Nem fázok, de mégis remeg az egész testem, a csuklóim égnek, a fém bilincs mélyen belevágta magát a húsomba. Tehetetlenül ülök a hideg földön, és a szakadt, vastag koszréteggel borított hálóingemet bámulom. Sírni nem tudok, már arra sincs erőm, és az éjjel elhullatott könnyeim mostanra az arcomra száradtak.
Rettegek, el akarok menni innen, az mindegy, hogy hova, csak minél messzebb legyek Sehuntól. Teljesen elvesztette az önuralmát, egy szörnyeteg lett belőle, és az igazi énje beszorult a lelke mélyére. Nem tudom, hogy képes lesz-e valaha is újra önmagát adni, mert ez a fekete köd már teljesen körülveszi.
Nagy hanggal csapódik ki az ajtó, és rémülten, a levegőt visszatartva nézek fel. A hangos csattanások ismétlődnek, és egy férfi fájdalmas nyöszörgései visszhangoznak a helyiségben. Egy test magatehetetlenül esik le a lépcsőn, majd a földre érkezve megdermed. Hátrébb csúszok, egészen a falig; el szeretnék tűnni, de tudom, hogy ez lehetetlen. Az ismeretlen férfi nyöszörögve próbál feltápászkodni a földről, az arcát figyelve próbálom beazonosítani, de vastagon borítja a friss vér, szemei bedagadtak, a rémületet mégis látni rajta. Sehun lassú léptekkel jön le, tekintete végig a férfin van, majd megáll előtte, és nézi ahogy próbálkozik a lábra állással.
- Kérlek... – az idegennek mély, reszelős hangja van. – Fiam... – fiam?! Ő lenne az édesapja?
- Nem vagyok a fiad! – dühösen mordul fel, meglendíti a lábát, és egyenesen arcon rúgja.
A rúgástól az ember újra a földre kerül, de ezúttal a hátára érkezik a poros földre. Kezeit az arcára szorítva hangot ad a fájdalmának, Sehun kifejezéstelen tekintettel, kimért lépésekkel megy a feje mellé, majd leguggol, könyökeit a térdeire támasztva nézi a férfi szenvedését. Egy hirtelen mozdulattal megragadja a nyakát, és ujjai megfeszülnek körülötte. Az ismeretlen alak fuldokolni kezd, rémülten kap a fojtogató kezekhez, a lábaival elszántan kapálózik. Az elmémnek kell pár másodperc, hogy felfogjam mi történik előttem. A felismerés pillanatában ijedtemben felsikoltok, szemeimet összeszorítva fordítom oldalra a fejem. A földön vergődő lábak hangja megszűnik, hallom a férfi megkönnyebbült fellélegzését, majd a felém közeledő lépteket. Remegek, a szívem méggyorsabban ver, levegő után kapkodok, és a szemeimet nem merem kinyitni.
Egy jéghideg kéz fogja meg az államat, előre fordítja a fejem.
- Nyisd ki a szemeid! – utasít Sehun.
Az eddig bent ragadt könnyeim is a felszínre törnek miközben engedelmeskedek. Tekintetem azonnal találkozik az övével, előttem guggol, arca ijesztően merev. Még mindig fogja az állam, egyenesen a szemeimbe néz, én csak csendesen sírok.
- Akarod tudni, hogy ki az a féreg? – a válla fölött hátra pillant a férfira, aki a földön fekszik.
Elveszi a kezét, feláll és közelebb sétál hozzá.
- Ez a rohadék az oka mindennek! – kiabál, majd belerúg, mire az összehúzza magát.
- Kérlek... – nyöszörög. – Ne csináld ezt...
- Ő tette tönkre az életem! – egy újabb rúgás. – Miatta kerültem diliházba! – még egy. – Az ő hibája, hogy nem élhetek normális életet! – és még egy.
Sehun hangosan fújtat, a hajába túrva hátrébb lép, és megint csak nézi ahogy a vérszerinti apja gyötrődik.
- Ha tudnád, mióta vártam erre a napra – ezúttal halkan szólal meg.
Lehajol, a ruhájánál fogva felrángatja a földről, és egyik kezével a falhoz szorítja.
- Megérdemled a halált, de azt akarom, hogy előtte átéld azt, amit nekem kellett! – felemeli az ökölbe szorított kezét.
Ismét összeszorítom a szemeim, így csak a fülem érzékeli, hogy mi történik. Ütések és nyöszörgések hátborzongató hangja tölti be a pincét. Hosszas perceken át tart, közben a zokogásom csak erősödik.
Végül néma csend. Kilesek a szempilláim alól, és már csak azt látom, hogy a férfi magatehetetlenül elterül a földön. Hasára érkezik, az arca pedig felém van, az egészet vér borítja, de még lélegzik. Sehun egy rongyba törli a kezéről a vért, majd megáll az egyik polc előtt, és újra keres valamit.
- Ez a rohadék nap, mint nap megvert – nyugodt hangon szólal meg. – A hegek mindig eszembe juttatják, hogy mit tett velem, és napról napra, egyre jobban vágytam a bosszúra. De még várhat, mert most azt akarom, hogy ő is hallja ezt.
Elvesz valamit a polcról, a nadrágja zsebébe csúsztatja, majd a férfin átlépve felém jön.
- Most végre te is megtudhatod, ami annyira érdekelt – cinikusan elmosolyodik, majd hátat fordít. – A váláskor anyát nem találták alkalmasnak, hogy eltartson, mert nem volt munkája, és ezért kellett ezzel a szemétládával maradnom. Minden este, amikor hazaesett a kocsmából az volt az első dolga, hogy megverjen. És miért? Mert ez volt a kedvenc elfoglaltsága. Imádta hallani a sírásomat és azt a hangot, ahogy a bőrszíj felhasítja a bőrömet. A gyámügy érkezésekor még örültem is, hogy végre megszabadítanak tőle, de ott se volt jobb. Egy lepukkant árvaházba kerültem, ahol nem voltak barátaim, még a fiatalabbak is állandóan csesztettek, de kis taknyos voltam még, és nem tudtam megvédeni magam. Tíz kibaszott éven át gyötörtek! – hirtelen felindulásból a férfi felé lép, és újra a bordái közé rúg. – Nem akartam élni, nem volt olyan nap, hogy ne akartam volna megölni magam, de nem tettem, mert reménykedtem benne, hogy ennyi szörnyűség után végre jó életem lesz. Jött is Mr. Park, aki tényleg apaként viselkedik – és egy újabb rúgás –, ő magához vett, megértett, gondoskodott rólam, de a depresszióm megmaradt, és ezért kerültem intézetbe.
Elhallgat, folyamatosan őt nézem, de csak a hátát látom. Besétál a pince sötét részére, és csak azt hallom, hogy valamit pakol, miközben folytatja:
- Állandóan hülyeségekkel tömték a fejem, csak még rosszabbul éreztem magam. Suho volt az egyetlen, aki próbálta bennem tartani a lelket, de az se segített. Meg akartam ölni magam, szépen betartalékoltam magamnak a bogyókat, és egyszerre vettem be őket, de Suho meglátott, szólt az ápolóknak, és vittek is gyomormosásra, de nem adtam fel. A következő próbálkozásom az volt, hogy éjjel kiosontam a tetőre, és le akartam ugrani... de ott a párkányon állva... – egy sóhajjal szakítja félbe a mondatát. – Rájöttem, hogy nem szabad megfutamodnom ilyen könnyen. Ott, abban a pillanatban döntöttem el, hogy bosszút fogok állni, és már csak a bosszúvágy tartott életben. Sikerült kijutnom az intézetből, onnantól kezdve nem is érdekelt semmi más, de így is két évbe telt megtalálni, hogy hol él ez a rohadék, aki miatt történt minden. Aztán jöttél te... – kilép a sötétségből, egyenesen rám néz. – Azt hittem, hogy te más vagy, különlegesnek tartottalak, mert melletted normálisnak éreztem magam. Meg voltam győződve róla, hogy nekem szánt a sors, és te leszel az aki meggyógyít, de végül csalódnom kellett, te is olyan vagy, mint a többi. Képes vagy megjátszani magad, csak azért, hogy pénzhez juss.
Ez nem igaz! – hümmögök a szigetelőszalag alatt, és rázom a fejem.
- Nem igaz? – megemeli az egyik szemöldökét. – Akkor mi volt az a „csekély” összegű csekk a kis naplódban, amit rólam vezetsz? – mutatja az idézőjeleket, hangja gúnnyal teli.
Csóválom a fejem, hogy megértessem vele, ez nem igaz. Közelebb lép hozzám, leguggol, és egy mozdulattal megszabadít a számon lévő ragasztószalagtól.
- Nem akartam elfogadni, de Mr. Park... – azonnal belekezdek, hogy elmagyarázzam, de rájövök, hogy elszóltam magam, ezért elhallgatok.
- Mr. Park? Ő találta ki, hogy írj le mindent? Ő akar közvetíteni a diliháznak? Téged kért meg erre? – minden kérdésénél egyre fenyegetőbb a hangja. – Miért nem válaszolsz?
Kerülöm a tekintetét, igyekszem visszatartani a sírást, de hirtelen a hajamba markol, és a fejemet hátra feszíti, amitől megerednek a könnycseppek, de továbbra se szólalok meg.
- Gyerünk, kicsikém. Válaszolj – nyugodt a hangja. – Apa kért meg erre, igaz?
Zajt hallunk a lépcső felől, ezért Sehun hátra fordul.
- A kurva anyád! – elenged, és rohanni kezd.
Szipogva nézek előre, ekkor látom csak, hogy az édesapja szökni próbál, de Sehun a lépcső közepén utoléri és visszarántja. A férfi ismét lezuhan a lépcsőfokokon, majd elterül a földön.
- Innen már nem jutsz ki élve, te rohadék! – felrángatja, a lépcső oldalához löki, és a kezeit a korláthoz kötözi egy bőrszíjjal.
A férfi félholtan, a fejét lehajtva ül a földön, hangosan veszi a levegőt. Sehun ismét elém guggol, dühös tekintetétől a hideg ráz.
- Nem akartalak visszajuttatni az intézetbe... – halk vagyok, a torkomban lévő gombóctól. – Én csak segíteni akartam...
- Segíteni? – elmosolyodik. – Nézd meg, mi lett a segítségedből – magára mutat.
- Szeretlek... – halkan nyöszörgöm. – Szeretem az igazi éned, aki nem tudom, hova tűnt...
Szavaimra elkerekednek a szemei, de nem szól semmit.
- Szeretlek – ismétlem. – Beleszerettem abba, aki valójában vagy, és bízom benne, hogy egy nap még normális életet élhetsz...
- Már késő... – halk, szinte suttog.
- Kérlek, Sehun... Ne csináld ezt, még nem késő.
- Most már teljesen mindegy, innen nincs visszaút.
A hátsó zsebébe nyúl, és egy széles pengéjű kést húz elő, az ujját többször is végighúzza az acélon. Rémülten próbálok hátrébb húzódni, de a fal közvetlenül mögöttem van. Nincs menekvés...
- Hiányozni fogsz... – kezével végigsimít az arcomon.
Összeszorítom a szemeim, az életem filmje lepereg előttem. Látom anyáékat, akik sírva búcsúzkodnak tőlem, a következő képeken már Sehun van. Amikor megállt mellettem az út szélén, amikor először láttam a mosolyát, amikor találkoztam a szörnyeteggel, aki benne lakozik.
Várom, hogy a hideg penge belém hasítson, de ehelyett ajkak tapadnak az enyémre. Sehun keze a hajamba túr, gyengéd csókjában érzem a sajnálatot és megbánást.
A benne lévő szörnyeteg teljesen felemésztette őt, soha nem fog visszatérni az igazi Sehun, aki valójában csak arra vágyik, hogy valaki szeresse őt. Soha nem érezte a szülői szeretetet és a gondoskodást, ezért kétségbeesetten próbálkozott, hogy valakitől végre megkapja; egészen addig, amíg bele nem őrült.
Mindezt a csókjával érteti meg velem, és a félelmem helyét átveszi az aggodalom és a szánakozás. Valaki dörömböl a bezárt ajtón, de Sehun nem törődik vele, nem szakítja meg a csókot.
- Sehun! – hangjáról felismerem Suhot. – Nyisd ki!
Eltávolodik tőlem, kézfejével végigsimít az arcomon, majd feláll.
- Suho! Hívd a rendőrséget! – kiabál.
- Mi? Minek?!
- Csak hívd őket!
Rendőrség?! Miért akarja idehívni a rendőröket?!
Halvány mosollyal néz rám, majd megfordul, és a kés markolatát szorítva megindul az apja felé.
- Sehun! – kétségbeesetten kiabálok utána. – Ne csináld ezt! Kérlek!
Rángatom a kezeim, próbálok kiszabadulni a bilincsből, de csak annyit érek el, hogy még mélyebben a húsomba vág.
- Sehun! – zokogok. – Te ennél jobb ember vagy!
Ezt hallva megtorpan, visszafordul felém.
- Nem... nem vagyok.
A hajánál fogva emeli fel az apja fejét.
- Rosszul emlékszel a dolgokra… – erőtlenül nyöszörög a férfi. – Anyád vert, és nem én...
Egy pillanatra megfagy a levegő, és mintha az idő is megállt volna.
- Hazudsz! Ő szeretett engem, nem úgy, mint te! – horkan fel Sehun.
- Nem. Ő nem akart a világra hozni, nem akarta, hogy megszüless... – köhög, majd zihálva folytatja. – Drogfüggő volt. Te előle menekültél, és én mindig megvédtelek, ha otthon voltam... Meg akart ölni, ezért jobbnak láttam, ha egy másik, szerető családhoz kerülsz... Nem tudom, hogy mi történt veled az évek során, mitől lehet ilyen téveszméd, de... nagyon sajnálom, hogy nem lehetett olyan életed, amilyet érdemeltél volna...
Elkerekedett szemekkel hallgatom a férfit, aki úgy tűnik, egyre nehezebben mondja ki a szavakat. Őszintének tűnt, és elképzelhető, hogy Sehunnak komoly téveszméi vannak.
- Nem – zavartan rázza meg a fejét. – Nem, nem, nem.
- Ez az igazság, fiam...
- Hazudsz! – förmed rá, majd egyetlen határozott mozdulattal elvágja a férfi torkát.
Ömlik a vér, az apa sípoló hangot ad ki magából, ahogy próbál levegőhöz jutni, de én csak Sehunt figyelem, ahogy ledobja a kést. Egy hang se jön ki a számon, nem tudok sikítani vagy megszólalni. A férfi teljesen mozdulatlanná válik, a sípoló hang megszűnik, és a teste rongybabaként borul előre, ekkor kezdem felfogni, hogy mi is történt.
Sehun egész testében reszket, a kezét bámulja amit beborít az apja vére, és hátrébb lép. A pólóját használja törlőkendőként, ezért az vérvörösre színeződik. Újra az apjára néz, majd a földön heverő késre, és hisztérikus nevetésben tör ki. Értetlenül figyelem őt, vállai a hahotázásával párhuzamosan rázkódnak, a pincét betölti a jóízű nevetése. Vége van. Teljesen elvesztette a józan eszét.
Megőrült...
Percekkel később már a földön ül az apjával szemben, és a testet nézi.
- Olyan jó érzés... – halkan szólal meg. – Úgy érzem magam, mintha végre eltemettem volna a múltat.
- Mi van, ha igazat mondott? – szipogok.
- Hazudott. Miért ne tudnám, hogy ki tette tönkre az életemet? – határozottan cseng a hangja.
- Megérte ez neked?
- Vállalom a következményeket, és inkább börtönbe megyek, mint vissza az intézetbe.
- Ezek után már tényleg nem élhetsz normális életet.
- Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek veled – elmosolyodik –, de lemondok rólad azért, hogy te normális életet élhess, lehessen egy férjed és egy szerető családod.
Könnyek gyűlnek a szemembe, s fentről zaj hallatszik.
- Azt hiszem megjöttek a rendőrök – feláll a földről, kezébe veszi a kést. – Hyeri... Köszönöm...
Hangos reccsenéssel nyílik a pince ajtaja, a lépcsőn lejövő kommandós Sehunra szegezi a fegyverét.
- Dobja el a kést! – határozottan utasítja.
Sehun csak mosolyog, és megindul a férfi felé, aki hátrálni kezd, ujját a ravaszra helyezi.
- Álljon meg, különben lövök!
Sehun nem áll meg.
- Álljon meg ott ahol van! Utoljára figyelmeztetem!
De ő nem áll meg.
- SEHUN! – kiáltom, és a fegyver elsül, három lövést hallok.
Felsikítok, lehajtom a fejem, majd a néma csendben csak egy esést lehet hallani. Felnézek, Sehun teste a földön hever, alatta egy vértócsa keletkezik, ami egyre nagyobb. A szemeim elkerekednek, a szívem kihagy egy ütemet, és csak nézem Sehunt, miközben a kommandós hozzám siet, s a bilincset kezdi babrálni.
- Jól van, hölgyem? – nem válaszolok, Sehunt figyelem, reménykedve várom, hogy megmozduljon. – Hölgyem?
- Mi a...? – lejön egy újabb rendőr.
- Van egy túsz, valószínűleg sokkot kapott – megszabadít a fémektől, és felsegít a földről.
Karomat a nyakába veti, a derekamat átkarolja, és elindulunk a lépcső felé. A tekintetem nem kerüli el Sehunt, a teste mellett elhaladva látom az arcát is. Mosolyog. Egy boldog, gondtalan mosoly van az arcán.
Ő nem vágyott semmi másra, csak figyelemre és szeretetre, amit gyerekkorában nem kapott meg. Éveken át egy szenvedés volt az élete, és ez odáig fajult, hogy falakat épített maga köré, a saját világában élt, amiben nem léteztek szabályok, törvények. Azt hittem, hogy segíthetek rajta, de elvesztem a részletekben, pedig a legegyszerűbb dolog lett volna a megoldás. Arra kellett volna törekednem, hogy éreztessem vele a szeretetem. Ennyit kellett volna tennem, és ez talán sose történt volna meg. Lehet, hogy az apja halála nélkül is sikerült volna leküzdeni a múltja okozta fájdalmat.
Pár hét alatt megváltozott a gondolkodásmódom az életre vonatkozóan, de a mai napig foglalkoztat a kérdés: mi lett volna, ha...?
Mi lett volna, ha nem robban le az autóm? Mi lett volna, ha Sehun gyerekkora gondtalanul, boldogan telik? Mi lett volna, ha nem látom meg a szörnyeteg mögött az igazi személyiségét? Mi lenne most, ha még élne? Nem tudom. Egyikre se tudom a választ.
A kezemben lévő virágcsokrot a vázába helyezem, majd hátrébb lépve nézek a sírkőre. „Hyeri... Köszönöm...” - évek teltek el, de még most is úgy hallom ezeket a szavakat, mintha itt állna mellettem, és egyenesen a fülembe mondaná.
Sehoon mellém lép, megfogja a kezemet, és kíváncsi szemekkel néz fel rám, édes hangjával töri meg a csendet.
- Apu mindig itt van? – halkan kérdezi.
- Tessék? – leguggolok hozzá.
- Amikor azt mondod, hogy meglátogatjuk aput, mindig ide jövünk... Ő miért nem jön át hozzánk, hogy meglátogasson?
- Kicsim... – elmosolyodok. – Apu mindig velünk van... pontosabban itt – szívére helyezem a saját kezét.
- Itt? – értetlenül pislog a mellkasára.
- Bizony – homlokára nyomok egy puszit.
Ő az egyetlen, ami megmaradt nekem Sehunból. Örülök, hogy velem van ez a helyes, okos kisfiú, és ugyan apa nélkül kell felnőnie, de arra törekszem, hogy minden szeretetet és gondoskodást megkapjon, ami az apjának nem jutott.
