– Ne sírj – simogatom a lapockáját.
– Minden éjjel imádkozom érted, mégis ennyi gondod van… ilyen fiatalon – szipog.
– Minden rendben lesz – próbálom nyugtatni, de valami azt súgja belülről, hogy hazudok.
Szemem sarkából meglátom apát, aki kilép a nappaliból, tekintetünk találkozásakor egy halvány mosoly ül ki az arcára.
A szüleim jelenléte megnyugtat, bár tudom, hogy a problémák nem oldódtak meg, csak elmenekültem előlük, mégis könnyebbnek érzem a lelkem.

Eltelt egy nap, kettő, három, majd öt is, és egyre jobban éreztem magam. Sokat gondolok Sehunra, de nem aggódom érte, mert úgy érzem, minden rendben vele. Jókedvűen megyek a konyhába, ahol éppen anya sürög-forog.
– 'reggelt! – mellé érve egy puszit nyomok az arcára.
– Jó reggelt, kicsim – nem néz rám, a gáztűzhelyen készülő ételre figyel.
Megállok a sok piszkos edény előtt, megnyitom a csapot, és nekiállok mosogatni. Most kezdem úgy érezni magam, mint akinek semmi gondja az életben, boldogan él a szüleivel, biztonságban.
– Apa hol van?
– Be kellett szaladnia a munkahelyére, nem sokára hazaér.
Csendesen telnek a percek, végzek a mosogatással, a konyharuhába törlöm a kezem, amikor kopogást hallunk a bejárati ajtó felől. Sehun? Megfagyok egy pillanatra, és felkavarodnak bennem az érzelmek.
– Kicsim, kinyitnád?
Nem válaszolok, leteszem a rongyot, és hevesen dobogó szívvel közelítek az ajtó felé. Bent van a kulcs, csak el kell fordítanom, amit félelemmel vegyült izgalommal teszek meg. Lenyomom a kilincset, nyitom az ajtót, és megnyugszom, de közben csalódottságot is érzek az ötvenes éveiben járó férfi láttán.
– Nahát, Hyeri? – mosolyogva, meglepetten pislog. – De megnőttél.
– Üdv, Mr. Lee – beengedem, majd az ajtót becsukom mögötte.
Ő édesapám régi barátja, illetve munkatársa. Beljebb megy, egészen a konyháig, ahonnan kihallatszik anya üdvözlése. Az ajtó magától kinyílik, ezúttal apa lép be rajta, szórakozott tekintettel.
– Szia, kicsikém – egy gyors puszit nyom a fejem búbjára.
Jól jönne, hogy társaságban legyek, de nem szívesen hallgatnám Mr. Lee kíváncsiskodó kérdéseit, ezért inkább bevonulok a szobámba. Véletlenszerűen kipillantok az ablakon, s meglátok egy ismerős mercedest leparkolni a ház előtt.

2014. szeptember 5., péntek

37. Fejezet

 Luhan zavartan gyűrögeti az ujjait, és lehajtott fejjel nézi őket. Türelmesen várok pár pillanatot, amíg összeszedi a bátorságát, hogy megszólaljon.
– Amikor először találkoztunk, én tényleg nem tudtam, hogy ki vagy… Aztán jött Sehun, teljesen kétségbe esve, hogy segítsek neki, ha újra felbukkansz itt.
– Akkor találkoztatok először?
– Igen – hatalmas szemeivel rám pillant. – Elmondta, hogy te nem tudod, hogy ő is itt van a városban, de nem mert eléd állni, hogy bocsánatot kérjen, amiért elküldött.
– És Eunso… – félve teszem fel a kérdést. – Ő tényleg…?
– Igen, sajnos az nem csak egy hazugság volt.
– Szóval te mindent tudtál már, mielőtt én elmondtam neked?
– Ühüm – bólint. – Sehunnal csak akkor találkoztam először, és még sose láttam egy férfit se ennyire sírni.
Sírni? Hirtelen bűntudatom támadt, amiért azt hittem, hogy hazudik, de erről újra eszembe jutott, hogy Sehun beteg. Lelkileg teljes káosz van benne, és a fölösleges kutakodások meg kérdőre vonások helyett inkább támogatnom kellene őt.
– … még az édesapjáról is mesélt – a szavak hallatán minden figyelmem Luhanra terelődik. – Meg akarja keresni, legalábbis azt szűrtem le abból, amit mondott.
– Miért, mit mondott?
– Elég zavaros volt, de annyit értettem, hogy keresi, amióta kijött az intézetből.
– Keresi? – próbálom értelmezni a szavait, de egyszerűen nem tudom felfogni. – Miért?
– Azt nem tudom – bocsánatkérőn vállat von.
Sehun tudtommal egy éve jött ki, és egyáltalán nem említette, hogy az édesapja után kutat. Lehet, hogy számára tényleg ez lenne a megoldás, ha leülnének, és megbeszélnék a dolgokat. Bár egy beszélgetés nem fogja elfeledtetni azt a sok évi szenvedést, amit Sehun átélt, de talán egy lépéssel közelebb kerülhet a gyógyulás felé.

Átlépem a lakosztályunk küszöbét, és rémülten ugrok meg, amikor valami csattan előttem, a fapadlón. Elkerekedett szemekkel figyelem a darabokban heverő telefonomat.
– Szerinted ezt mi a faszomért találták fel?! – Sehun bosszús hangjától a hideg ráz.
Felöltözve, ideges tekintettel áll a nappalinak nevezhető helyiségben, szemeiben a mérhetetlen düh lángjai lobognak.
– Nyugodj meg… – becsukom az ajtót, hogy valamennyire tompítsa a várható kiabálást.
– Nyugodjak meg?! Hol a picsába voltál?!
– A szüleimnél…
Nem akartam hazudni neki, de muszáj volt, mert attól csak még idegesebb lett volna, ha megtudta volna az igazat. Nem félek tőle, magabiztos léptekkel indulok meg a hálószoba felé, de Sehun mellé érve megragadja mindkét karom, és maga felé fordít.
– Miért hazudsz? – szorít rajtam, amitől felszisszenek.
– Ez fáj…
– Mit akartál Luhantól?!
– Sehun, engedj el – próbálok elhúzódni tőle.
– Azt hitted, hogy nem látom a saját híváslistámat?!
Ellök magától, de olyan erővel, hogy elvesztem az egyensúlyom, és hátra esek, fenékre érkezek a kemény padlón. Épphogy eltűröm az arcomba hulló hajam, már csak azt látom, hogy Sehun kiviharzik, majd a lakosztály ajtaja hangosan csapódik.
Könnyes szemekkel, fájdalomtól sziszegve tápászkodok fel a hideg csempéről. A telefonom darabjaihoz megyek, felveszem őket, és meglátom, hogy a képernyő szilánkokra tört. Hanyag módon visszadobom a földre, hiszen annak már úgyis mindegy. Szipogva, a könnyeimet törölgetve ülök le a bent lévő kanapéra. Csak addig volt rendes, amíg nem hagytam, hogy szexeljünk? Elérte, amit akart, és máris előbújt belőle a régi énje, vagy mi a fene folyik itt? Én ezt már nem bírom tovább. Bele fogok őrülni ebbe a rengeteg kérdésbe, ki lenne képes kibogozni ezt a sok szarságot, ami Sehun körül zajlik? Én magam is elmebeteggé fogok válni, ha ez tovább folytatódik. Egyre erőteljesebben törnek fel belőlem a könnyek. A derekam szörnyen fáj az eséstől, de jobban fáj az a gyilkos tekintet, amivel Sehun rám nézett. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy meg fog ölni. Ilyenkor hol van az, aki Luhan előtt sírva fakadt? Ilyenkor hova tűnik Sehun érzelmes oldala?

Simogatásra, és egy ismerős dallamra ébredek. Néhány ujj gyengéden simítja ki a tincseim közt lévő kócokat, és a dúdolás közvetlen közelről jön. Lassan nyitogatom a pilláim, teljesen sötét van, ezért kell pár másodperc, hogy körvonalazódjon előttem Sehun arca. Ülve elaludtam volna?
– Jó reggelt, szépségem – kedvesen üdvözöl.
Mozdítanám a kezem, hogy felüljek, de valami korlátoz. Újabb próbálkozást teszek, ekkor fogom csak fel, hogy meg vagyok kötözve.
Mit csinálsz?! Megszólalnék, de csak hümmögést hallatok, a számat takaró ragasztó megakadályoz a beszédben. Kétségbeesetten kezdek mocorogni, de semmit nem érek el vele.
– Nyugalom, kincsem – Sehun az arcomat simogatja. – Itt vagyok veled, most már minden rendben lesz.
A szigetelőszalagon keresztül egy csókot nyom a számra, majd feláll a guggoló pozíciójából, és az alakja teljesen eltűnik a sötétségben. Rémülten nézek körbe, a szemem kezd hozzászokni a rossz fényviszonyokhoz, így egyre többet látok az ismeretlennek tűnő helyből. Minden olyan magas, ezért arra következtetek, hogy a földön ülhetek. Sok-sok polcot látok, fémes anyagokat, és egyenletes nyikorgást hallok, orromat dohos, állott szag facsarja.
Sehun! Engedj el! Mit művelsz? Ijedtemben szüntelen hümmögésbe, nyöszörgésbe kezdek, könnycseppek százai gyűlnek a szemeimbe.
– Shhh… Nyugalom, kiscicám – közeledő léptei visszhangoznak körülöttem. – Nem lesz semmi baj, csak segíteni szeretnék.
Ismét elém guggol, kézfejével végigsimít az arcomon, majd tovább halad lefelé, amit nem tűrök mozdulatlanul. Hatalmas csattanás, majd erősen sajogni kezd az arcom jobb fele. Megütött. Elfojtott zokogásban török ki, ahogy arccsontom egyre erősebben kezd fájni. Egyik tenyerébe veszi az arcom, ujjai a bőrömbe marnak.
– Kussolj! – rám kiált, amitől azonnal elnémulok, halk pityergésem hallatszik csak. – Nem tudok segíteni, ha te nem engeded…
Lazíta szorításán, ismét végigsimít rajtam, amit ezúttal mozdulatlanul hagyok, bármennyire is nehéz. Elhalad a melleim között, le a hasamig, majd onnan ugrik a térdhajlatomhoz, és felfelé indul el. Belső combomhoz érve felülkerekedik rajtam a félelem, és akaratomon kívül zárom össze a lábaimat. Ismét hatalmas csattanás, ezúttal a bal oldali arccsontom kezd fájni. Felerősödik a pityergésem, átlépi a sírás szintet, és a keserves, kétségbeesett zokogásig fokozódik.
– Azt mondtam kuss, ribanc! – ökle ismét meglendül, az állkapcsomat találja el.
Nem akarom, hogy újra megüssön, de a fájdalmat nem tudom csendben eltűrni. Tisztában vagyok vele, hogy fölösleges, de mégis minden erőmmel küzdök ellene. A földön ülve rugdalózok a lábaimmal, a fejemet próbálom védeni, de a kezeimet nem tudom felemelni, hogy mögéjük bújjak. Sehun újra és újra megüt, az orromból, a szemeimből, a halántékomból, az államból, minden apró szegletből sugárzik a fájdalom a testem minden egyes pontjára.
– Hyeri!
Hyeri!
Kinyílnak a szemeim, és hisztérikus sírással térek magamhoz a kanapén fekve. Rémülten nézem Sehunt, aki aggódó tekintettel ül a bútor szélén. Zihálva ülök fel, nem vagyok megkötözve, nyoma sincs a fájdalomnak, a dohos szagnak, a fémes tárgyaknak. Egyedül a könnyeim voltak valódiak, és a félelmem. Sehun magához ölel, állát a vállamra támasztja.
– Ne haragudj rám – hadarja. – Nem akartalak ellökni, annyira sajnálom!
Csak egy álom volt az egész. Egy szörnyű, ijesztően valóságosnak tűnő rémálom. Kezdem elhinni, hogy az ilyen álmoknak tényleg vannak jelentéseik. Talán egy figyelmeztetés akart lenni? Vagy csak az agyam játéka? Esetleg tényleg kezdek megbolondulni?

36. Fejezet

 Kéjes nyögések, halk sóhajok, fullasztó pára és forró levegő tölti be a fürdőszobát. Hátam alatt egyenletesen mozog Sehun mellkasa, éledező férfiassága a derekamat nyomja, de én csak az érzésekre koncentrálok. Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy két ujja lágyan simogat belülről, lomha mozdulatokkal.
– Azon gondolkoztam – halkan suttog a fülembe –, hogy mi lenne, ha vennék neked egy gyűrűt?
– Gyűrűt...? – lehunyt szemhéjaim alatt megdöbbenek.
– Igen, gyűrűt – ismétli, és gyorsít az ujjai tempóján, amitől felnyögök. – Olyan eljegyzési gyűrű féleséget.
– Ah! – csuklója után kapok.
Keze megáll a mozgásban, nehezen nyitom ki a szemeim, és fejemet hátra fordítom, hogy lássam az arcát. Magabiztos mosollyal néz rám, kíváncsiságot is látok rajta.
– Eljegyzés? – némi rémülettel pislogok rá.
– Csak felvetettem, hogy mi lenne, ha... Most hova mész? – értetlenül kérdezi, amikor felállok.
Nem válaszolok, kilépek a kádból, és a törölközőért nyúlok, amit magam köré tekerek, miközben kisétálok a fürdőszobából. Megijedtem, mert fogalmam sincs, hogy mit mondanék, ha megkérné a kezem. Egyáltalán hogy juthatott az eszébe? Ilyen kevés idő után, ennyi gonddal körülvéve? Eljegyzés? Szeretem őt, de most képtelen lennék igent mondani. Még egy párnak se nevezhetjük magunkat. Egyszer se kérdezte meg, hogy lennék-e a barátnője…
Alfelemben még mindig érzem a kellemes bizsergést, de próbálom figyelmen kívül hagyni. A hálószobába érve leülök az ágyra, és ellepnek a gondolatok. Egyszerre telepszik rám minden, de azonnal el is illannak, amint meglátom belépni Sehunt. Egy törölköző van a derekán, fedetlen mellkasán éktelenkednek a hegek, az arca hitetlenkedést tükröz.
– Most mi a bajod? – megáll előttem. – Nem kértem meg a kezed.
– De ezek szerint tervezed, nem?
– Nem, de ezzel most megbántottál. Azt hittem, hogy szeretsz – homlokát ráncolja.
– Sehun, ez nem-
Hirtelen az ágyra dönt, és egy csókkal fojtja belém a szót. Pillanatnyi meglepettségem után nyugodtan tűröm, s visszacsókolok, de hamar elhúzódik.
– Sehun-
– Shh, egy szót se – határozottan hallgattat el.
Hónom alá nyúlva följebb húz az ágyon, hogy a lábaim ne érjenek a földre, majd a rajtam lévő törölközőt széthajtja. Ott folytatja, ahol a fürdőben abbahagyta, két ujját habozás nélkül belém nyomja. Felsóhajtok, miközben megfogom és rászorítok a vállaira.
Nem húzza sokáig az időt, percekkel később leveszi a derekán pihenő törölközőt, nagyobb terpeszre nyitja a lábaim, elhelyezkedik, majd fölém hajolva a könyökeire támaszkodik. Megcsókol, nyelvével végignyal az ajkaim között, amiket résnyire nyitok, hogy beengedjem. Ízlelőszerveink rögtön egymásra találnak, közben lassan behatol. Belesóhajtok a csókba, de az nem szakad meg, kezeimmel pedig körbeölelem Sehun nyakát. Lomhán kezd bennem mozogni, lábaimat felhúzom, hogy mélyebben is magamban érezhessem. A fejemből elszáll minden gondolat, kivéve az eljegyzést. Miért hozta fel? Fontolgatja a dolgot? De miért? Bár tudnám, hogy mi járhat a fejében. Sokkal könnyebb lenne a dolgom, de azzal is segítene, ha egyszerűen kimondaná, mikor mire gondol.
Mintha hallaná a gondolataimat, egy nagyobbat lök rajtam, amivel visszazökkent a valóságba. Nyögve fordítom el a fejem, ezzel megszakítva a csókunkat, de a szemeim csukva maradnak. Valamennyivel gyorsabban mozog a csípője, lehelete az arcomat cirógatja, és érzem magamon a tekintetét.
– Nézz rám – sóhajtja.
Visszafordulok felé, szemhéjaimat résre nyitva meglátom a teljesen kifejezéstelen arcát. Hajamat a fülem mögé tűri, majd végigsimít az arcélemen, és lelassul a mozgása.
– Ne gondolkodj annyit – elmosolyodik.
– Honnan...?
Nem mond semmit, csak egy rövid csókot nyom az ajkaimra.

Lassan kivilágosodik az ég, hangos szirénázással halad át egy mentő az utcán. Kinyílnak a szemeim, és a félhomályban kirajzolódik előttem Sehun alakja, aki hátat fordítva fekszik mellettem. Kinyújtom az elgémberedett végtagjaimat, majd egy halk sóhajjal igazítom meg magamon a takarót. Valamiért eltűnt minden álmosságom, pedig nem aludtam valami sokat. Túlságosan ráállt az agyam erre az eljegyzés dologra. Tényleg megkérné a kezem? Számomra ez olyan… furcsa? Vagy hihetetlen? Nem tudom. Ez a harmadik napja, hogy eljöttünk Szöulból, és Sehun máris sokat változott. Egyáltalán nem bújt elő az erőszakos énje, még a nyomát se láttam, aminek örülök. Tényleg ennyit számítana a környezetváltozás? Ismét nyújtózkodok, majd ásítok is egyet, és Sehun megmozdul mellettem.
Felém fordul, meglepetten pislog.
– Miért nem alszol? – rekedt, ezért megköszörüli a torkát.
– Felébresztettelek?
– Nem, vagyis de – hirtelen változtat.
– Most akkor melyik?
– Felébresztettél – ismét elfordul.
Egy ideig figyelem a hátát, majd közelebb mászok hozzá, egyik kezemmel átkarolom, államat a testére támasztom.
– Megint rémálmod volt?
– Nem – vágja rá.
– Akkor...?
Szabad kezemmel a tarkóját cirógatom, érzem, hogy libabőrös. Várok a válaszára, de nem hajlandó megszólalni. Eltelik pár csendes másodperc, majd megszakítom a némaságot.
– Sehun?
Felülök, megfogom a vállait, azoknál fogva a hátára fordítom, s fáradt szemekkel néz rám.
– Te nem is aludtál?
Nem válaszol, leveszi rólam a tekintetét. Az éjjeliszekrényen lévő digitális órára pillantok, amin pirosan világítanak a számok. Hajnali négy óra van, és biztosra veszem, hogy Sehun eddig egy szemhunyásnyit se aludt.
– Miért nem válaszolsz?
– Nem aludtam semmit! – rám förmed. – Most örülsz?!
– Jól van – halkan szólok hozzá. – Miért nem aludtál? – nyugtatásképp a karját simogatom.
– Mert nem akartam, hogy megint az ordítozásomra ébredj...
– Mi? Féltél, hogy megint rémálmod lesz, és ezért inkább ébren maradtál? – összeszorul a mellkasom, ahogy ezt kimondom.
Nem mond semmit, tehát igen. Visszafekszek mellé, szorosan átölelve bújok hozzá.
– Aludnod kell… Ne érdekeljen, ha rosszat álmodsz – elhallgatok egy időre, amíg kitalálok valami jó indokot –, ha felébresztesz, akkor szexelünk egyet, és visszaalszunk.
– Micsoda? – meglepetten néz rám.
– Jól hallottad, úgyhogy aludj.
Egy gyerekes vigyor terül el az arcán, felém fordul, és egy puszit ad a homlokomra. Tudtam, hogy ez be fog válni, ezek szerint bármire rá lehet venni egy menetért cserébe.

Dél van, és még mindig úgy alszik, mint egy csecsemő. Eszem ágába sincs felébreszteni, ezért halkan osonok az ágy végében lévő szófához, amin a tegnapi ruhái vannak gondosan összehajtva. Telefonját kiveszem a nadrágja zsebéből, majd a lehető leghalkabban megyek ki a konyhába. Leülök az egyik székre, és az iPhone egy billentyűzárral lep meg. Úgy tűnik, Sehun nem szeretné, hogy a telefonjában turkáljak, de ennyivel nem tud kifogni rajtam. Találomra összekötöm a karikákat egy egyszerű, négyzet alakban. Hát ez túl könnyű volt. Kétlem, hogy ennyire buta lenne, talán azt gondolhatta, hogy rögtön bonyolultabbal fogok próbálkozni.
Nem akarok kutakodni, de a vállamon ülő kisördög mégis rávesz, hogy megnyissam az üzeneteket.
Suho
Ki foglak nyírni
Az egész ismeretségetek alatt
titkolózni és hazudozni fogsz
előtte, vagy mi?
Nem, de azt se akarom,
hogy te mindent elmondj neki.
És ezzel engem szúrsz hátba,
ha nem tűnt volna fel...
Nem ellened vagyok, erre már
rájöhettél volna
Nem számít, csak tartsd a szád,
… különben tényleg halott leszel
Jól van.
Én a helyedben azért
elgondolkoznék, és őszintébb
lennék Hyerivel. Sok dolgot
elvisel miattad.


Blah blah blah
Ne legyél gyerekes,
tudod, hogy igazam van.
Blaaah blaaah
Megyek, megdugom a kádban
Diszkrétebben is kezelhetnéd
a dolgaitokat

Megnyugtat, hogy Joonmyun csak egy halálos fenyegetést kapott, ugyanakkor elgondolkoztat Sehun hozzáállása. Csak előttem játssza a jófiút, aki hirtelen megjavult? Lassan már semmit se értek. Ki is lépek az üzenetekből, mielőtt még jobban összezavarodnék. Hirtelen csörögni kezd a telefon, Luhan nevével a kijelzőn. Mielőbb felveszem, hogy a hangos dallam elhallgasson.
– Szia – bizonytalanul szólok bele.
– Öhm… Hyeri? Mi van Sehunnal?
– Alszik.
– Alszik? Ó, akkor mindegy-
– Várj – közbeszólok, mielőtt letenné –, ráérsz most?

A partra érve rögtön megpillantom őt, az egyik padon ülve. Meredten néz maga elé, észre sem vesz, amikor leülök mellé. Csendesen figyelem az arcát, kerek szemei pislogás nélkül figyelik a távolabb lévő hullámokat.
– Luhan?
Sűrűn pislogva néz rám, kell neki néhány másodperc, mire magához tér.
– Ne haragudj – elmosolyodik. – Kicsit elkalandoztak a gondolataim.
– Nem akartalak megzavarni, és köszönöm, hogy szánsz rám egy kis időt.
– Ugyan, bármikor.
– Elmondanád, hogy mi volt ez az egész Sehunnal?
– Mi? – a mosolya eltűnik.
– Ő elmondott mindent, de tőled is hallani szeretném.
Minden az arcára van írva, úgy érzi magát, mint aki bajba keveredett. Ez erős gyanút ad arra, hogy Sehun ismét hazudott.