31. Fejezet

Összetört

 Nem tudom mi járhat Sehun fejében, a hátára fordul, és kifejezéstelen tekintettel nézi a plafont. Felsóhajt, majd a csendet megtörve válaszol a kérdésemre.

- A szex eleinte egy eszköz volt számomra, amivel levezethettem a feszültséget, de most már az egyetlen dolog, ami boldoggá tud tenni. Azokban a pillanatokban nincs semmi más a világon, csak mi ketten; a gondolataim nem háborgatnak, és a problémákról is megfeledkezem. Olyankor azt érzem, hogy a normális emberek közé tartozom.

Csendesen figyelem őt, még sose hallottam ennyire őszintének.

- De ez az érzés nem tart sokáig – folytatja. – Tíz perccel később újra rá kell jönnöm, hogy még mindig ugyanaz az elmebeteg vagyok, aki mindig is voltam...

- Sehun, más is van a szexen kívül, amitől normálisnak érezheted magad.

- Például? – rám néz.

- Öhm... – elgondolkozok. – Változtass az életeden, keress munkát, szocializálódj, és legyél olyan, mint egy normális ember.

- Bár ilyen egyszerű lenne... – sóhajt. – A kinti világban bármi megtörténhet, még én se tudom, hogy miként reagálok valamire, ezért nem is megyek emberek közé, ha nem muszáj.

- De semmi nem fog történni, ha meg se próbálod.

- Tudom – egy pillanatra lehunyja a szemeit.

- Megengeded, hogy segítsek?

Ismét felém pillant. Visszafordul az oldalára, és egy halvány mosollyal az arcán átölel.

- Már azzal is sokat segítesz, hogy itt vagy...

Sehun meg akar változni, de nem mer kockáztatni. Még mindig nem látok a fejébe, de ezek után már sokkal együttérzőbb vagyok vele. Nagy levegőt veszek, mert valami olyat akarok mondani, ami valószínűleg nem fog tetszeni neki.

Meglepően nyugodtnak tűnik, ezért összeszedem a bátorságom és kimondom:

- Mit szólnál hozzá, ha megkeresnénk Dr. Parkot? – óvatosan kérdezem.

- Mi van?! – elhúzódik tőlem, felháborodott tekintettel mered rám.

- Nyugi, nem akarom, hogy visszamenj az intézetbe, csak beszélned kellene vele, biztos többet tud segíteni.

- Felejtsd el!

- Pedig-

- Nem! – kiabál. – Ezt verd ki a fejedből!

Felkel, és kiviharzik a szobából.

A fürdőszobában találok rá, a vécé fedelén ücsörög, térdeire támaszkodva fogja a fejét.

- Sehun – halkan szólítom meg, de nem reagál semmit.

Közelebb megyek, megállok előtte, és óvatosan simítok végig a barna tincsein. Egy halk sóhajt hallat, leguggolok elé.

- Nem akartam, hogy dühös legyél, csak nem tudom, hogy hogyan segíthetnék... – nem mond semmit, keresem a szavakat. – Kezdjük újra, felejtsünk el mindent, ami eddig történt, és csináljuk máshogy a dolgokat, rendben?

Nem válaszol.

- Még lehet normális életed, de nem tudok segíteni, ha te nem hagyod...

Felemeli a fejét, s kezeivel megdörzsöli az arcát, majd feszült tekintettel néz rám.

- Jól van – sóhajt. – Csak egyet kérek, hogy az agyturkászokat hagyd ki ebből.

- Rendben – vonakodva, de végül rábólintok.

- Ígérd meg!

- Megígérem – mutató- és középső ujjamat keresztezem a hátam mögött.

Egyik kezét a tarkómra vezeti, közelebb húz magához, és megcsókol. Finoman, óvatosan puhatolózik, mintha az ajkaim törékeny porcelánból lennének. A csókja tele van megbánással, csalódottsággal és bánattal. Aggódó tekintettel húzódok el tőle, kezeim közé veszem az arcát, amin ugyanezek a vegyes érzelmek tükröződnek.

- Mi a baj? – tekintetem ugrál, egyik szeméről a másikra.

- Semmi, csak... – elhallgat –, félek – alig hallhatóan fejezi be a mondatot.

- Mitől?

- Nélküled elvesztettem az irányítást, és szörnyű dolgokat tettem... Úrrá lett rajtam valami kegyetlen érzés, és nem tudtam megállítani. Mi lesz, ha ezúttal neked fogok ártani?

- Sehun, miről beszélsz? – megijesztenek a szavai.

Kerüli a tekintetem, úgy tűnik, mintha magában próbálna leküzdeni valamit. Hosszú másodperceken át várok a válaszára, majd megunom a néma csendet.

- Sehun – lágy hangon szólítom meg, megvárom amíg rám néz. – Emlékszel Oscarra? Feltétel nélkül megbíztam benned, tudtam, hogy nem fogod hagyni, hogy bajom essen. Nem tudom, hogy miért nehéz, de neked is meg kell bíznod bennem, és minden könnyebb lesz.

- Az utóbbi egy hétben bántottam a kurvákat, akiket megdugtam – bukik ki belőle. – Forró viaszt öntöttem a testükre,szex közben fojtogattam őket, és az a legijesztőbb az egészben, hogy még élveztem is. Jól esett hallani, ahogy sikítottak a fájdalomtól, jó volt látni a halálfélelmet a szemükben.

Szavai hallatán leveszem róla a kezeim, elkerekedett szemekkel nézem őt. Frusztráltan felsóhajt, miközben a hajába túr, és folytatja.

- És megerőszakoltam valakit...

A lábaim felmondják a szolgálatot, felborul az egyensúlyom, és a guggoló pozícióból a csempére ülök. Sehun lehajtja a fejét, megmarkolja a tincseit, az izmai feszülnek.

- Egy bárban találkoztunk, beszélgettünk, és a személyisége pontosan olyan volt, mint a tiéd. Hajnalban együtt jöttünk ki a bárból, hirtelen eldurrant az agyam, berángattam az egyik sikátorba, és meg... megerőszakoltam... – elcsuklik a hangja. – Majdnem megfulladt, ahogy befogtam a száját, de nem érdekelt... Ott feküdt a földön, ájultan, és megijedtem, ezért magára hagytam. Később visszamentem, de addigra eltűnt... – szipog. – Én nem akartam ezt tenni!

Hangos zokogásban tör ki. Némán, lebénulva ülök a földön, és kavarognak bennem a vegyes érzelmek. Tudom, hogy Sehun ezeket nem szándékosan tette, és ettől még jobban megrémiszt a kegyetlensége. Fogalmam sincs, hogy mit kellene most tennem. A félelemtől sikoltozva kéne futnom, a lehető legmesszebb Sehuntól, aki most teljesen összetörve zokog.

Valószínűleg megint a lehető legrosszabb döntést hozom, de mellette kell maradnom, és ezek csak még több okot adnak arra, hogy felkeressem Dr. Parkot.

Felkelek a földről, remegő lábakkal lépek Sehun elé, bizonytalanul nyúlok a kezei után, hogy ne tépje ki az összes hajszálát. Előrébb dőlve magához ölel, mivel ül, ezért a derekamnál ér el, arcát a hasfalamba fúrja, sírásának még keservesebb a hangzása.

Azt hiszem most érkezett el számára az a pillanat, amikor lelkileg teljesen összetört.

Az ágyban fekve szorosan hozzám bújik, a testemet átölelő karját cirógatom az ujjaimmal, de még mindig nem sikerült megnyugodnia. Csendesen sír mellettem, és szörnyen érzem magam, hogy nem tudok mit tenni vele.

- Nem akartam elmondani, hogy mit műveltem, amíg nem voltál velem – sírástól rekedt hangon töri meg a csendet –, de nem tudtam magamban tartani...

- Itt vagyok, most már minden rendben lesz.

Semmi nem lesz rendben, de muszáj volt kimondanom ezt a kegyes hazugságot. Aggaszt, hogy mi lesz Sehunnal, aggaszt, hogy mi történt a nőkkel, akiket bántott,és az is aggaszt, hogy mi lesz velem. Nem fogok hazudni magamnak, tartok Sehuntól. Nem tudja irányítani a benne lakozó érzelmeket, és most is elveszítheti az önuralmát, attól függetlenül, hogy vele vagyok.

Minden esetre kitartok mellette. Kitartok az összetört lelkű fiú mellett, aki szenvedéssel éli a mindennapjait. Kezd összeállni a kép... Hatalmas düh tombol benne, amit az édesapja iránti gyűlölete táplál. Sehun nem elmebeteg, ez a viselkedés csupán a gyerekkorában átélt bántalmazások szüleménye.

- Hyeri.

- Hm?

- Én nem akarok tovább élni...

- Miket beszélsz?!

- Ez nem élet. Feladom.

- Ne beszélj hülyeségeket! – szorosabban ölelem magamhoz.

Könnyek gyűlnek a szemembe, nagyon fáj így látni őt.

- Képes lennél magamra hagyni? – sírással küszködve, nehezen teszem fel a kérdést.

- Jobb lett volna, ha nem is találkozunk...

- De megtörtént és-

- És miattam te is szenvedsz. Suhonak is csak fejfájást okozok, ahogy apának is. Egy nagy csalódás az egész életem...

Úgy beszél, mint aki lemondott mindenről, feladta a küzdelmet, és nem akar tovább élni.