35. Fejezet

 – Elmondanátok, hogy honnan ismeritek egymást? – meglepetten, enyhe zavartsággal pislogok a két ellenségesen viselkedő fiúra.

Sehun elengedi a kezem, közelebb lép Luhanhoz, és döbbenten figyelem, ahogy megölelik egymást. Csendesen telnek a másodpercek, csak halk suttogást hallok felőlük. Próbálok egymagam rájönni, hogy mi folyik itt, de nem megyek sokra. Valószínűleg régi ismerősök lehetnek, de ennek mekkora az esélye, hogy Sehuntól több száz kilométerrel távolabb Luhannak öntöm ki a szívem, és kiderül, hogy ők ketten ismerik egymást? Tényleg ilyen kicsi lenne a világ? Megvárom, amíg elengedik egymást, és magyarázatot követelő tekintettel figyelem őket.

– Én is állami gondozásban voltam – mosolyogva magyarázza Luhan.

– Ezt elfelejtetted említeni…

– Én nem tudtam, hogy Sehunról beszélsz, vagyis… csak sejtettem, hogy róla lehet szó – az említett felé pillant.

Egyedül lépek be a lakosztály ajtaján, magukra hagytam a fiúkat, hogy nyugodtan beszélgethessenek. Számomra nagyon furcsa ez az egész, de nem tud meglepni már semmi. Elfekszek az ágyon, és a szemem sarkából megpillantom Sehun telefonját. A fejem fölött kigyullad egy képzeletbeli villanykörte, kezembe veszem az iPhone-t. Szerencsére semmi zárolás nincs rajta, egyszerűen elhúzom a csúszkát, és kutakodás helyett egy hívást indítok. Türelmesen várok a válaszra, ami hamarosan érkezik is.

– Mr. Park már rajtam keresett. Gáz van? – Suho aggódó hangja mosolyra késztet.

– Szia, Joonmyun…

– Hyeri? Sz-szia...

– Ne ijedj meg, minden rendben, csak beszélni akartam veled.

– Értem – kifújja a levegőt.

– Ismersz egy Luhan nevű srácot?

– Luhan?

– Ühüm.

– Luhan… – gondolkozik. – Ismerősen hangzik, miért?

Néhány szóval vázolom a helyzetet, de úgy tűnik, hogy benne egy kérdést se vetnek fel a történtek, ami szintén különös.

– Tényleg furcsa, de szerintem ne foglalkozz ezzel…

– Suho, te tudsz valamit, amit én nem? – gyanakodva kérdezem, de válasz nem jön. – Suho?

Egy halk sóhajt hallat, ami már több mint különös. Tudom, hogy folyik valami a háttérben, amiről én nem tudok, és azt érzem, nem is akarják, hogy tudjak róla.

– Joonmyun! – felpattanok az ágyról, feszülten mászkálok fel-alá. – Kérlek… Mi az?

– Nem lehet, nagyon sajnálom…

Tudtam! Történt valami, amiről nem tudok. Megőrülök ettől, hogy mindig van valami, ami a boldogságom útjába áll. Azért jöttünk ide Sehunnal, hogy végre nyugalom legyen, de most megint azt érzem, hogy minden elromlott.

– Joonmyun – határozottan szólítom meg. – Mondd el, kérlek…

– Jól van – megadóan sóhajt –, de nem akarom, hogy ebből is baj legyen.

– Nem lesz, csak tudni szeretnék róla.

– Amíg ugye otthon voltál… Hát szóval… – húzza az időt. – Sehun elment pár napra Gyeongnamba, mert aggódott, hogy valami bajod esik.

Így már mindent értek. Ezért tudott olyan jól tájékozódni a szállodában és a környéken.

– És Luhan…?

Hirtelen kikapják a telefont a kezemből, megfordulok, és Sehun bosszús pillantásával találom szembe magam.

– Ezért később számolunk – közli Suhoval, majd lerakja. – Hyeri, én-

– Ezt miért nem mondtad? – hátrálok előle. – Mit titkolsz még előlem?

– Semmit.

– Miért nem tudsz velem őszintén beszélni?! – hisztérikusan förmedek rá. – Miért kell folyton titkolóznod?!

Megbánó tekintete homályosodik előttem, ahogy könnyfátyol húzódik a szemeim elé. Sehun megpróbál megérinteni, de elhúzódok tőle.

– Így ne várd el, hogy megbízzak benned – szipogok.

– Luhan sose volt állami gondozásban. A parton ismertem meg, amikor te.

Akkor az az ölelés csak egy színjáték volt, amivel feltűnés nélkül beszélték meg, hogy milyen hazugságot toljanak elém.

– Szóval követtél, és lefizetted Luhant, ha legközelebb lát beszéljen rá, hogy keresselek meg?

– Nem fizettem le.

A fejem lüktetni kezd, nekem ez túl sok. Nem tudok semmit, és már nem is értek semmit. Nekem ehhez már nincs erőm, besokalltam. Felszínre tör minden eddig visszatartott könnycsepp, és igazából fogalmam sincs, miért sírok. Csalódottság, vagy csak a felgyülemlett frusztráció?

Sehun magához húz, szorosan a karjai közé zár. Nem ölelem át, de nem is lököm el magamtól.

– Sajnálom – simogatja a hátam. – Ígérem, hogy nincs több titok.

Türelmesen megvárja, hogy megnyugodjak. Letörlöm a könnyeket, vagyis inkább csak elkenem. Sehun elenged, halvány mosollyal néz rám, és a pólója aljával törli szárazra az arcom. Én is be fogok csavarodni ettől a sok bonyodalomtól, ami körülöttünk zajlik. Egyre jobban vágyok egy gondtalan, problémamentes életre, ami nem tudom, hogy lehetséges-e Sehun mellett.

– Hyeri – mély csodálattal mondja ki a nevem –, nem is tudom mi lenne velem nélküled…

– Most miért mondod ezt?

– Minden nap el fogom mondani, hogy tudd, milyen fontos vagy nekem.

Meghatnak a szavai, mintha egy szappanoperába kerültem volna. Minden egyre bizarrabb, és azt még mindig nem tudom elhinni, hogy mindez velem történik. Miért pont én? Miért én keveredtem ide? Mi lett az eddigi, unalmas életemmel? Visszakapom valaha?

A kádban fekve ismét felsorakoznak bennem ezek a kérdések. Rájöttem, hogy Sehun olyan, mint egy háromdimenziós kép, ha megfelelő szögben tartod, akkor meglátod, hogy mit ábrázol valójában, különben csak elmosódott, homályos foltokat látsz. Sehun csak a megfelelő környezetben képes magát adni, de elég nehéz lenne ilyet találni, mert mindegy, hogy hol vagyunk, mindig történik valami.

Kinyílik a fürdő ajtaja, Sehun egy szál alsónadrágban és törölközővel a vállán lép be.

– Még nem végeztél? – vállat von. – Nem számít…

Ledobja a törölközőjét, s az alsónadrágját is leveszi. Elég nagy a kád, hogy ketten kényelmesen elférjünk benne, de nem akartam, hogy csatlakozzon.

– Várj, nem a-

A mondatom feléig se jutok el, kis lendülettel fekszik be mellém, de a vizet így is felfröcsköli, bele az arcomba. Felülök, tenyereimmel megtörlöm a szemem környékét.

– Muszáj volt?

– Aha – jókedvűen cseng a hangja.

Fogalmam sincs, hogy mitől ilyen szórakozott, de nem is foglalkozom ezzel. Ő is felül, elhelyezkedik a hátam mögött, és óvatos mozdulatokkal kezdi masszírozni a vállaimat. Ellazulok, lehunyom a szemeim. Nem telik el sok idő, és lőttek is a kellemes hangulatnak, amikor kezei elindulnak a melleim felé.

– Sehun – megfogom a csuklóit –, ne.

– Miért ne? – egyenesen a fülembe suttog.

Remegő sóhajt hallatok, hagyom, hogy a melleimre markoljon. Felbátorodva zárta őket az ujjai közé, és ezzel ismét kicsal belőlem egy sóhajt. Talán beválik a módszere, és szex közben én is megfeledkezek minden problémáról. Sehun hátra dől, engem is magával húz, így a hátam a mellkasára, a fejem pedig a vállára érkezik. Egyik kezével megfogja az állam, és maga felé fordítja az arcom, hogy megcsókolhasson, a másik keze pedig elindul lefelé, és meg se áll a szeméremdombomig.