Sehun erősen szorítja a karom, és a lépcső alatti folyosóhoz rángat.
- Hallgass meg, kérlek! – próbálom lefejteni magamról a kezét. – Megmagyarázom!
- Nincs mit megmagyaráznod, minden világos! – kiabál.
Kinyitja az egyik ajtót, és egy újabb lépcső vezet le a sötétségbe. Leérve azonnal megcsap a dohos szag, Sehun valamit felkapcsol, és a plafonon lógó villanykörte bevilágítja az egész pincét, kivéve azt az oldalt, ami a lépcső takarásában van. Minden olyan, mint az álmaimban.
- Kérlek, Sehun!
Mit sem törődik a könyörgésemmel, a földre lök, leszorít, derekamhoz húzza a kezeim, és egy bilincs kattan a csuklóimon. Átfordít, a fém a hátamba nyomódik, de a figyelmemet eltereli az, hogy Sehun lehúzza a nadrágja cipzárját.
- Ne! – vergődök alatta. – Könyörgök, Sehun!
A könnyek egy pillanat alatt ellepik a szemeim, de őt ez se hatja meg, elsötétült tekintettel tépi le rólam a bugyit.
- Hatalmasat csalódtam benned – morogja, közben a hálóingem alját feltűri a hasamig.
- Megmagyarázom! Én nem-
A szó a torkomon ragad, hangosan felzokogok amikor kegyetlenül belém hatol. Vállaimat fogva szorít a földre, és gyors lökéseivel tövig hatol.
- S-Sehun... – nyöszörgök a kíntól –, fáj...
- Nekem is fáj, hogy átbasztál!
Keményebben mozog, a bilincs még erősebben nyomódik a hátamba, és a csuklóimon jobban szorul a rá nehezedő súlyomtól.
- Kérlek... – a sírástól magasra szökik a hangom.
Egyik kezét a számra nyomja, és növeli a tempót. Minden izma megfeszül, hogy tartani tudja az ütemet, szaggatottan és hangosan veszi a levegőt. Tenyere elnyomja a nyögéseim és a zokogásom hangját, az orromon át alig jutok oxigénhez.
- Minden olyan jó volt... – zihálja. – Miért kellett elrontanod az egészet?!
A hüvelyem feszül körülötte, az egész testemre sugárzik a fájdalom, ami teljesen megbénít, és nem tudok mozdulni.
- Azt hittem, hogy te elfogadsz olyannak, amilyen vagyok... de végig csak megjátszottad magad!
Egyik lábam a vállára teszi, előrébb dől, és így még mélyebbre hatol, ami még jobban fáj. Keze erősebben nyomódik a számra, hogy elnyomja a hangosodó sírásomat, és továbbra is könyörtelenül lököd. A zokogásom kezd átmenni kétségbeesett kiabálásba, de minden elfojt a tenyere, és csak azzal foglalkozik, hogy hajtsa magát a beteljesülés felé.
Egy szempillantás alatt eltűnt az igazi Sehun, és ez a szörnyeteg vette át a helyét, akitől mindig is rettegtem.
Megkönnyebbülten lélegzek fel, amikor végre lekerül a tenyér a számról, és Sehun verejtékezve kel fel a földről. Mindenem fáj, az alfelem lüktet, a kezeimet már nem is érzem, csukott szemmel, tehetetlenül fekszek a földön. Sehun megfog, valamennyire felemel, és egy vasból készült állvány mellett tesz le, majd egy lánccal köt hozzá, a bilincsnél fogva. Hátamat a falnak döntöm, résnyire nyitott szemhéjakkal figyelem Sehunt, akinek az arca teljesen kifejezéstelen.
- Kérlek... – a hangom halk, rekedt. – Ne csináld ezt...
- Élhettél volna gondtalanul és boldogan mellettem, de neked az nem kellett – gúnyos tekintettel néz le rám.
- Nem az történt, amit te hiszel...
- Nem hát, persze.
Megforgatja a szemeit, megfordul, és egyedül hagy a pincében. Szipogva nézek körbe az ijesztő helyen. Velem szemben, a lépcső mögött nem látok semmit, mert oda nem ér el a fény. A falakon végig vasból készült állványok vannak polcokkal, amik tele vannak különféle cuccokkal. Nem túl nagy a helyiség, de annál nyomasztóbb. Tanácstalanul ülök a vastag porréteggel fedett betonon, a lábaimat szorosan felhúzom, hogy valamennyire enyhítsem az alfelemből áradó fájdalmat.
- Ébresztő!
Összerezzenek Sehun hangjára, és valami csúszós vágódik hozzám, rólam visszapattanva landol a földön. Ijedtemben arrébb rúgom az ismeretlen dolgot, majd elidőzik rajta a tekintetem, és belém csap a felismerés, Oscar véresen, döglötten hever mellettem. Felsikítok, a légvételeim megduplázódnak, és riadtan nézek fel Sehunra.
- Pontosan ez történt a beléd vetett bizalmammal is – a kígyóra mutat. – Kinyiffant.
Hidegvérrel morogja a szavakat, majd leguggol elém. Ijesztően higgadtnak tűnik, ami sose jelent jót. Úgy szerette azt a hüllőt, mint más a kutyáját, és nem tudom felfogni, hogy képes volt erre.
- Hajlandó vagyok meghallgatni, amit mondani akarsz.
- Megölted Oscart... – suttogom, közben az élettelen testet figyelem.
- Mást is meg fogok – szavai hallatán elkerekedett szemekkel nézek rá, az arcán egy beteges vigyor telepszik meg. – Szóval? Fel tudsz valamit hozni a mentségedre? Valami hihető sztori legyen, és talán életben hagylak.
- Sehun – nagyot nyelek –, te is tudod, hogy csak segíteni akarok.
- De ezzel nem segítesz! – felcsattan.
- Akkor mondd, hogy mit tegyek... Mit tegyek, hogy újra önmagad legyél?
- Ezzel már elkéstél – csóválja a fejét. – Az igazi Sehun eltűnt, már csak ez maradt helyette – magára mutat.
- Nem – könnyek gyűlnek a szemembe. – Sehun, ez nem-
Telefonja csörgése fojtja belém a szót, azonnal fel is veszi.
- Mi van?... Gyere le... Hát hova le, a metró aluljáróba, baszd meg! – bontja a vonalat. – Barom...
A mellettem lévő polcról elvesz egy vastag, ezüst színű, ismerős tárgyat.
- Mi akarsz azzal? – rémülten pislogok a szigetelőszalagra.
Nem válaszol, leharap egy hosszabb csíkot, lefogja a fejem, hogy ne tudjam elfordítani, és a számra ragasztja. Dühösen pillantok rá amíg feláll, majd a figyelmem Suhora terelődik, aki lejön a lépcsőn. Azonnal megpillant minket, az arcára kiül a döbbentség.
- Hát ez...? – felém mutat. – Sehun, te normális vagy?!
Megindul felém, de Sehun visszafogja, és a jegyzetes könyvet mutatja elé.
- Nem ismerős ez valahonnan? – nyugodt hangon teszi fel a kérdést. – Van ötleted, hogy ez miként kerülhetett Hyerihez?
- Én adtam neki – magabiztos tekintettel válaszol.
- Te adtad neki?! Miért?!
- Mert úgy gondoltam, hogy nem árt, ha tud arról ami benne van.
- Együtt terveltétek ki, hogy írjon bele mindent, amit megtudott rólam?
- Mi?
- Abban mesterkedtek, hogy visszajuttassatok az intézetbe?
- Mi? Nem, Sehun! Én erről nem tudok semmit.
- Ne hazudj! – elhajítja a könyvet, aminek néhány lapja szétszóródik a földön. – Te voltál az, aki a legtöbbször mondta, hogy menjek vissza! – kiabál.
- Én csak segíteni akarok rajtad!
- Miért akar rajtam mindenki segíteni?! – meglöki Suhot, de ő nem támad vissza.
- Mert megőrültél! Te is tisztában vagy vele, hogy valami nincs rendben a fejedben!
- Tűnj innen... – szűri ki a fogai közt.
- Szerinted normális, hogy Hyeri ott ül beragasztott szájjal, megkötözve?!
- Suho... – a hangja halk, de fenyegető. – Menj el.
Joonmyun láthatóan megszeppen, majd rám néz, vet egy utolsó pillantást Sehunra, végül felmegy a lépcsőn. Sehun feszült tekintettel fordul felém, összehúzom magam, és állom a pillantását.
Semmiből vett lendülettel indul meg az egyik polc felé, a hangokból ítélve keres valamit, majd kiviharzik a pincéből.
Órák óta ülök a porban, a fájdalom pedig csak még jobban hozzájárul ahhoz, hogy egyre dühösebb legyek. Tudom, hogy még ott van valahol az a Sehun, aki közel áll a szívemhez, ezért nem fogok itt ülni, és várni, hogy történjen valami. Nyöszörögve állok lábra, a lánc szerencsére van olyan hosszú, hogy felegyenesedjek. A csuklóim sajognak, a bilincs erősen szorul körülöttük, de valahogy megpróbálom leszedni, próbálok kitapogatni rajta valami pöcköt, amivel legalább meglazíthatom egy kicsit. Öt perces eredménytelenség után már bosszúsan rángatom a kezem, de ettől csak még jobban a bőrömbe váj a fém, ezért feladom. Lepillantok Oscarra, aki élettelenül hever a földön, néhány légy mászkál rajta. Köztem és Sehun között ő jelentette azt a bizalmi köteléket, ami vele együtt megszűnt létezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése