34. Fejezet

Nyúzottan, fáradtan szállok ki az autóból. Nyolc óra van, az esti levegő kissé hűvös, és tele vagyok vegyes érzelmekkel. Némi biztonságérzetet nyújt a tudat, hogy a szülővárosomban lehetek, ugyanakkor félek is, mert nem tudom, hogy mi járhat Sehun fejében. Arca semmilyen érzelmet nem mutat, mellém sétál, majd nekidől a mercedes oldalának.

– Biztos nem akarsz bejönni? – megfogom a kezét.

– Nem tartom jó ötletnek, hogy találkozzak a szüleiddel… – csóválja a fejét. – Nem tudnék a szemükbe nézni.

Lábujjhegyre állok, hogy egy puszit tudjak nyomni az arcára, elengedjük egymás kezét, és bemegyek a házba. Villanyt kapcsolok az előszobában, majd egyenesen a szobám felé veszem az irányt, de megtorpanok, amint meghallom édesapám erélyes hangját.

– Hyeri!

Megvárom amíg kisétál a nappaliból. Tekintete szigorú, látom rajta minden gondolatát, amikből úgy tűnik, anyának nem sikerült megértetnie vele a helyzetem.

– Apa, majd később megmagyarázom.

Elindulok, de megragadja a karomat, ezzel megállít.

– Hova sietsz? És hol a kis barátod? – visszafogott bosszúsággal morogja a kérdéseket.

Nem válaszolok, elhúzom a kezem, és bemegyek a szobámba, de ő követ.

– Kérdeztem valamit!

Nem figyelek rá, kihúzom az ágyam alatt lévő táskát, és a szekrényemből kivett ruhákat beleteszem.

– Hozzád beszélek!

– Elmegyek vele – higgadtan válaszolok.

– Nem mész sehova! Nem engedlek el azzal a szemétládával! Mégis miért mentél vissza hozzá?!

Abbahagyom a pakolást, apám felé fordulok.

– Mert szeretem őt, és vele akarok lenni – határozottan cseng a hangom.

– Elment az eszed? – elképedve sziszeg.

– Felnőtt vagyok, el tudom dönteni, hogy nekem mi a jó.

Még néhány ruhadarabot elpakolok, majd összehúzom a táska cipzárját, és a vállamra kapva elindulok. Elhaladok az édesapám előtt, aki nem próbál megállítani. Benézek a szobájukba és a nappaliba is, de anyát sehol se látom, ezért kimegyek.

– Mehetünk – megállok Sehun előtt.

– Történt valami? – aggódó tekintettel kérdezi.

– Nem.

Kinyitom az anyósülés felőli ajtót, beülök, és a táskát a lábaim közé dobom. Próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert nem akarom a saját problémáimmal is aggasztani Sehunt, de ez nem könnyű. Mardos a bűntudat, hogy tiszteletlen voltam az édesapámmal, de bízom abban, hogy ezt később még rendbe tudom hozni.

Ölbe tett karokkal, merev tekintettel bámulok ki a tengerpartra néző, hatalmas ablakon. A kivett lakosztályunk úszik a luxusban, és egyszerűen nem tudom megérteni, hogy Sehunnak miért van szüksége a kényelemre és a csillogásra. Rosszul érzem magam ebben a modern közegben.

A hátam mögül hideg kezek fonódnak a derekam köré, és forró lehelet cirógatja a nyakam. Beleremegek a két ellentétes érzésbe, de a szemeim továbbra is a tengert figyelik.

– Mi a baj? – Sehun halkan suttog a fülembe.

– Semmi…

– Látom, hogy van valami – az ablak üvegén lévő tükörképen találkozik a tekintetünk.

– Miért kell neked mindig, mindenből a legdrágább? – terelem a témát.

– Mert így érzem jól magam – megfogja a vállaim, maga felé fordít, és kezei a nyakamon pihennek meg –, és a legjobbat akarom neked.

– De nekem erre nincs-

– Ne vitatkozz – elmosolyodik, majd egy finom csókkal jutalmazza az ajkaimat.

Ilyenkor érzem azt, hogy ez az igazi Sehun, az ilyen pillanatokban látom a valódi személyiségét. Hosszasan csókol, majd homlokát az enyémnek dönti.

– Menjünk aludni… – motyogja.

Kézen fog, és a makulátlanul tiszta, csillogó padlón csoszogva vezet a fényűző hálószoba felé. Nem kapcsolja fel a villanyt, nem is értem, hogy egy idegen helyen hogyan tájékozódhat ilyen jól, teljes sötétségben. A kezemet fogva segít, hogy ne menjek neki valaminek, majd lefekszünk az ágyra, ránk húzza a takarót, és átölelve magához húz. Nem tudom miért, de a sírás fojtogat, mikor a mellkasához bújok. Óvatos mozdulatokkal simogatja a hajam, amitől hamar elalszok.

Valami hangos zajra ébredek, felemelem a fejem, és látom, hogy az éjjeliszekrényen világít valami. Megdörzsölöm a szemeim, és kell pár másodperc, hogy magamhoz térjek.

– Sehun… – finoman nyomkodom a mellkasát. – Sehun, csörög a telefonod.

– Mi van? – álmosan nyöszörög.

Neki is feltűnik az egyre zavaróbb hang, a telefonjáért nyúl, és felveszi.

– Miért hívsz az éjszaka közepén…?

– Hol vagy?! – még én is hallom a vonal túlsó végéről jövő kiabálást, és megismerem Mr. Park hangját.

– Gyeongnamban.

Már nem kiabálás a válasz, így én nem hallom. Nem tudom, hogy mi történhetett, nem gondoltam volna, hogy tanúja leszek annak, hogy Mr. Park Sehunnal kiabál.

– Hyerivel… Mondom, Hyerivel – ismétli. – Jól van… Szia.

Leteszi, visszafordul felém, majd újra átölelt.

– Baj van? – aggodalmasan kérdezem.

– Nincs – egy puszit nyom a homlokomra. – Aludj.

Arra ébredek, hogy valaki simogatja az arcom. Kinyitom a szemeim, de azonnal be is csukom őket, mert az erős fény szinte az agyamig hatol. Sehun elkezd puszilgatni, először csak az arcomon, majd a nyakamon is.

– Elég – kuncogva tolom el magamtól a fejét.

– Kívánlak.

Egy sóhajtással kezdem nyitogatni a pilláim, amíg hozzá nem szokok a világossághoz. Kirajzolódik előttem Sehun arca, szemei vágytól csillognak, és már a derekamat simogatja, gyűrögetve a rajtam lévő pólót.

– Nem szexelni jöttünk – leveszem magamról a kezét.

– Attól még csinálhatjuk.

– Nem. Várj, amíg felébredek, aztán elmegyünk sétálni.

– Sétálni? – fintorog. – Az olyan elavult, én dugni akarok.

Egyre bosszúsabbnak tűnik, de most nem fogom beadni a derekam, különben sose tanulja meg, hogy nem mindig az van, amit ő akar. Sértődötten kel fel az ágyról, de nem figyelek rá, átfordulok a másik oldalamra, és újra becsukom a szemeim.

– Most tényleg nem szexelünk? – a hangja távolabbról jön.

– Tényleg.

Felerősödik bennem a magabiztosság, amikor hallom, hogy kimegy. Büszkeséggel tölt el, hogy nemet tudtam mondani neki, de meglepően hamar feladta a próbálkozást.

Félórányi lustálkodás után felkelek, és Sehun keresésére indulok, mert furcsán nagy a csend. Bejárok minden helyiséget, konyha, fürdő, nappali, de sehol senki. Hallottam volna, ha elmegy valahova, de az lehetetlen, hogy felszívódott. Elkap az aggodalom, újra átnézek mindent, majd utolsó ötletként összekapom magam, és felöltözök, hogy elinduljak megkeresni.

Lenyomom a kilincset, hogy elhagyjam a lakosztályt, de az ajtó magától nyílik, és Sehun meglepetten torpan meg előttem.

– Hol voltál? – hirtelenjében levegőt is alig kapok, de mégis megkönnyebbülök.

– Reggelit hoztam – értetlen tekintettel emeli meg a kezében lévő szatyrot. – Nem tudtam, hogy meddig fogsz még fetrengeni az ágyban, ezért elmentem kajáér'.

– Megijesztettél – finoman lököm meg a vállát.

Hatalmas kő esett le a szívemről, bár egy kicsit furcsállom, hogy egy idegen helyen ilyen könnyen eligazodik.

Egyik kezemben tartom a papucsom, talpam belesüllyed a kellemesen meleg homokba. Nosztalgikus érzés tölt el, ahogy a tengerben fürdőző és a parton napozó embereket figyelem. Csendesen sétálunk, egy lopott pillantást vetek Sehunra, aki nem fest valami jól. Napszemüvege mögött, összevont szemöldökkel vizsgálja az embereket, és halkan, de szaporán veszi a levegőt. Szabad kezemmel megfogom az övét, ujjainkat összefonjuk, és egy könnyed mosollyal néz le rám. Úgy tűnik, ennyi elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon, ezért nem is mondok semmit.

Különös érzés kézen fogva sétálni a parton azzal az emberrel, akiről tudom, hogy az elmúlt időben szörnyű dolgokat tett. Most is csak egy megszeppent kisfiút látok, aki rögtön megnyugszik, ha foghatja valaki kezét. Azt hiszem mégis jó ötlet volt idehozni.

– Hyeri? – egy ismerős hang zökkent ki a gondolataimból.

A hang tulajdonosát keresve azonnal meglátom Luhant, aki mosolyogva sétál felénk. Sehun szorít egyet a kezemen, de figyelmen kívül hagyom.

– Luhan?

Elkerekedett szemekkel nézek fel Sehunra, amikor ő mondja ki a nevét. Napszemüvegét a homlokához emelve, szúrós tekintettel nézi a kínai fiút.

– Ti ismeritek egymást? – ledöbbenve, felváltva figyelem őket, ahogy gyilkos pillantásokat vetnek a másikra.